Csillag születik – Bradley Cooper a következő Clint Eastwood
Az, hogy a Csillag születik a klasszikus történet immár negyedik feldolgozása, nem érdekes. Az sem, hogy a popikon Gaga nem először játszik kamera előtt, és nemcsak a saját videoklipjében. Az viszont annál figyelemreméltóbb, hogy a film a színész Bradley Cooper legelső nagyjátékfilmje. Ha elsőre ilyet dob, mi lesz később? A Csillag születik ugyanis ugyanúgy nagybetűs filmélmény, ahogy nagybetűs művészek az alkotói.
Ha valaki mostanában nézett a film kapcsán készült interjúkat a színésznővel, feltűnhetett neki, Gaga egyfolytában azt hajtogatja, milyen fantasztikus művészi találkozás volt ez a számára, s hogy rengeteget kapott a filmtől. Ez nemcsak marketingfogás, ez jön át a vásznon is: két ember, akik színészileg és zeneileg is tökéletes összhangban rezegnek együtt, valami olyan alkotnak, amitől minimum lúdbőrözünk, de leginkább a könnyeink folynak. És ez elsősorban Cooper tehetségének, az anyag és a másik színész iránti érzékenységének köszönhető: ugyanúgy, ahogy a történetben Gaga karaktere a veterán zenész keze alatt, úgy bomlik ki a szemünk előtt a színésznői tehetsége a vásznon Cooper gyengéd irányítása alatt.
A történet klasszikus melodrámai: egy lányt, aki ugyan énekel és dalokat ír, ám komoly önbizalomhiányban szenved, sorsszerűen összefújja a szél egy züllőfélben lévő, egykor jobb napokat élt népszerű zenésszel, aki azonnal meglátja benne a szikrát és a nőt is. Komoly munkakapcsolat és szerelem indul köztük, ám a férfi személyes tragédiája mélyebb ahhoz, hogy a szerelem kibillentse belőle, s talán ő maga is azt akarja, érzi, hogy az a sorsa: elengedje a lány kezét, konkrétan és szimbolikusan is, hogy az érezze: képes egyedül is kilépni a színpadra és megállni a lábán a reflektorfényben.
Sok mindenről mesél Bradley Cooper első filmje: a szerelem múlékonyságáról, az életleckék örök érvényűségéről, a tehetségről és a kőkemény munkáról, a hírnévről és a józan ész megőrzéséről ennek árnyékában, szenvedélybetegségről s leginkább a művész, a művészet szenvedélyességéről, a művészek életének nehezített pályájáról és a kontrasztként megjelenő nagy flow-pillanatokról. Nem klasszikus értelemben vett csillag-születik-film, melynek dramaturgiai sarokpontjait mindig csakis az adott sikerállomások jelentik – ezek is fontosabbak, de ezzel párhuzamosan a párkapcsolat képe és drámai változásai rajzolódnak ki előttünk.
És milyen képekben! Cooper nagyon tudatosan választotta ki filmjéhez Darren Aronofsky rendező állandó alkotótársát, Matthew Libatique-ot operatőrnek. Képei meseszépek – de nem meseszerűek – meleg árnyalatúak, de nem giccsesek, s minden a történetet szolgálja. Ebben a filmben az izzadság tényleg izzadság, a kosz koszos, a könnyek igazi könnyek, mert elhisszük, hogy azok.
És itt már a színészi játékot sem lehet kihagyni: eddig azt gondoltam, Bradley Cooper legjobb alakítását a Napos oldalban hozta, de már nem így látom. Brutális őszinteséggel hozza az érzelmektől túlcsorduló, de azokat kordában tartani képtelen, örökletes alkoholizmusban szenvedő, végzetesen önsorsrontó zenészt, Lady Gaga pedig a tiszta lelkű, kishitű zsenit, aki képtelen megmenteni a másikat, mert nem lehet megmenteni. Gyönyörű pillanataik vannak. A filmnek hihetetlen ereje van, tipikusan az az opusz, amit moziban kell látni, ezekkel a képekkel és zenékkel. Drukkolunk Bradley Coopernek, hogy a másik nagy színész-rendezőhöz, Eastwoodhoz hasonlóan, ő is úgy induljon tovább az az úton, amelyre most rálépett, hogy még sokáig ne lehessen megállítani.
