„Micsoda útjaim voltak nekem” – hangzik fel a megrázó dal Dr. Pintér László kiállításának megnyitója elején a Hatvani Galériában. Ez egyben a gyűjteményes tárlat címe is. Aki ismeri az óbudai háziorvos életét, rögtön tudja, hogy ez a dal nagyon is róla szól. De egyben, mint H. Szilasi Ágota művészettörténész méltatásában utalt rá, a dal „egy, a mainál tisztább korról szól, amelyből akkor szerettünk volna kilépni.”

.

Tájképek, csendéletek, aktok, impresszionisztikus zsánerek között beszélgetünk az alkotóval.

-Cseh Tamás egyik legszebb dalát választotta kiállítása címéül, egy olyan dalt, amely egy egész életet foglal magában.

- Nem akartam olyan teátrális címet adni e gyűjteménynek, mint „visszatekintés” vagy „számvetés”. Ezeket semmitmondó nagy szavaknak éreztem. Így jött az általam imádott Cseh Tamás dala, hiszen én is elmondhatom, hogy „micsoda útjaim voltak nekem”. Ezek az utak általában jól végződtek, és hiszem, hogy az ember ki tud lábalni a legtöbb pokolból.

-Ehhez azonban kellett nem kevés erő, akarat, és nem utolsósorban a szeretet, amely Ön felé árad a betegeiből is.

-Ez feltétlenül így van. Sosem tagadtam, hogy az ő gyógyulásokban is szerepe van annak, hogy szeretem őket. Azokkal, akik hozzám járnak - vannak, akik 20-30 éve a betegeim - kialakult egy kölcsönös szeretet közöttünk. Ez megváltoztatja a gyógyítás hatékonyságát. Sokkal jobb és könnyebb így meggyógyítani embereket, mintha tartanék egy három lépés távolságot. És az én saját példámmal, hogy súlyos betegségekből felépültem, válságokat átvészeltem, nekik is biztatást és erőt adtam: ha nekem sikerült, akkor nekik is sikerülni fog.

-Sokan vannak, akik valamit nagy szenvedéllyel elkezdenek gyerekként, fiatalként, aztán valami miatt nem folytatják, de évekkel később egyszer csak ismét rátalálnak erre az útra. Ez olyan állapot lehet, mint egy kifeszített nyílé, amely alig várja, hogy elengedjék.

-Nálam ez nem így volt. Húsz évig nem festettem. Korábban azt szoktam mondani, hogy azért, mert egy olyan rossz házasságban éltem, hogy levegőt sem volt kedvem venni. Mostanában azonban elkezdtem azon gondolkodni, nem volt-e más oka. Aztán idővel, amikor a házasságból kiléptem, a gyerekem felnőtt, ismét eljött a festészet. Hogy azért-e, mert felszabadultam egy nyomás alól, vagy ért egy impulzus, vagy egy meg nem nevezhető dolog, nem tudnám megmondani.

-Festményeiből harmónia, béke, nagy természet-szeretet áradat. Talán nem véletlen, hogy a zöld és annak árnyalatai dominálnak.

-A zöld a nyár, a lombok, az élet színe, ami belénk van kódolva. Amerikában liftek felfelé mutató jele zöld, ez óhatatlanul utal arra, hogy arrafelé volt az élet az egykori őslény számára, a lefelé mutató pedig vörös, az esés, a zuhanás, a vér szimbólumaképpen. Az ember talán azért is vonzódik a zöldhöz, mert nem is olyan régen a zöldben éltünk, az volt a rejtekhely, a fészek, az oltalom. Van, aki azt mondja, hogy a zöld hideg, számomra meleg, jóakaratú szín.

-A megnyitó során elhangzott, hogy „a festőnek mindig ott kell lennie a képen.”

-Igen, ott kell lennem, mert ha én nem vagyok ott, akkor hogy akarom, hogy a néző meglássa magát, saját gondolatait, érzéseit benne? Ha a festő nincs benne, megnézik a képet, aztán továbbmennek és elfelejtik, mert „idegen” marad számára. Akkor tud hatni a kép, ha én azt mondhatom: gyere ide, állj mellém. A nézőt galléron kell ragadni, különben a kép üres marad. Ez a kép lelke, ha hiányzik, vége mindennek.

-A belső impresszió…

-Itt van a jobb pólusú rajzolás, amellyel tökéletes kontúrokat lehet létrehozni, de van bennük valami ijesztően hideg, halotti… mert a kreativitást, az érzelmeket a bal agyfélteke adja. Hiába remek önmagában a rajz, ha az ember nem adja bele a lelkét, alkotói szellemét, csak egy csontváz lesz belőle.

-Van-e a képek között olyan, amelynek születési történetét szívesen elmesélné?

-A marokkói szőttes. Húsz évi hallgatás után született. Akkor volt egy nagyon szép kapcsolatom. A hölgy éppen aludt egy díványon egy szép tavaszi estén, álmában megborzongott és én ráterítettem ezt a marokkói szőttest. Elnéztem, milyen szép ez így együtt, és eszembe jutott, hogy valamikor festettem. Elővettem húszéves ceruzáimat, egy papírt, elkezdtem rajzolni, majd megfestettem ezt a látványt. Vajon miért akkor láttam meg ezt a szőttest, amit 1988-ban vettem meg egy arab utcai árustól, és amit azóta is minden nap látok? Valami történt abban a pillanatban, és talán földi ember nem is megmondhatója.

-Harmadik éve él Zebegényben, született nagyvárosi emberként. Hogyan sikerült beilleszkednie ebbe az életformába?

-Első pillanattól tökéletesen. Lehet, hogy ha húszéves lennék, a város még vérpezsdítőbb lenne számomra, de 68 évesen számomra a legjobb választás, tökéletes élőhely. Bár vannak ott fiatalok, kisgyermekesek, tehát nem egy kiöregedett falu. Csend van, nyugalom, normálisak az emberek. A várost pedig megkapom, amikor bejárok dolgozni.

-Korábban verseskötete is megjelent, készített műfordításokat.

-Nagy betegségem idején lefordítottam húsz kivételével az összes Shakespeare-szonettet. Egyik jó barátom folyton biztat, hogy fejezzem be – de a festészet nem enged… Pedig meg kell csinálni, hogy legyen teljes a mű. Ezeket a dolgokat, ha egyszer meghaltam, valaki elrakhatja és 200 év múlva előveszik. Mert most olyan világ következik, amikor nem lesz Shakespeare, és nem lesz festészet, csak a digitális világ. De ebbe az emberiség előbb-utóbb belefárad, és keresni kezdik a színeket, a szonetteket, rájönnek, hogy milyen szépek és újra felfedezik őket.