Most még időszerűbb a gyászról beszélni, mint valaha
A 2020-as évben a koronavírus járvány sokkal közelebb hozta hozzánk a veszteségeket és az elmúlás gondolatát. Ezzel annak lehetőségét is, hogy akarva-akaratlanul is, de elkezdjünk többet foglalkozni a kérdéskörrel, és azzal is, hogy mi hogyan viszonyulunk a gyászhoz és annak feldolgozásához.
Mindez lehetőséget teremt arra, hogy elkezdjünk beszélgetni családi és ismerősi körökben a rokonaink, barátaink elvesztéséről, és azokról a megrázó veszteségekről, melyek bárkit bármikor érhettek és érhetnek most is.
Legyen szó akár a munkahelyünk elvesztéséről, akár egy szakításról, vagy válásról, vagy éppen az eddig kialakult szokásaink és szabadságunk átmeneti időre történő szertefoszlásáról és elvesztéséről.
Veszteségek, amelyek eddig is közvetve vagy közvetlenül, de értek bennünket, és veszteségek, amelyek feldolgozásával valahogy soha nem tudtunk olyan igazán jól foglalkozni.
De vajon miért nem? Azért, mert nagyon sok esetben nincs is meg arra a megfelelő mintánk, hogy hogyan is kell gyászolni és feldolgozni a veszteséget.
És sokszor azt gondoljuk, ha a fájdalmunkról nem veszünk tudomást és az érzéseinket a szőnyeg alá söpörjük, akkor azzal majd fel tudjuk gyorsítani a gyász feldolgozásának folyamatát és már szinte túl is lehetünk az egész folyamaton. Tévesen azt gondoljuk, hogy amit nem látunk, az nem is létezik.
De nem volt ez mindig így. Régen a nagycsaládokban, ahol több generáció is együtt élt, a gyerekek abba születtek bele, hogy az élet egészen a születéstől kezdve a halálig a „szemük előtt” zajlik. A kisgyerekek ott álltak a haldokló nagyszülők, dédszülők ágya mellett, és természetessé vált számukra az, hogy a halál az élet része, egyszerűen kikerülhetetlen és elkerülhetetlen. Sokszor régen még sirató asszonyok is érkeztek a házhoz, akiknek tényleg az volt a „feladatuk,” hogy elsirassák az elhunytat, ezzel együtt segítsék is a családot és a hozzátartozókat abban, hogy ők is elsirathassák az elvesztett szeretett személyt. Aztán a 20. század jelentős mértékű változásokat hozott a halállal kapcsolatos társadalmi attitűdök területén. Kezdtek eltűnni a haldoklással és a gyászolással kapcsolatos családi rítusok, a kimondott és kimondatlan szabályok. Az 1900-as évek elejétől egyre inkább intézményesült a haldoklók gondozása, és a családok elkezdtek kiszorulni abból, hogy jelen lehessenek a szeretett személy halálakor.
A gyász szakaszai
A következő pár gondolatban Elisabeth Kübler-Ross gondolatai mentén szeretném bemutatni a gyász feldolgozásának 5 szakaszát: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió és belenyugvás. Ezt az 5 részt rögtön szeretném is kiegészíteni egy 0. résszel, mert vannak olyan helyzetek is, amikor már az a haláleset bekövetkezése előtt elindulhat bennünk egyfajta gyászfolyamat, amit a szakirodalom anticipációs gyásznak nevez. Ebben az időszakban lehetőség nyílik az addig tisztázatlan helyzetek, kérdések megbeszélésére, az élet összegzésére és az addig esetleg ki nem mondott érzések megosztására, átbeszélésére.
Amikor bekövetkezik a tragédia, a sokk és elutasítás szakaszába lépünk. Ez az az időszak az, amikor nem akarunk és egyszerűen nem is tudunk tudomást venni a történtekről.
Csak abban bízunk, hogy ez a rémálom egyszer véget ér, és hamarosan fel fogunk ébredni. A sokk időszaka vagy egyfajta erős és elárasztó érzelmekkel jár, vagy éppen ellenkezőleg, érzelmi kiüresedést, bénultságot, lefagyást idéz elő a gyászolóban. Ez a szakasz általában pár perctől akár pár napig is eltarthat. Az, hogy mennyire sokkol bennünket egy hozzátartozónk elvesztése, nagymértékben függ attól is, hogy milyen volt a halál módja, hogy betegség állt-e a háttérben, számítani lehetett-e rá, vagy baleset, vagy öngyilkosság, vagy gyilkosság történt. Fontos tényező még az is, hogy milyen életkorú volt az elhunyt és milyen kapcsolatban álltunk vele.
A feldolgozás során a következő szakasz a düh szakasza. Ez az a rész, amikor elkezdünk perlekedni a világgal, magunkkal és igazából mindenkivel és mindennel magunk körül azért, mert elveszítettük a szerettünket.
Haragszunk az életre, a sorsra, hogy hogyan tehette ezt velünk. Ebben a szakaszban nagyon gyakran megfogalmazódnak a miért én?, miért pont ő?, ez miért pont velünk történik meg? típusú kérdések.
A folyamat következő szakasza az alkudozás.
Ekkor valahogyan sokszor megpróbáljuk talán a lehetetlent és meg akarunk tenni mindent azért, hogy valahogy újra közöttünk legyen az elvesztett szerettünk. Ebben a szakaszban a gyászoló számtalanszor áttekinti magában az elvesztett szerette életútját, és számtalan gyötrő kérdést tehet és teszi is fel magának arról, hogy vajon mi lett volna, ha ezt vagy azt így vagy úgy csinálja, vagy éppen nem csinálja.
A gyász feldolgozása során sok-sok érzelem, kérdés járja át a gyászolókat. Ezek az érzések és gondolatok sokszor teljesen elárasztják őket és a kezdeti magány, szomorúság, harag és düh érzés mellett vagy után megjelenhet bennük akár az önvád, a bűntudat, vagy a félelem, tehetetlenség és még rengeteg más érzés is.
Eszünkbe jutnak a közösen eltöltött idők, a szép és fájdalmas emlékek is, és sokszor ránk tör az a rengeteg "mi lett volna, ha?" kérdés és "bárcsak..." kezdetű mondat, aminek a befejezése már csak a mi gondolatunkban él tovább. Ez a sok-sok megterhelő és fájdalmas érzés és gondolat magával hozhat egyfajta depressziós, melankolikus állapotot. Amikor talán még az is nehezünkre esik, hogy felkeljünk.
Viszont ahhoz, hogy tovább tudjunk „lépni” a gyász feldolgozásában, nagyon fontos, hogy meg tudjuk élni ezeket a nehéz, kérdésekkel teli, fájdalmas időszakokat is és ki tudjuk fejezni azokat a fájdalmas érzéseinket is, amik egy-egy emlék, alkalom, születésnap vagy beszélgetés kapcsán születnek újra bennünk.
Ez a nehézségekkel teli időszak egyfajta előkészítése is lehet a belenyugvásnak. Ebben az időszakban a fájdalmas emlékek mellett megjelennek a jövőbeli tervek és a szép emlékek is, amik segítenek még jobban visszailleszkedni az életbe.
