KULT
A Rovatból

„Kibaszott szörnyetegek vagyunk mind” – minden eddiginél pesszimistább a Fauda új évada

A szereplőkkel együtt az izraeli kommandóssorozat is fáradni kezdett a negyedik évadban, de még mindig a legjobb a műfajban. Sőt, a sorozatok közt általában sem sok vetélytársa van.


Sokáig kellett várnunk a Fauda negyedik évadára, volt ennek számos oka, a Covidtól az orosz-ukrán háborúig sok minden hátráltatta a forgatást és az utómunkák is csúszhattak. Végül idén januárra került át a Netflix-bemutató, amit az izraeli sorozat rajongói most végre ledarálhatnak.

Közhely ma már, hogy ebben a harcos-kúrós-partraszállós műfajban, amiben konkrétan fedett kémek, hírszerzők, kommandósok portyáznak ellenséges területen, a Fauda hozta el azt a minőséget, amit még a Homeland se tudott elérni, nem véletlenül.

A Yes nevű izraeli gyártó cég ugyanis olyanokkal dolgozott együtt a kezdetektől, mint Lior Raz és Avi Issacharoff, akik nemcsak producerek és ötletgazdák, hanem a forgatókönyvbe is vállig belenyúltak. Mindketten pontosan tudták, mit kell a vásznon visszaadni a lehetetlen küldetésekből, hiszen maguk is az izraeli terrorelhárítás különleges egységeinél szolgáltak korábban. Lior Raz színész lett,

ő játssza a sorozatban Doront, a közepesen súlyos PTSD-s, tehát kellően idegbeteg, és a parancsokat meg a szolgálati utat betartani képtelen kommandóst, Issacharoff pedig újságíró, aki hasonló témákkal foglalkozott leszerelése után is.

Az első évad – és ma már ez is közhely – akkora siker lett, hogy Izraelben elnéptelenedtek az utcák, amikor adták, és nem csak az izraeliek, hanem az arabok lakta negyedekben is.

De mitől talált telibe a sorozat?

Attól – és ez a negyedik évadra éppúgy igaz, mint az első háromra –, ahogy a közel-keleti helyzetet emberközelből ábrázolják. Tehát nem a CIA vagy más külföldi rácsodálkozók szemszögéből, ahogy a Homeland – jegyezzük meg, ez is legitim nézőpont, csak belülről nem tűnik teljesen igaznak -, hanem azt mutatja meg, ahogy a dzsenini menekülttáborból, izraeli zsidó vagy ciszjordániai, gázai palesztin családok szemszögéből, netán a Sin Bét főhadszállásáról látszanak a dolgok.

Attól, hogy sosem fekete-fehér a történet, nem a hősies, sosem hibázó jók, és a sátáni, egyben vallási fanatikus, szoknyás kecskebaszók küzdelméről van szó, ahol mindig a jók győznek, övék az erkölcsi fölény, és a végén mindenki boldog, a terroristák meg arctalan senkik, mennek a levesbe.

Persze, tudjuk jól, a küzdelem itt is egyenlőtlen, hiszen a terroristák kábé esélytelenebbek, mint a magyar ellenzék, többnyire nincs elég képzett emberük, hadseregük és nem az ő drónjaik látnak mindent fentről, hanem Izraelé. A zsidó állam közel 80 éve minden percét arra fordította, hogy a Közel-Kelet egyetlen ütőképes nagyhatalma – és nem mellesleg demokráciája – legyen, ehhez a saját erejének maximális megnövelése mellett a másoké gyengítése is első számú feladat.

A Fauda mindig vigyáz arra, hogy bizonyos szintek alatt mozogjon, a politika nagyon kevés esetben jelenik meg, politikusok egyszer sem, maximum megemlítik, hogy ez az akció most a miniszternél vagy a miniszterelnöknél van, neki jelentenek. Az elit alakulat amúgy is titokban működik, a közvetlen feletteseken és a velük dolgozókon kívül csak a szűk család tudja, mit csinálnak, nevük, arcuk, mindenük titkos, ha meghalnak, „nevüket nem közölhetjük” kiegészítéssel maximum mínuszos hír csak az újságban.

Miközben Doron és társai minden egyes bevetéskor (és néha még azon kívül is, ha az ellenség megtudja a nevüket) az életüket kockáztatják, és nem csak ők, hanem a feletteseik is.

De arra is vigyáz, hogy az ellenség, még a fő terroristák, és azok családja se legyenek csak és kizárólag gonoszok. Ott is emberek élnek, valaki mindig valakinek a fia, bátyja, apja, stb. És nem csak azért, hogy aztán velük lehessen zsarolni őket. Érzelmeik, emberi kapcsolataik vannak, gyerekeik, idős szüleik. Persze van fanatizmus, sőt néha pszichopatológiai esetek is, de ez megvan a túloldalon is, csak másképp. Épp az az egyik fő mondanivaló, hogy ha ebbe belekeveredtél, nagyon nehéz kijönni belőle, pláne ép elmével. Meg hogy ez az egész Közel-Keletre igaz.

Gondolj bele: azt mondják neked, hogy menj be abba az épületbe, amely teli van fegyveres Hamász-tagokkal, akiknek dicsőség a mennybe jutni, és amúgy is jó nők várják ott őket nagy tömegben, és hozz ki onnan lehetőleg élve egy parancsnokot vagy túszt. Te azt mondod teljesen érthetően: elmentek ti a jó büdös picsába! Doronék viszont némi szemöldökráncolás után azt: mikor indulunk?

Talán ezért hangzik el valahol: kibaszott szörnyetegek vagyunk mind. Még a rokonok is, akik ezt tűrik.

A negyedik évadra mi újat lehetett még mondani ebben a témában? Hát lehet, és spoilerezés nélkül annyit elárulhatunk, hogy a terroristák is egyre profibbak, egyre komolyabb infrastruktúrával és technikával rendelkeznek, és talán az is igaz, hogy okosabbak is lettek. A Hamászt kipipáltuk már eléggé az előző évadokban, a Fatah ugye már eleve inkább szövetséges, mint ellenálló a ciszjordániai területeken, a Palesztin Hatóság együttműködő, és persze korrupt.

Kik nem voltak még a Fauda célkeresztjében? Igen, a Hezbollah, a siíta Irán által támogatott, Dél-Libanonban beágyazott fegyveres, terrorista szervezet, amely az északi Dzseninbe tud a csápjaival elérni, ez látszott még logikusan kihasználható helyszínnek. Valamint bejön a külföld, a bevándorlók lakta Molenbeek, Brüsszel legkeményebb negyede, Lázár János rémálma, amit a filmben amúgy többnyire Budapest játszik el. Mivel nem izraeli területen is mozognak, ezért a Moszad felügyeli az akciókat innentől, új fontosember kerül az irányítói posztra, és ő kénytelen elviselni az öntörvényű alakulat improvizációit.

Az emberi kapcsolatok terén is szintet kellett lépni, hiszen az egység szinte egy nagy családként működik, és mivel eltelt két év a legutóbbi részek óta, elég sok minden megváltozott. Doron persze kiégett megint, nemhogy lövöldözni, de már csajozni se nagyon van kedve, de a többiek is fáradnak, 10-20 éve már, hogy ezt csinálják, amiből egy év is elég, hogy megviselje az embert.

A film készítői is érezhették, hogy nem lehet ezt örökké csinálni, ezért ebbe az évadba a fáradást ellensúlyozandó még több fordulatot, tragédiát és akciót pakoltak, csak kapkodjuk a fejünket, hogy kivel mi történik épp, ki a jó meg a rosszfiú, és ki mégsem az, aminek látszik.

A film egy részét budapesti helyszíneken forgatta a stáb

Ne számítsunk kiemelkedő színészi alakításokra, eddig sem ez volt az erőssége a sorozatnak, pont ez a lényeg, hogy ne vigye el az akció meg a forgatókönyv elől a show-t valami erősebbre megírt karakter. Pont elég, ha valaki a családja meg az életveszélyes munkája közt őrlődik, ha az arabok zsidó kollaboránsnak, a zsidók meg „csak egy arab”-nak nézik, aki sosem szűnik meg gyanúsnak lenni. Talán most a főgonosz nem olyan megnyerő és bonyolult alkat, mint az eddigiek, nem látjuk annyira a hátterét, mitől lett kegyetlen pszichopata gyilkos, de most is megvan a padawanja, a fiatalabb, még nem fanatikus, de használható terrorista karaktere, aki aztán tovább bonyolítja a szálakat.

És hát ott az ügyeletes jócsaj is a filmben, akinek a szerepére megnyerték az Izrael-szerte híres és hírhedt műsorvezetőt, Lucy Ayoubot, aki egy vegyesházasságban élő izraeli rendőrnőt alakít.

Talán épp emiatt érzem úgy, hogy elfáradni látszik a sorozat, mint Orbán Viktor az évi egy sajtótájékoztatóján, hogy már inkább klisékből dolgozik, igaz, azokat nagyon profin rakosgatja. A forgatókönyvnél is látszik, hogy a 10. részig ment flottul a dolog, az utolsó két részt meg mintha csak úgy hozzáragasztották volna, mert volt elvarratlan szál, meg nem volt még akkora vérengzés, ami illik a sorozathoz.

A hírek szerint még megcsinálnak egy ötödik évadot, ami sejthető is, mert a negyedik egy akkora cliffhangerrel ér véget, mint a Moszad főhadiszállása, valószínűsíthető azonban, hogy ez lesz az utolsó is egyben. Annál is inkább, mert Raz és Issacharoff már inkább Indiában dolgoztak mostanában a Fauda ottani adaptációján, illetve koprodukcióban terveznek ottani filmeket. Gyártanak a Netflixnek és a Showtime-nak is tartalmakat, szóval sűrű az élet, és készülhetünk a posztfaudális időszakra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk