Köleséri Sándor: „Szellemi akadálymentesítés is kéne”
Köleséri Sanyit először a Csinibaba című filmben láttam, és nagy öröm számomra, hogy később humoristaként dolgozhattam is vele. Most egy jótékonysági kezdeményezés kapcsán ültünk le beszélgetni.
- Mutasd be kicsit a Nem Adom Fel Kávézót, hátha van, aki még nem hallott róla, illetve mondd el, te hogy kötődsz oda.
- A Nem Adom Fel Kávézó és Étterem januárban lesz négy éves. Ez Budapest első fogyatékkal élő emberek által alapított akadálymentes kávézója, ahol maguk a fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű emberek készítik és szolgálják fel az ételeket és italokat, illetve közreműködnek a programok szervezésében és lebonyolításában.
Olyan szempontból speciális hely, hogy itt az alkalmazottak a társadalomba integrálva dolgoznak.
Én itt vagyok kulturális programszervező és moderátor, kis megszakítással már négy éve.
Amellett, hogy dolgoznak, egyúttal érzékenyítik is a hozzánk betérő vendégeket. Hiszen akik bejönnek hozzánk, azt látják, hogy egy bizonyos szempontból hendikepes társuk viszi ki nekik a megrendelést. Bizonyos dolgokkal nehezebben boldogulnak, másokkal jobban. Például van egy kedves kollégám, Robi, aki mindenkinek fejből tudja a névnapját és a születésnapját is. Ráadásul nagyon figyelmes, ha leteszem a villát, kb. harminc másodpercen belül odajön és elviszi a tányért.
- Te elég ismert arc vagy. Szerepeltél filmben, videoklipekben, játszol színházakban, stand-up fellépéseid is voltak. Sokfelé megfordulsz, hogy tapasztalod, mennyire elfogadó a magyar társadalom? Sok az atrocitás, beszólás, kirekesztés?
- Mi a sok, mi a kevés? Ha úgy vesszük, akkor az egy is sok.
Ha hozzávesszük azt, hogy bizonyos közéleti szereplők, újságírók miket engedtek meg maguknak a nagy nyilvánosság előtt akár csak az elmúlt fél évben is, akkor azt gondolom, hogy van baj és a feladat adott.
Egyébként pont ennek kapcsán páran össze is ültünk civilek és el kezdtünk kidolgozni egy fotókampányt. A képek óriásplakátokon jelennének meg a jövő év elején az ország számos pontján,aminek épp az a célja, hogy megmutassuk a szélesebb nyilvánosságnak az együttélés hétköznapiságát, természetességét. Célunk, hogy minél többen lássák azt, ami nagyon sokak számára természetes! Együtt élünk a különböző sérültséggel élő emberekkel. Vagyis együtt szeretünk és szomorkodunk, találkozunk és elválunk, szórakozunk és barátkozunk, stb. A közösségi portálon létrehoztunk egy „Együtt élünk” oldalt, amihez bárki csatlakozhat.
De egyébként azt gondolom, ha valaki sértő megjegyzéseket tesz a másik fogyatékossága, vagy betegsége, mássága miatt, azzal magát minősíti.
- Jó pár éve erősödik a politikai korrektség eszméje. Érezhető ennek a hatása? Tíz év vagy húsz év távlatában van javulás?
- Valamennyire van. Igazán akkor tűnik fel a különbség, ha elmegyek külföldre (az Eu-ban). Egyre gyakoribb élmény, hogy amikor beülök valahova, nem néznek meg.
Nem azt gondolják egyből, hogy megérkezett a vándorcirkusz, hanem egyenlően kezelnek.
Magyarországon, főleg vidéken még mindig sokkal gyakrabban észreveszik a másságot. Emlékszem, amikor Tarcalon éltem, akkor az is szenzációnak számított, ha egy mentőautó befordult az utcába. Nem csoda, hogy ha megjelenek valahol, óhatatlanul feltűnést keltek.
- Egyébként sokaknál azt érzem, valamilyen mértékben magamon is érzékelem, hogy pont az ellenkezője történik: túlkompenzáljuk a dolgot, annyira igyekszünk, nehogy megsértsük azokat, akik mások, mint mi, hogy adott esetben már kellemetlen tud lenni.
- Ez még mindig a jobbik eset. Kilenc éve jártam Svédországban, Malmöben, és ahogy jöttem-mentem az utcán, azon csodálkoztam, hogy mennyivel több mozgássérültet látni. Aztán rájöttem, hogy arányaiban egyáltalán nincs több mozgássérült csak ott ki tudnak menni az utcára, mert akadálymentesek az épületek, a közösségi közlekedést is igénybe tudják venni, nincs úgy leszűkítve az életterük, mint itt. Tény, hogy javul a helyzet,
de mindenképp szükség lenne szellemi akadálymentesítésre is.
Nagyon sok múlik azon, hogy a szülők mennyire nyitottan nevelik fel a gyereket. Az lenne a természetes, ha már gyerekkortól elfogadással nőnének fel és megszoknák amikor valaki kerekesszékes, látássérült vagy egyéb fogyatékossága van és nem azt mondanák neki, hogy „ne nézz oda”, hanem segíts neki, ha tudsz.
Amikor én iskolába jártam, akkor még szegregáció volt. A szocializmusban minket szinte karanténba zártak, elkülönülve éltünk az intézet falai között, hogy ne lássanak minket az ép emberek. Szerencsére már mindenütt az integráció felé mennek a dolgok, a szegregáció hosszú távon nem egészséges a társadalomnak sem.
