KULT
A Rovatból

Tom Hanks és a felesleges fafiú – ezért nem volt semmi szükség az élőszereplős Pinokkióra

Úgy tűnik, a Forrest Gump és a Számkivetett után Tom Hanksnek és Robert Zemeckis rendezőnek el kellett volna engedniük egymást kezét.


Egy kollaboráció színész és direktor között akár évtizedeken át is kiválóan működhet (pl. Tim Burton és Jonny Depp, Martin Scorsese és Robert De Niro vagy Leonardo DiCaprio, Quentin Tarantino és Samuel L. Jackson stb.), ám, ahogy jelen filmünk is igazolja, olyan is akad, amikor az egykor sikeres páros számára jobb, ha külön utakon járnak. Tom Hanks és Robert Zemeckis esetében egyébként erre már volt egy intő jel 2004-ben, és Polar Expressznek hívták…

Kétségtelen, hogy az 1994-es Forrest Gumppal egy instant filmtörténeti klasszikust és sok mindenben máig érvényes hivatkozási pontot alkottak meg együtt. A film mindkettejüknek hozott egy Oscar-díjat (Hanksnek a másodikat), az év egyik legnagyobb kasszasikere lett, és karrierjük csúcsára repítette őket.

A 2000-es Számkivetettel pedig, ha nem is tudták megismételni a Forrest Gump felettébb magasra tett mércéjét, azért csak összehoztak vele 22 évvel ezelőtt 430 millió dollárt (ezzel az év 3. legsikeresebb filmje lett a Mission: Impossible II és a Gladiátor után), valamint egy újabb Oscar-jelölést Hanksnek. Wilsont pedig mindannyian ott tartjuk a szívünk egy rejtett zugában.

Ehhez képest az animációs forradalomnak (a szárnyait bontogató motion capture-technológia révén) szánt Polar Expressz már nem tudta visszatermelni a költségeinek dupláját sem (mivel a tiszta bevétel kb. felét a mozik elteszik, legalább ennyi kéne a nullszaldóhoz), ráadásul maga a film sem vonult be a műfaj örökbecsűi közé, és akkor még finoman fogalmaztunk.

Zemeckis volt bizonyos tekintetben a ’80-a-’90-es években a mozgókép egyik nagy királya olyan filmekkel, mint a Vissza a jövőbe-trilógia, A smaragd románca, a Roger nyúl a pácban, a Jól áll neki a halál, a Forrest Gump, a Kapcsolat, a Számkivetett és a Temetetlen múlt), ám úgy tűnik, a XXI. században már nem találja a helyét.

A három filmen át tartó animációs tévútjáról (Polar Expressz, Beowulf – Legendák lovagja, Karácsonyi ének) letérve összehozott azért egy-két értékelhető alkotást (Kényszerleszállás, Kötéltánc), de többségében felejthető vagy csalódást keltő darabokat ont magából.

Mostanában pedig rákapott a remake-ekre. Az 1990-es Boszorkányokból 2020-ban kanyarított a Covid által is balsorsra ítélt felesleges újrát, idén pedig a Disney húzta bele őt a jó ideje tartó „élőszereplősítő” őrületébe, amelynek során az animációs stúdió egykori remekeit készítik el filmként, színészekkel, 3D-s CGI-jal. Talán mondanunk sem kell, ezek közül nem sok tudott annyit hozzátenni az eredeti klasszikushoz, amivel a nyilvánvaló profitéhségen túl bizonyítani tudta volna létjogosultságát. A dzsungel könyve, az Alice Csodaországban, a Hamupipőke, A szépség és a szörnyeteg, a Dumbó, az Aladdin, Az oroszlánkirály vagy a Mulan után pedig megérkezett a Pinokkió élő átirata.

Sosem nyúlt még ennyire régre vissza ez a trend, hiszen a Pinokkió 1940-ben került bemutatásra, ez volt a Disney második egész estés alkotása az 1937-es Hófehérke és a hét törpe után.

És hogy mekkora volt a hatása a stúdióra? Nos, elég annyi hozzá, hogy máig a Pinokkió egyébként Oscar-díjat is nyert betétdala, a When You Wish Upon a Star dallama hallható a filmjeik elé szúrt Disney-logo alatt… S hogy a Zemeckis-féle Pinokkió végre bebizonyította volna, hogy mégiscsak szükség volt ezekre a remake-ekre? Persze, hogy nem.

E film ellen is nagyjából hasonlókat lehet felhozni, mint az újraforgatós Disney-láz előző darabjai esetében. Például, hogy ugyanazt a sztorit jóval hosszabban meséli el, mivel felesleges toldásokat (legyen az karakter, szituáció vagy egy zenés-táncos jelenet) alkalmaz; hogy megpróbálja görcsösen a mai korszellemhez, igényekhez és felfogásokhoz igazítani a mondanivalót (a Pinokkió esetében ráadásul több mint 80 évet kellett behozni); vagy hogy mindezzel együtt is képtelen újrateremteni a az egykori varázst.

A Pinokkió alapvetően a klasszikus mederben folyik, illetve inkább csak csörgedezik, s bár a rajzfilm első félórájának lassú építkezéséhez (Gepetto életkörülményeinek bemutatása, a fabábú életre kelése és a csodára való ráeszmélés) még a játékidejében is hű, utána, főként a bábozó balerina töltelékjelenetei miatt azonban már tisztán érezhető az időhúzás.

Zemeckis arra azért odafigyelt, hogy az alapvetően emberi világból kirívó antropomorfizált (értsd beszélő és ruhát viselő) állatok, pl. Tücsök Tihamér, Derék Rókus és Durrbele Béla főhősünkön (vagy inkább fahősünkön) kívül senki mással ne lépjenek interakcióba, jelezvén, hogy előbbi Pinokkió (akit a magyar keresztségben a századelőn Tuskó Matyi és a Fajankó nevekkel egyaránt megvertek a fordítók) lelkiismeretének jó, utóbbi kettő pedig a rossz oldala.

Az eredeti mese szerzője, Carlo Collodi tanulságai többségében pedig ma is érvényesek, így e tekintetben kevés változtatást eszközöltek az eredeti idősíkján/fantáziavilágában játszódó új film alkotói.

A lényegesebb új elemek közé sorolható a már említett Fabiana (Kyanne Lamaya) karaktere, a Sofia nevű sirály (eredetiben Lorraine Bracco), hogy a Kék Tündért ezúttal egy fekete színésznő, az Oscar-jelölt Cynthia Erivo (Nyughatatlan özvegyek, Húzós éjszaka az El Royale-ban, Harriet – Szabadság vagy halál, A kívülálló, Géniusz) alakítja és csak egyetlen jelenetben, hogy a hőseinket elnyelő cet (ami itt túl snassz lett volna valamiért) ezúttal egy csápos tengeri szörny, valamint maga a lezárás, amit természetesen nem árulunk el, de kétségtelenül igazodik a mai, modern felfogáshoz és a fiatalok felé közvetítendő normákhoz.

Amiben viszont egy pillanatra megvillant a Zemeckisre jellemző egykori mágia, az a Vidám Szigeti jelenetsor, amiben direktorunk egy kicsit megcsillogtathatta a kissé sötétebb és őrültebb oldalát is.

Kár, hogy a film többi részéhez már negédesen állt hozzá.

Tom Hanks pedig… nos, maradt Tom Hanks, ezúttal a Gepetto-féle aggodalmaskodó formáját hozza, a film azonban sajnos még az ő közreműködése mellett sem tud igazán életre kelni. Nézzük meg inkább az 1940-es, animációs verziót, az még mindig varázslatos.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk