Nagy Ervin Vidnyánszky Attiláról: A kulturális szektor teljhatalmú despotája volt, akit a bosszúvágy hajtott
Nagy Ervin színművész, a TISZA Párt országgyűlési képviselője és frissen kinevezett kultúráért felelős államtitkár volt a ZaccPerKávé vendége, ahol a rendszerváltás eufóriájáról, a parlamenti munka kezdetéről, a kulturális élet átalakításáról és a személyes felelősségéről is beszélt.
A színész szerint történelmi pillanatot élünk, hetek óta egyfajta mámoros, euforikus katarzisban úszik az ország, és egy új testvériség született a magyar népben. Saját tapasztalatairól elmondta, hogy a mindennapjai „a Föld fölött tíz méterrel” telnek, és alig tud végigmenni az utcán anélkül, hogy valaki közös fotót ne kérne tőle. Úgy érzi, kifizetődött a bátorsága, hogy a kezdetektől Magyar Péter mellé állt.
– fogalmazott. Elmondása szerint minden nap elérzékenyül, például potyogtak a könnyei, amikor a látássérült miniszter letette az esküt. Ugyanakkor megérkezett a felelősség súlya is, a megfelelési vágy, és már a kulturális misszióján és az SZFE ügyén gondolkodik.
Nagy Ervin szerint a parlamentben töltött első napok számára művészként is élményszámba mennek, figyeli, a Fidesz képviselői milyen viselkedési kompenzációt, milyen túlélési stratégiát találnak ki maguknak. Az első ülésen szerinte olyanok voltak, mint egy „csillebérci úttörőtábor”, de Magyar Péter felszólalásai után már csendesebbek lettek. Beszámolt egy abszurd találkozásról is, amikor a büfében Hankó Balázs mögött állt a sorban. „Nagyon zavartan álltunk még tíz percig” – idézte fel. A legfontosabbnak azt a kontrasztot tartja, ami a kormányzati luxus és a valóság között feszül.
Míg korábban a hazafiság érzése nem tudta hatalmába keríteni ezekben a pillanatokban, most az országgyűlésben ülve úgy érezte, felfelé indulnak el az érzései, és mindkét alkalommal sírt.
Az SZFE ügyét a hatalom szimbolikus gesztusának, a „revansvágynak, a bosszúnak a totális kifejeződésének” tartja. A legfájóbbnak azt nevezte, hogy a modellváltás mögött nem volt valódi koncepció. „Kiderül, hogy nincs mögötte semmi” – jelentette ki. Állítása szerint most azok a diákok lázadtak fel, akiket már az új vezetés vett fel. „Ők a Szarvas Józsiknak mondják azt, hogy ebből nem kérnek többet, ők a saját tanáraikat negligálják, és mondják, hogy nem megfelelő a tanítás, nem megfelelő a vezetés, akiket a nyakukba ültettek.” A megoldásról azt mondta, mindenkivel, a jelenlegi vezetéssel és a hallgatói önkormányzattal is le kell ülni, és ha a vezetés illegitimmé válik, új pályázatot kell kiírni. „Akkor cserben hagyták az egyetemistákat, mi nem hagyhatjuk cserben az egyetemistákat” – tette hozzá.
Úgy véli, a rendező egy olyan színházi kultúrát hozott, aminek Magyarországon nincsenek gyökerei, és ezt a szakma nem fogadta be. Szerinte Vidnyánszky tevékenysége az uszításról és a megosztásról szólt, ahelyett, hogy a Nemzeti Színház integratív, békítő szerepet töltött volna be.
A kulturáért felelős miniszter Tarr Zoltán szerepéről szólva Nagy Ervin mérföldkőnek nevezte, amikor Tarr a Kossuth téren bocsánatot kért a református egyház nevében. A színész elmondta, csodálja Iványi Gábort, és nem érti, a többi egyház miért nem állt ki mellette.
Saját politikai szerepvállalásának fő motivációjaként az NKA támogatási rendszerének reformját jelölte meg. „Én azért voltam early bird, és azért mentem a politika világába – ezt már többször lenyilatkoztam, – hogy na majd az NKA-s támogatások rendben legyenek. Hogy majd ott tényleg azok jussanak hozzá.” Célja, hogy a kulturális pénzek elosztása szakmai alapon, teljesítményorientáltan és politikamentesen történjen.
Az elszámoltatással kapcsolatban türelemre intett. Úgy véli,
„Nem mi vagyunk a nyomozóhatóság, nem mi vagyunk a vádhatóság, ezt ők fogják tudni megállapítani” – szögezte le.
Művészi pályájáról és politikai jövőjéről elmondta, mindig is a sokszínűség jellemezte, és a világok közötti átjárás érdekelte. Ezt az elvet vinné tovább a kultúrpolitikában is. Szerinte eljött a valódi „kultúrbéke” pillanata, amikor a szakmának a megosztottság helyett a közös munkára kell koncentrálnia. „Most jön az emberi nagyívűség, a nagy stílnek az ideje, és szerintem ezt valahogy a kis agyunkba be kell rakni, hogy történelmi lehetőség, hogy most itt pattog a labda.”
A beszélgetés végén a közönség kérdéseire válaszolva megerősítette, hogy az Ódry Színpadot vissza kell adni az SZFE-nek, a Rádiószínházat és más ikonikus kulturális intézményeket pedig újra kell éleszteni. A politikus szerepéről azt mondta, annak egy lazább, közvetlenebb, a társadalommal párbeszédet folytató formájában hisz. „Az emberek között levés az egy normalitássá kell, hogy váljon, és ki kell lazuljon, és kell, hogy legyen benne humor, meg önreflexió.” Úgy látja, a TISZA Pártnak ebben is másnak kell lennie: „Ez a dolgunk, ez a szolgálatunk, ez az alázatunk. Ebbe leszünk mások.”
