Koltai Róbert: Amikor „Illetékes elvtárs” vagyok, akkor beindul az agyamban az improvizáló részleg
- A napokban jelent meg Az én kabarém című köteted. Milyen szempontok alapján állítottátok össze Gaál Ildikóval?
- Az eltelt hónapokban, miközben Sose halok meg? című könyvemmel jártuk az országot, rájöttem, hogy rengeteg történetet maradt még bennem, amit az első könyvben elfelejtettem leírni. Ráadásul abból szinte teljesen kimaradt a kabaré.
Ez úgy derült ki, hogy a könyvnapon, amikor dedikáltam, odajött egy fiatalember, és elmondta, hogy neki a könyv már megvan, nem azt szeretné dedikáltatni, hanem megmutatná a szakdolgozatát.
Kiderült, hogy a szakdolgozata egyik témája én vagyok.
Arról írt, hogy a Rádiókabaré mennyiben járult hozzá a rendszerváltáshoz. Megvizsgálta például, hogy miket mondtam, mint Illetékes elvtárs, miért hívták be Farkasházyt a pártközpontba. Kimutatta, hogy amikor visszavonultam, mint Illetékes elvtárs – úgy köszöntem el, hogy utánam a Vízözön elvtárs –, rá nem sokkal visszavonult Kádár János. A búcsú beszédében majdnem szóról szóra azt mondta, amit én jóval korábban improvizáltam.
Olyanokat mondtam: „Én már nem tudom, hogy mit szeretnék. Nem vagyok a magam ura. Én még tele vagyok energiával... Repülő téri fogadásokon integetnék. Tudok két puszit adni, hármat. Esetleg meg sem csókolom...”
És pont ilyen beszédet tartott Kádár is a Központi Bizottság előtt.
– Ha már Illetékes elvtárs... Hogy született meg a figura?
– Felléptem az egyik szilveszteri Rádiókabaréban a Csocsi című számmal. Nagy siker volt, és visszaküldtek a Verebessel, aki akkor a Rádiókabaré szóvivője volt, hogy rögtönözzünk valamit arról, amiről szó volt. Én meg azt sem tudtam, miről volt szó, akkor voltam először Rádiókabaréban. Verebes előkapott egy papírt, és kérdéseket gyűjtött a nézőktől.
Először ugyanis azt gondoltuk, hogy legyek egy agresszív vállalati igazgató, és Verebes lesz a szakszervezetis.
Csak később lett ebből Illetékes elvtárs.
Amikor összegyűlt elég kérdés, hozzám fordult: Igazgató kartás! Akkor mi legyen a Palicskó elvtárssal? Én pedig azonnal rávágtam, már figurában: „Mi van a Palicskó elvtárssal?” Azt vettem észre, hogy az osztálytársamat, Berki Antalt kezdtem parodizálni, így született meg ez a karakter. És rám ragadt húsz évig. Amikor felöltöm az Illetékes elvtárs arcot, akkor beindul az agyamban az improvizáló részleg. Most, hogy csak így beszélgetek veled, nem jutnának eszembe ugyanazok a rögtönzések.
- Az biztos, hogy egy időben el se lehetett képzelni a Rádiókabarét Illetékes elvtárs nélkül.
- Egyébként a könyvben szerepelnek is ezek a régi jelenetek, monológok. Van benne egy friss is, mert amikor már tudtam, hogy lesz ez a könyv, akkor az egyik fellépésemen rögtönöztem a közönséggel. Lehetett kérdezni, és született néhány mai poén.
- Egyébként mennyire volt jellemző rád, hogy belenyúltál a mások által megírt kabarészámokba?
- A kabaréban szinte soha. Színházban viszont az az elvem, hogy bizonyos vígjátékokat folyamatosan csiszolni kell, akár már előadás közben is. Azért lehetséges, hogy Kern Andrissal van két olyan sorozatunk, mint A miniszter félrelép volt, közel 400 előadással, a Balfácán vacsorára pedig 400 fölött tart, 25 éve megy, és még mindig születik új poén. De nem is ez a lényeg, hanem hogy már nem is hasonlít az eredeti darabra.
Ezért amikor felújítjuk, bajban vagyunk. Mindig kell egy-két előadás, amíg belerázódunk. Október 31-én ment idén először, és komoly bajban voltunk, mert nincs miből megtanulni. Van ugyan egy tévéfelvétel, az még, úgy ahogy használható, de ami a súgópéldányban van, az a 25 évvel ezelőtti állapot.
Azóta sok új poén született, amit szintén jó megtartani, mert többek között ezek tartják magasban az előadást.
- Ez a színház varázsa. Ha ott vagy, akkor látod, ha nem, legközelebb már nem biztos, hogy ugyanolyan lesz.
- De ha már megvan, jó lenne megtartani.
- Fiatalon, kamaszként poénkodós, ökörködős típus voltál? Vagy ez csak később jött?
- Szerettem megformálni másokat. Sosem voltam hangutánzó, de ha mondtam két mondatot az orosztanárom stílusában, a többiek rögtön tudták, kire gondolok, és röhögtek. A mondatainak nem volt se eleje, se vége. „Gyerekek most már ne ám, hogy. Mert aztán majd én is!”
Erre is van több példa a könyvben. Olyan tanárokat tettem sztárrá a Madách Gimnáziumban a paródiáimmal, akikre addig fel sem figyeltek.
- Írtál gimnazista korodban? Verseket, novellákat...
- Nem jellemző. Inkább rögtönöztem. Én a színpadon szerettem írni.
- Karinthy azt írta a kabaréról, hogy csipetnyi dráma, de dráma. Számodra ad valami különlegeset ez a műfaj, amit csak itt találsz meg?
- Az igazi paródiában mindig van dráma. Kell is, hogy legyen. Az arról szól, hogy megélem-e a következő lélegzetvételt, amikor improvizálok. Például olyankor, amikor a Hirdetős tanár jelenetben civileket ültetek fel a színpadra és látom, hogy valamelyiknek folyik a könnye. Mert ráhibázok, hogy mi a baj az életével.
- Azt olvasom, hogy a könyvbe azért nem csak kabaré került be.
- Olyannyira, hogy a címlapfotó az egyik legemlékezetesebb kaposvári előadásunkból, Az erdőből van, ahol én Vigovot, a komikust játszottam, és Vajda Laci barátom volt a tragikus színész, Szomorov.
- Ugyancsak emlékezetes kabarészámod volt a versfordítás. A Csocsó című filmben is láthattunk hasonlót.
- Amit a Csocsóban csináltam, az volt előbb, amúgy az a filmben is színtiszta improvizáció, nem írtam meg előre. Alig találtunk olyan snittet, amin a háttérben senki nem röhögi el magát éppen. De míg a filmben oroszra próbáltam tolmácsolni, a humoros műsoraimban németre fordítok ismert magyar verseket. Ebből is került a könyvbe.
- Sikeres humorvállalkozásod volt a Koltai-Galla Gála. Galla Miki mellett volt lehetőséged alkotóként is kibontakozni?
- Igen. Persze ő volt a fő alkotó, de azért meghallgatta az ötleteimet, poénjaimat, amiket beleraktam.
- Mi mindenre készülsz mostanság a könyvön kívül?
- Kaposváron készülök egy visszatérésre, Verebes Pistával együtt. Ő állította ugyanis színpadra a Van aki forrón szereti című Billy Wilder filmet, amiben az öreg milliomost, Osgoodot játszom. A Batang felé című darabbal pedig járjuk az országot.
- Az nagyon jó, tanúsíthatom.
- Igen, ott találkoztunk. Nagyon szeretnénk, ha abból születhetne másik műfajban is valami.
- Film?
- Például. De ez még a jövő zenéje.
- Annak a bizonyos Batang előadásnak, amire meghívtál, van egy szomorú aktualitása. Ugyanis a nézők között volt Karinthy Márton, én ott láttam őt utoljára.
- Mindent megnézett. Örülök, hogy még én is el tudtam menni a színházába a Bolond lányra például.
Az egyik legragyogóbb, legszeretetreméltóbb ember ment el.
Az első könyvem után is felhívott. Mindig hosszasan beszélgettünk. Hallottam, hogy kórházba került, de azt nem tudtam, hogy ilyen súlyos a helyzet. Bennem volt, hogy felhívom, de már késő. Nagyon kevesen mondhatják el, amit ő: hogy igenis, létrehozott valamit Magyarországon. A Karinthy Színházat. A két könyve pedig csodálatos ráadás.
