Are We Not Men? – A Netflix visszahozta a DEVO őrült zsenijeit
Gyerekkorom egyik kedvenc bandája volt a DEVO, mégse tudtam róluk annyit, amennyit szerettem volna.
Erre, és még sok más kérdésre is választ ad a Warner Music legújabb netflixes doksija, mely Chris Smith rendezésében készült. 2024-ben debütált a Sundance Filmfesztiválon, és most felkerült a legnagyobb, piros streaming platformra.
A film érzékenyen rajzolja meg, miként vált egy intelligens, de kissé különc egyetemi művészeti körből a DEVO egy ikonikus, újhullámos – inkább „szinti-art-rock” – formációvá.
Az elhunyt tagok archív hanganyagai, valamint a csapat humora, társadalomkritikája, világnézete is előtérbe kerül, melynek indulópontja – mint megtudjuk – egy 1933-as szórólap, amin egy ördög rajz szerepel egy D-Evolution felirattal. Ez a DEVO jelentése, visszafejlődés: innen jönnek a fura rajzok, a rajzfilmes vizualitás és a DEVO alapvetése is. Mark és Jerry az ohiói egyetemen találkoztak, Mark grafikus akart lenni – hiszen ő rajzolta a fura absztrakt rajzokat is a DEVO klipjeiből, Jerry pedig művészettanárnak tanult.
Aztán jött a sokk. 1970-ben, a Kent megyei egyetem vietnámi háború elleni tűntetéseiben is részt vettek, amikor a Nemzeti Gárda belőtt a diákok közé. Jerry két embert is ismert azok közül, akik életüket veszítették a tűntetésekben.
Ez a tragédia indította el bennük az igazi DEVO filozófiai magját: visszatérés a történelem előtti majmokhoz – az emberiség visszafejlődése, a de-evolúció elmélet. A film remek érzékkel mutatja be, hogy amint egyetemi művészeti körből zenekar lesz, az együttes nem csupán zenél, hanem társadalmi tükröt tart fel. A későbbi látványos, overálos kosztümök, az energia-dómok, a futurista esztétika és a „Metropolisz”-szerű gépember-lét hatása mind részei ennek a képi narratívának.
A rendezés lendületes: gyorsak a vágások, modern képi megoldásokkal dolgoznak, energikus a történetvezetés, no és olyan archív ritkaságokat láthatunk, amikre egyetlen DEVO-rajongó sem mondhat nemet. A dokumentumfilm okosan oszlatja el a DEVO-val kapcsolatos kritikákat: „félreértett és elcsépelt” – ahogy Gerald fogalmaz.
A tagcserék, a zenekar végleges felállása (Mark, Jerry, Alan, valamint a két Bob: Bob 1 és 2) után jött az első nagy siker, az Uncontrollable Urge mind helyet kapnak, mint ahogy John Lennon koncertlátogatása is, amely hamar magával hozta a sikert.
David Bowie a film alapján nemcsak mentorként és inspirációként jelenik meg, de ő segítette a csapatot első nagylemezükhöz is. A zenebiznisz árnyoldala sem marad ki: a Warner és Virgin közti szerződéses botrányokat is megismerjük, ahogy a zenekarnak sikerült a Saturday Night Live-ba is bejutni – ez sokakat megismertetett a fura srácokkal.
Számukra a zenéhez társult mozgókép egyenesen az önkifejezés része volt. Megismerjük sz általuk létrehozott álzenekart is a Dove-ot. Ez azért volt különösen vicces, mert saját koncertjeik előtt léptek fel és mutatták be a vallásos rockzene egyhangúságát kontrasztba állítva utána saját koncertjükkel. Imádták a srácok, hogy a közönség mennyire utálja a Dove-ot. Aztán jött a legnagyobb slágerük, a Whip It. Pont akkor jelent meg, amikor a Warner éppen ki akarta őket rúgni – a sors igazi fintora, hogy a zenei stúdió hülyére kereste magát a fura, kísérletező srácokon.
A film vége felé megismerjük a tagok későbbi pályafutását: Mark Mothersbaugh reklám- és sorozatzeneszerző lett: például a Fecsegő tipegők főcímdalát, a Thor: Ragnarok, valamint Wes Anderson-filmek teljes zenei anyagát is neki köszönhetjük.
A dokumentumfilm nem hagyja szó nélkül, hogy a DEVO-t mint művészeti projekt mindig is túlmutatott a zenén, és ezt az eredeti zenészek is így gondolják a mai napig.
A dokumentumfilm kivitelezése ügyes, szórakoztató, a rendezés magabiztos, a zenék ütnek, még akkor is érdekes tud maradni, ha valaki nem ismerte a bandát, vagy nem rajongó.
Lehet, hogy a világ őket fogja igazolni: az emberek egyre lustábbak, unalmasabbak és butábbak lesznek – de a DEVO örök. A szlogenjük is ezt éltette: Are We Not Men? We are DEVO!
