Scarlett Johansson és Channing Tatum között csak úgy izzik az űr – A Vigyél a holdra az utóbbi idők leglátványosabb romkomja
Van ugye az a régi összeesküvés-elmélet, miszerint az Egyesült Államok jeles asztronautái, Neil Armstrong és Buzz Aldrin igazából nem is jártak a Holdon, vagyis amit a tévék akkor világszerte élőben sugároztak, az nem volt valós, csupán egy stúdióban korábban rögzített és gondosan megtervezett felvétel. Amit ráadásul nem más rendezett meg, mint A dicsőség ösvényei, a Spartacus, a Lolita és a 2001: Űrodüsszeia című filmekkel már nagy nevet szerzett, valamint az utóbbi kapcsán űrszakértőnek is titulált Stanley Kubrick.
Természetesen mindez nonszensz, számos egyértelmű bizonyíték van arra, hogy Armstrongék leszálltak az Eagle holdkomppal a Föld hű kísérőjének porában. És ha másra nem is, e teória arra mindenesetre jó volt, hogy ez alapján elkészüljön a Vigyél a holdra című film, amelyben Greg Berlanti rendező (Ilyen az élet, Kszi, Simon), az első szkriptes Rose Gilroy forgatókönyvíró (ő a színésznő Rene Russo, valamint az Oscar-jelölt író-rendező, Dan Gilroy lánya) nemcsak azt mesélhetik el, hogy miért volt szükség egy alternatív, stúdióban rögzített holdra szállásra, hanem mindezt még egy aranyos, amolyan „szeretlek-utállak”-szerűen csipkelődős romantikus komédiába is helyezhették. Lássuk, hogyan!
Épp ezért a rejtélyes fejes, Moe Berkus (Woody Harrelson) felkeresi a marketingszakértő Kelly Jonest (Scarlett Johanssont), hogy pörgesse fel újra az érdeklődést a NASA és a küldetés iránt. Kelly neki is látna annak, hogy az unalmas tudományos maszlagot eladja az átlagembereknek, ám a rakétaindító stáb főnöke, Cole Davis (Channing Tatum) – akivel egyébként már egy kocsmai találkozás során fellángoltak köztük a szikrák, bár akkor még egyikük sem ismerte a másikat – hallani sem akar a PR-os hülyeségekről, ezért elindul köztük egy klasszikus, hollywoodi férfi-női adok-kapok, noha természetesen mindenki tudja, hogy egymásnak teremtette őket az ég (vagy az űr).
Ez a felfogás egyébként Berlanti egész filmjére jellemző: egy kicsit olyan, mintha az ötvenes-hatvanas években készült volna, megvan benne ugyanis az a báj és naivitás, ami akkoriban annyira jellemző volt az álomgyári hasonszőrű produktumokra. Ráadásul a filmbeli korszak is stimmel.
Szóval, aki csupán egy ártalmatlan limonádét vár a Vigyél a holdrától, az alapvetően nem lő mellé, de szerencsére a film azért ennél többel is szolgál. Meglepő módon (és a zsáneréhez képest) egész részletesen bemutatja magát a holdra szállást is űrhajóstul, indítórakétástul, holdkompostul, holdastul. (Azért persze ne Az első ember, Az igazak, az Apollo-13 vagy a For All Mankind mélységét és részletességét keressük itt!) Ráadásul a NASA-terepek is hitelesek a tágas terekkel, az irányítótermekkel és a hangárokkal, vagyis elmondható, hogy a Vigyél a holdra az utóbbi évek leglátványosabb romantikus vígjátéka. Ha van ilyen cím.
Ebben pedig nagy szerepe van a főszereplő kettősünknek. Scarlett Johanssont és Channing Tatumot eddig nem párosították össze úgy igazán (a Don Jonban és az Ave, Cézár!-ban mindketten feltűntek, de csak külön jeleneteik voltak), pedig kiválóan működik köztük a kémia. Itt is remekül kiegészítették egymást, és kétségtelenül azok a jelenetek vitték a filmet, amelyekben a felszínes parádézást lenéző, s inkább a küldetésre koncentráló, komoly, de nagy szívű, befelé forduló fickó, valamint az izgő-mozgó, a hangot mindenkivel megtaláló, mindent elintéző és mindenben aktív nő energiáit összeeresztették.
Nem mellesleg pedig olyan színészek asszisztálnak nekik, mint a már fent említett Woody Harrelson, valamint a Szeretünk, Raymond sztárja, Ray Romano. Sőt, az alternatív holdra szállást rendező Lance Vespertine-t az Oscar-díjas forgatókönyvíró, Jim Rash (Utódok, Az első igazi nyár), az operatőr Edvardot pedig az Oscar-jelölt operatőr, Dariusz Wolski (A kapitány küldetése, A holló, Az utolsó esély, Dark City, A Karib-tenger kalózai-filmek, Prometheus, Mentőexpedíció stb.) játszották el, ezzel is egy kis extra bennfentes hollywoodi ízt adva az egésznek.
Johansson ezúttal is megkapta leggyakoribb hangját, Csondor Katát, aki már a Reszkessetek betörők 3, vagyis 1997 óta szinkronizálja őt, Channin Tatum és Nagy Ervin párosítása azonban még új keletű, mivel csak A gyilkos járatban és Az elveszett városban kaptuk meg őket így együtt (Tatum magyar hangját általában Dévai Balázs vagy Papp Dániel adják), de kiválóan passzolnak. Woody Harrelson és Stohl András már nagyon összeszoktak, Ray Romano pedig Márton Andrást kapta, akit mindig nagyon jó hallani, mivel a kiváló színész e minőségétől 2008-ban nagyjából visszavonult, s azóta csak háromszor lehetett hallani: a 2018-as Könyvklubban, valamint a tavalyi Hidegvérben és a Megfojtott virágokban (Robert De Niro hangjaként).
Mindent összevetve tehát egy nem túl emlékezetes és itt-ott kissé szépelgős, de mindenképpen üdítő romkom lett a Vigyél a holdra, amely egyszerre kedvez az e műfajban fogant klasszikusok rajongóinak, az amerikai űrkutatás megszállottjainak, valamint azoknak, akik egy könnyed, jópofa, feelgood kikapcsolódásra vágynak.
