Te megölnéd Hitlert, ha 1921-ben találkoznál vele? – Ilyen lett Az utolsó vacsora a Thália Színházban
(A kritika SPOILEREKET tartalmazhat!)
Ritka, hogy egy szerző darabjának ősbemutatójára ne saját hazájában kerüljön sor. A Thália Színházban viszont lassan kezd bevett szokássá válni, hiszen David Hare Fénytörés című darabjának őszeptemberi sbemutatója után Dan Rose is Budapesten láthatja elsőként Az utolsó vacsora című feketekomédiáját.
Adott egy fiatal egyetemistákból álló társaság, akik rendszeresen összejönnek egy amerikai, kisvárosi házban, hogy vacsora mellett váltsák meg a világot. Luke (Jaskó Bálint), Mark (Dóra Béla), Jude (Czakó Julianna), Paulie (Banovits Vivianne) és Pete (Jámbor Nándor) igazi kirakat libsik. Vegánok, szabados erkölcsűek, mindenféle elvont eszméket, lila felhőket kergetnek.
Ám egy este egy váratlan vendég felbukkanása miatt az események hamar drámai irányt vesznek. A szélsőséges nézeteket valló Zack (Domokos László) ugyanis nem csak megkérdőjelezi a fiatalok értékrendjét és emberi minőségét, de vitájuk a tettlegességig fajul, és Mark az indulatos kavarodás hevében hátba döfi Zacket. Hőseink súlyos morális dilemma elé kerülnek: hívják a rendőrséget? Hisz semmivel nem tudják bizonyítani, hogy Zack rájuk támadt. Tüntessék el a nyomokat, és hallgassanak mélyen az egészről?
És persze ott az ennél is súlyosabb dilemma: szembenézni a tettük súlyával. Először is, ki a bűnös, Mark, aki szúrt? Vagy mindannyian?
Ekkor hangzik el a címbe emelt felvetés: Ha találkoznál 1921-ben Hitlerrel, amikor már javában vallja szélsőséges nézeteit, de még nem alapított mozgalmat, nem emelkedett hatalomra, megölnéd, tudván, hogy milliók életét mentheted meg?
Végső soron a társaság válasza igen, és ezzel kezdetét veszi egy vérfagyasztó szokás: minden héten meghívnak egy szélsőjobbos nézeteket valló vendéget vacsorára. Amennyibe sikerül ész érvekkel meggyőzniük nézetei hibás voltáról, nem történik semmi. De ha mégsem, akkor megölik, hitük szerint jobb hellyé varázsolva ezzel a földet.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a nagy egység hamarosan felbomlani látszik. Van, akinek feltámad a lelkiismerete, más épp ellenkezőleg: egyre fanatikusabban veti magát a "küldetésbe".
A darab másik szála Norman (Szabó Győző) köré összpontosul. Norman egy ultra konzervatív megmondóember, aki tévéműsorában estéről estére gúnyt űz a "libsikből", és olyan témák szélsőjobbos kommentárját népszerűsít, mint a globális felmelegedés, az LMBTQ mozgalmak vagy a bevándorlás.
Normant a darab nagy részében csak tévés bejelentkezésekben láthatjuk, de természetesen a dráma csúcspontja nem is lehet más, mint hogy Norman is Pete-ék vacsora vendégévé válik. A két eszmerendszer végső összecsapása ez, ahol már közel sem egyértelmű, ki áll a jó és rossz oldalon, és hogy végül is ki győz meg (és le) kit.
A darab csattanóját nem szeretném lelőni, legyen elég annyit, egyáltalán nem olyan fekete és fehér a világ, mint ahogy azt sokan képzelik, és örök igazság, hogy a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve.
Szabó Győző alakítása némileg zavarba hozott. Az én ízlésemnek kicsit túl parodisztikusan hozta a szélsőjobbos médiaszereplő figuráját.
De a későbbiekben árnyalódott kép, mert amikor Norman a maga hús vér valójában megjelenik a színpadon, egészen másképp beszél, amiből az derül ki: a tévében Norman pózol, szerepet játszik, a negyedét sem hiszi el annak, amit mond. Így pedig kerekebb lett a történet.
A többi főszereplőből nehéz lenne bárkit kiemelni, és ez így van jól. Mindenki egyformán érdekes, színes és hiteles része a társaság egészének. Az író tehetségét mutatja, hogy nem csak random öt embert rakott egy asztal köré: mindenkinek van valami a jellemében vagy az élettörténetében, ami adott pillanatban döntőnek bizonyul abban, milyen irányba megy tovább a történet.
A szereplők közül kiemelkedik még a Zacket alakító Domokos László, aki finom érzékkel építi jelenlétét a megfoghatatlan fenyegetésből a tomboló erőig, az idegösszeroppanás szélére sodródó serif, Udvarias Anna, illetve a homofób papként brillirozó Tamási Zoltán.
A Thália Színház gyakorlata az elmúlt években az volt, hogy a nagyszínpadon – egy-két kivétellel – nagy sikerre számítható habkönnyű, felületesen szórakoztató komédiákat játszottak. A vaskosabb, színvonalasabb és ezért kisebb érdeklődésre számot tartó darabok a Télikertbe szorultak. Az utolsó vacsora szakít ezzel a trenddel. Igaz, Dan Rose sem ás túl mélyre, tüneti szinten boncolgatja korunk rákfenéjét, az egyre jobban elharapózó ideológiai megosztottságot, amiben sajnos minden oldalon a szélsőségesek hangja a legerősebb. Szereplői a liberális és konzervatív térfél egy-egy archetípusa. Ezzel együtt az előadás alkalmas arra, hogy az ember újra gondolja és árnyalja saját értékrendjét, és Horváth Illés rendező alaposan megtűzdelte szellemes színpadi megoldásokkal és játékossággal.
