Lehet-e izzadtságszaga a Csodanőnek? – Wonder Woman 1984 kritika
Az ugyanis jókat ígért: töménytelen Gal Gadotot, Pedro Pascal szőkített bajusztalan főgonoszát, egy izgalmasnak ígérkező női ellenfelet, sőt, még a hősi halált halt Steve Trevort is, mindezt a mostanában reneszánszát élő 80-as évek hangulatába mártva.
Persze gondolhatnánk, hogy a Stranger Things óta lassan kezd rettentő unalmas lenni a mindenhonnan ömlő 80-as évek retrója, de ahogy Wonder Woman szétcsap egy plázát a New Order dallamaira, azt viszonylag nehéz volt nem rettentően várni. Főleg, hogy a Wonder Woman első része 2017-ben üstökösként lőtte ki a DC-t abból a mocsárból, ahová egy évvel azelőtt az Öngyilkos osztag és a hasonlóan borzasztó Superman Batman ellen – Az igazság hajnala keményen beledöngölte. És nem csak azért, mert azt a szintű mélyrepülést nem nehéz felülmúlni, még csak azért sem, mert a női szuperhős-női rendező kombinációval mostanában nagyot lehet gurítani, hanem mert olyat tett, amit a DC régen nem: egy egész élvezhető és szerethető szuperhősfilm kerekedett belőle.
Ez persze nem azt jelentette, hogy hibátlan lenne, sőt, akadt benne kritizálnivaló bőven. Mégis többé-kevésbé látványos volt, megfelelően ismertette meg a nézőket egy új szuperhőssel, és ami a legfontosabb: volt varázsa. Ebben persze nem elhanyagolható Gal Gadot érdeme, aki maga a megtestesült Wonder Woman, és aki hihetetlen karizmával tölti meg a szerepét. A filmet szerették a kritikusok, a nézők méginkább, irdatlan mennyiségű bevételt hozott - 822 millió dollárt világszerte -, így nem volt kérdés a folytatás, ami a tavalyi év egyik nagy dobása lett volna, ha a koronavírus nem gondolja másképp.
A sorozatos halasztások után a Warner lépett egy merészet, és nem várta ki azt, hogy popcorngőzben élvezhesse ki a világ Dianáék újabb kalandjait. Bár decemberben bemutatták Amerikában – abban a néhány moziban, ami nyitva maradt -, felemás vészmegoldásként az HBO Maxon is debütált. Magyarországra majdnem négy hónap késéssel, ma érkezett meg az HBO GO-ra mozik híján mozis premier nélkül.
Az első film cselekményét követően Diana évtizedekig szomorkodik még Steve Trevor után. Búskomorsága egészen 1984-ig tart ki, amikoris egy véletlen fordulatnak köszönhetően Steve visszatér – egy ősi erő kezdi teljesítgetni az emberek legáhítottabb kívánságait. Diana nem is lehetne boldogabb, de nyilván sejti, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, az még egy szuperhősfilmben is igencsak bűzlik, és valóban meg is jelenik a baj címszó alatt egy nagyon régi kő és egy tenyérbemászó üzletember.
Meg is szerzi a követ, ráadásul ő nem tököl el a Porsche-egymilliárd dollár-szerelem vonalon, hanem egyből a világuralmat kéri szépen magának, amit érthető okokból Diana nem nézhet csak úgy végig. Köztünk pingpongozik Barbara Minerva, aki idegesítően klisés lúzerként indul, hogy aztán a kő meg egy szögecses bőrkabát próbáljon belőle komolyan vehető ellenfelet csinálni. Spoiler: nem sikerül. Ebből a kulimászból Dianának kéne kilasszóznia a világot, miközben ő sincs épp a helyzet magaslatán.
Bár egy szuperhősfilmtől nem faék egyszerűségű vagy indokolatlanul túlbonyolított cselekményt elvárni naiv vágy, a Wonder Woman 1984 hiányosságai ezen a téren rögtön megmutatkoznak: a történet szájbarágós, hihetetlenül bárgyú párbeszédek és klisés életigazságok váltják egymást gyors egymásutánban. Ráadásul mindezt két és fél óra hosszan, holott az égvilágon semmi nem indokolja, hogy ez a film ilyen hosszú legyen.
Pedig több érdekes morális dilemmát is felvet a kívánságok témája, sőt, még a feddhetetlen Diana is komoly dilemma elé kerül, ám a 150 perc alatt valahogy mégse jutott elég lehetőség arra, hogy ne maradjon meg az unalomig ismételt sablonok talaján a film. Arra bezzeg igen, hogy olyan teljesen felesleges jelenetek beleférjenek, hogy Wonder Woman a legnagyobb harc közepén azért megment néhány gyereket, akik a semmi közepén labdáznak az autóúton.
Ezen kívül viszont nem sok olyan feladatot kapott, ahol a külcsínen kívül mást is megvillogtathat, vagy ha igen, ott sem a színészet magasiskoláját akarja játékával megidézni. A Gepárdot játszó Kristen Wiig kimerül annyiban, hogy elégszer és érthetően magyarázza el, hogy ő itt most a lúzer karakter, majd némi jelentőségteljes magassarkús vonulás után kezd úgy festeni Gepárdként, hogy a Macskák CGI-részlege zokogva követelhetné a receptet.
Mondhatnánk, hogy a női karakterekre kihegyezett film erősségei a épp férfiak, de ez sem teljesen igaz: Chris Pine Steveként még mindig üdítő jelenség, de pont olyan, mint a szerepe: csupán emléke régi önmagának, bár a film kevés humoros jelenetét pont ő szolgáltatja. Pedro Pascal Max Lordja mellett viszont senki nem fog elmenni szó nélkül, borítékolható, hogy két táborra osztja majd a nézőket: azokra, akik petícióban követelnék, hogy soha ne dugja ki többé a ripacs képét a Mandalorian sisakja mögül, mások pedig a film üde színfoltjaként fognak tekinteni rá. E sorok írója az utóbbi kategóriába tartozik,
A Wonder Womant úgy vártuk, mint egy falat kenyeret, talán túlságosan is. Miközben az emberek nagy része hónapok óta száműzve van a mozikból, áhítják az igazi moziélményt, még akkor is, ha csak kisképernyőn juthatnak hozzá. A Wonder Woman 1984 akkor ért volna el igazi bravúrt, ha így is elvarázsol, leköt, és kiszakít az egyre kétségbeejtőbb valóságból. És bár Gal Gadot mosolya még mindig nem kopott meg, a folytatáson már érződik az izzadtságszag és a kihagyott lehetőségek is, ezek viszont olyan komponensek, amik között szinte fáj látni a Csodanőt.
A Wonder Woman 1984 mától elérhető az HBO GO kínálatában.
