Színesen, frissen, ízesen – piacmustra a Kórház utcában
Már kisgyerek koromtól belém oltódott a piacok szeretete: nagymamámmal először az albertfalvai, majd a lágymányosi piacra jártunk mindennap (oda, ahol később a ma már szintén nem létező budai Skála állt). A 60-as években Rómában a világ egyik leghíresebb piaca, a Campo de’ Fiori mellett laktunk. Bárhová utazunk a világban, Barcelonától Sousse-ig, nem lehet olyan szűk az időnk, hogy ne nézzük meg a helyi piacot. Óbudán 42 éve, amióta a kerület lakosa vagyok, rendszeresen járok ki a Kórház utcai piacra, nemcsak áruért, hanem vizuális és emberi élményekért is.
Néhány évvel ezelőtt – sok környékbeli lakossal egyetemben – elszorult a szívem, amikor híre ment, hogy át akarják a piacot építeni.
Szerencsére a hír vaklármának bizonyult, csupán befedték a területét, de a klasszikus standok, üzletek ugyanúgy maradtak, mint korábban.
Vikinél éppen elfogyott a fekete cseresznyeMilyen a piac egy átlagos június eleji hétköznapon? Ezúttal szokásos körsétámra újságíró szemmel is indultam.
Törzsvevőként tudom, hogy bizonyos ínyencségekért kihez kell menni. Fekete cseresznyében a higanymozgású, csupa energia Viki verhetetlen, de ha rántani való gombát, zsenge cukkinit vagy padlizsánt akarok venni, szintén nála a helyem. Ő viszonylag új itt, két éve érkezett ide a Lehelről, mert itt nyugalmasabb az élet: ott három havonta jutott neki egy szabadnap, néha még vasárnap is behívták. Még jó, hogy ezen a napon viszonylag korán látogattam mert, mert az utolsó fekete cseresznyéjét én vittem el.
A mindig napbarnított, gyönyörű hófehér hajú Bandi bácsi fogalom volt a piacon. Az idén áprilisban, közel 80 évesen vonult vissza, 54 év után, követve édesanyját, aki szintén több mint öt évtizeden át árulta kertjének kincseit.
Bandi bácsi standján csakis vegyszermentes termékek voltak a zsenge céklától a zöldbabig, a karfioltól a zellerig, sőt a nagy húsos ünnepek körül bizton lehetett számítani az ő embert próbáló reszelt biotormájára is.
Most keresztlánya, Kati (címképünkön) viszi tovább az ő életművét. Vevőkörükben különösen a sok kisgyermekes, akiknek fontos, hogy a mai túlszennyezett világban hogyan táplálják a kicsiket. Elmesélt egy történetet egy édesanyáról, akinek a kisfia addig nem ette meg a paradicsomot. Ő megkínálta a gyereket a saját kertjükben nőtt piros finomsággal, és onnantól kezdve már azért nyaggatta az anyukát, hogy „menjenek a paradicsomos nénihez.”
Gábor, a befőzők biztos pontjaGábor és Anikó 40 éve zöldségesek, 12 éve árusítanak a piac középső szektorában, azelőtt a Fény utcai piacon dolgoztak. Bár Rákoscsabáról járnak minden nap, úgy érzik, mégis megéri, mert a Kórház utcai „szimpatikus piac”.
Ők különösen a befőzési szezon beindulásával érzik maguk elemükben, évek óta megvannak azok a kuncsaftjaik, akiktől nagy mennyiségű vásárlásra számíthatnak eperből, sárgabarackból, szilvából.
Ha egyvalamit kellene kiemelni kínálatukból, az a lecsónak való: a lédús fóti paradicsom, a sokféle színes paprika, a hozzávaló különböző erősségű szintű zöldpaprikák – ki hinné, hogy Gábor sosem szerette a lecsót?
Ha már paradicsom, akkor Zsolt, Szentesről. Családja ott termeli a hatalmas, zamatos, sokszor egészen bizarr formákat öltő élénk piros zöldséget (szerelmesei szerint gyümölcsöt), de a meggyszezon beköszöntével is lehet rá bizton számítani.
Zsolt és csoda-paradicsomjaiSzinte minden sarokban egy érdekes arc. Éppen Zsolt mellett van egy idősebb úriember, aki mostanában ropogós cseresznyében utazik, ő érdes modorával hívja fel magára a figyelmet, de ez imázsa része. Belül egy boltban, ahol az elképzelhető összes aszalt és kandírozott gyümölcs, valamint rágcsálnivaló mag kapható (figyelem, közeleg a foci vb!), a hölgy mindenkit „aranyoskámnak” szólít, mint a néhai Salamon Béla, szóáradatának csak a pulttól való távozás szab gátat. Egy másik zöldséges a megszólalásig emlékeztet Alfonzó fiára, egy idős néni pedig régi korokat idéző ruhájával, szelíd mosolyával gyermekéveimet juttatja eszembe – és ő az, aki minden évben mennyei muskotályos szőlőt hoz. A húsosok közül a kedvencem egy csupa derű úriember, akihez bármely évszakban nyugodt szívvel mehetek, akár szilveszteri bőrös malacról, akár húsvéti sonkáról, akár báránycombról, vagy egyszerű karajról van szó. Ha hús, akkor lacikonyhák, a minap az egyiknél remek házikolbászt kaptam be sietve, ecetes cseresznyepaprikával, amit utoljára a katonaságnál, a kantinban vettem, mert ott más savanyúság nem volt…De működnek itt kifőzdék is, a legnépszerűbbet hosszú éveken át egy idősebb házaspár vezette. Nekik olyan állandó vendégkörük volt, hogy már mindenkiről tudták, hogy kinek mi a kedvence, egyes ételeket, például halászlét, rendelni is lehetett náluk és nemcsak karácsonykor.
Birkapörköltjük több nyelven beszélt: egy alkalommal egy belga barátomat hívtam meg rá, nem kellett utána mosogatni…
”Viktória bácsiék” (Viktóriának hívták az étkezdét a lányuk neve után) néhány éve letették a főzőkanalat, és bizony, az utódjaiknak nem volt könnyű dolguk, amíg bebizonyították, hogy ők sem rosszabbak..
A külső soron lehetett kapni az idén tavaszig Óbuda legjobb lángosát. Több mint negyven év után zártak be, pedig állandóan nagy sor állt előttük. Ugyancsak a piaci nagykapun kívüli soron árul egy idősebb úr, aki az olasz slágerektől a munkásmozgalmi dalokig terjedő repertoárt fütyül naphosszat.
Sándor és GizikeÉs ugyanitt a balszélen árulja mesés almáit Sándor és Gizike. Sándor eredeti szakmája textilfestő, de dolgozott építkezéseken, volt fuvaros, kazánfűtő, aztán a 2000-es évek elején vettek két almáskertet, ahol napszámosok dolgoznak, míg ők kint vannak a piacon. Náluk még mindig kapható a hamisíthatatlan magyar Jonathán, de náluk veszem minden évben az első málnát, ősszel pedig ők a dió-szállítóim.
Nem vagyok a modern világ ellensége, de próbálok ragaszkodni azokhoz a helyekhez, amelyek a 21. században is megőrizték emberi arcukat. Ilyen hely a Kórház utcai piac is.
Fotó: Draskovics Ádám
