Az egész iskola tudott róla, hogy egy idősebb fiú bántalmazza
A gyermekkori szexuális bántalmazásról szóló történetek nagyon sokfélék lehetnek, ami azonban mindig közös, az a bántalmazó hatalmi fölénye, amit az illető kihasznál a kiszolgáltatott, sokszor az elkövetőhöz szorosan kötődő áldozattal szemben. Az Abcúgon két fiatal nő meséli el, ki és hogyan bántalmazta őket gyerekkorukban. Mindketten már fiatal felnőttként, komoly önismereti munkával ásták elő az egész életükre kiható, beláthatatlan lelki károkat okozó történetek emlékeit.
A gyermekkori szexuális bántalmazás az egyik legnagyobb társadalmi tabunak számít Magyarországon, pedig
a hivatalos bűnügyi statisztikák szerint minden hatodik gyerek az áldozatává válik.
A rejtve maradt esetekkel együtt ráadásul jóval nagyobb ez a szám, az abúzusok többségét ugyanis nem jelentik, mert az áldozat fél és szégyelli magát, és sok esetben az elkövető direkt manipulálja, rájátszik a félelmére és szégyenérzetére.
A szexuális visszaélést, bántalmazást 90 százalékban az áldozat családtagja követi el, aki visszaél az áldozat naivitásával, kiszolgáltatottságával. A gyermekkori szexuális bántalmazás áldozatainak többsége csak jóval később, már a bántalmazó környezetéből kikerülve vall a történtekről, ekkor azonban gyakran szembesülnek azzal, hogy szüleik, más családtagjaik nem hisznek nekik, felmentik a bántalmazó családtagot.
A gyermekkorban elszenvedett abúzus az áldozat egész életére kiható károkat okoz, amelyek közül a leggyakoribbak: depresszió, szorongás, poszttraumás stressz szindróma, antiszociális viselkedés, egyéb pszichés zavarok.
Az áldozatok azonban sokszor annyira eltemetik magukban a velük történteket, hogy sokáig nem tudják felfejteni pszichés problémáik okait.
Ebben a cipőben járt Anna és Júlia, akik úgy döntöttek, megosztják történetüket a nyilvánossággal és sorstársaikkal. Mindkét fiatal nő annyira mélyen eltemette magában a gyermekkori traumákat, hogy csak sok év múltán, felnőttkorukban jöttek elő újra az emlékek, miután kikerültek a bántalmazó környezetből. Komoly önismereti munka eredményeként jutottak el odáig, hogy egy interjúban tárják a nyilvánosság elé történetüket. Igaz, csak álnévvel és arcuk megmutatása nélkül, mert mindketten úgy érzik, túl nagy terhet vennének a nyakukba azzal, ha felfednék kilétüket a szélesebb nyilvánosság előtt.
Az iskola végignézte, hogy egy idősebb fiú használta
Anna 28 éves egyetemista, gyermekkorában szexuális abúzus áldozata lett – 11 éves korában egy nála jóval idősebb iskolatársa kényszerítette rendszeresen anális szexre emlékei szerint minimum egy éven keresztül.
- Mi a te gyerekkori bántalmazásod története?
- 11-12 éves koromban történt, és egy 15-16 éves, félig-meddig írástudatlan fiú osztálytársam követte el, aki lebukott hozzánk az ötödik vagy hatodik osztályba. Igaz, még nem volt nagykorú, de egyértelmű volt a hierarchia.
- Rendszeresen bántalmazott téged?
- Igen, zsarolással szexre kényszerített. Hogy ez hány alkalom volt, és meddig tartott ez az egész, arra én sem tudok világosan visszaemlékezni, de másfél évre, maximum 2 évre saccolom, ami alatt 5-6 alkalommal történt meg. És mindig análisan. De a sztorinak az talán a legdurvább és legfelfoghatatlanabb része, hogy mivel tudott sakkban tartani. Ezt később elmesélem, csak nehezebb róla beszélnem.
- Mi az oka annak, hogy nem vállalod képpel és névvel az interjút?
- Bár sokat hezitáltam, végül az győzött meg, hogy nem készültem fel abból, milyen jogi következményei lehetnek a nyilvánosság elé lépésemnek. Nem lenne példa nélküli eset, ha a sztori képpel, névvel való kikerülése után feljelentenének rágalmazásért. Ebből nem kérek, nem vagyok rá felkészülve.
- Tartasz tőle, hogy a fiú, aki veled ezt tette, magára ismerne és feljelentene?
- Azt erősen kétlem, hogy olvasgatja az Abcúg híreit. Nem tőle tartok. Mivel ez a fiú hosszú időn keresztül használt engem, ennek óhatatlanul ki kellett derülnie valamilyen módon. Konkrétan nyílt titok volt az iskolában, több tanár tudott róla.
Ha az intézményt be lehetne azonosítani, nyilván felmerülne a felelősségük. Ezért megvádolnának azzal, hogy nem mondok igazat.
- Hogyan tudott nyílt titok maradni az iskolában, hogy egy kislányt egy idősebb fiú szexuálisan bántalmaz?
- Egyszerűen nem került szóba. És nem kell ehhez gyereknek lenni. Egy felnőtt bántalmazottnak is akkora a szégyenérzete, hogy nem tud kiállni magáért. Egy gyerek meg végképp nem. Nincsenek eszközei hozzá.
Az iskolapszichológus nem vette észre, az osztályfőnök meg rákérdezett, de én nemmel válaszoltam, és ez elég volt neki, nem is feszegette tovább a témát.
- Rákérdezett, és te nemmel válaszoltál, mert féltél a sráctól.
- Is, de leginkább az apámtól féltem. Neki nagy szerepe van az egész történetben.
11 éves koromra a szüleim már nem funkcionáltak szüleimként. Addig az anyám, amennyire tudta, ellátta a szülői feladatait, de aztán skizofrén lett. Az apám kergette őt őrületbe, aki egy bántalmazó alkoholista, rendszeresen verte édesanyámat. Apámról tudni kell, hogy megrögzött nőgyűlölő: minden nő kurva, megátalkodottan gonosz lény a szemében. Beleértve a feleségét és a lányát is. Elképzelhető, hogy milyen szeretetlen környezet volt ez. Volt olyan, hogy az apám kivert otthonról este. Máshol kellett aludnom, aztán reggel időben keltem, hazamentem a cuccaimért, és mentem iskolába. Egy ideig még próbáltam az édesanyámat ölelgetni, simogatni. Mint minden gyerek, vágytam a kedves szóra, arra, hogy a szüleim szeretgessenek és megöleljenek. De az anyukámat hiába ölelgettem, olyan volt, mint egy darab fa. Az apukám meg csak akkor ért hozzám, ha megütött.
- És erre te…?
- Máshol kerestem azt a szeretetet, amit a szüleimtől nem kaptam meg. Ezt használták ki a helyi fiúk, csak én ezt akkor nem így éltem meg. Most már tudom, hogy ezen van mit elgyászolni, ugyanis
egy 11 éves kislány magától nem fog leszopni egy 13-14 éves fiút. Egy egészséges gyereknek ilyen eszébe sem jut.
Nem tudom megszámolni, hogy hány ilyen, még szinte gyerek, alig ivarérett fiú volt, akik között elterjedt, hogy ezt a lányt könnyű manipulálni Én meg mint egy riadt kis állatka, éjszakánként kimásztam az ablakon, és kerestem az érintést.
El lehet képzelni az apukámról a leírtak alapján, hogy reagált volna, ha ezt megtudja. Attól féltem, hogy még jobban pokollá teszi az életemet, ha ezekről tudomást szerez. És ez a szemfüles fiú tudta ezt, és úgy gondolta, hogy kiváló eszköz lesz a sakkban tartásomra. Megfenyegetett, hogy elmondja a szüleimnek az esti kiruccanásaimat, ha nem teljesítem a vágyait.
- Hogyan sikerült kikerülni ebből az ördögi körből?
- Nyilván nem saját erőből. Egy kisebb csoda volt. Egy nálam idősebb lány, akivel jóban voltam, egyszer megkérdezte egy órai levelezésben, hogy igaz-e, és hogy miért nem teszek valamit, miért nem könyörgök a fiúnak, ha kell, hogy hagyja abba. Mondtam, hogy nem fogok neki könyörögni, mert azzal a maradék gerincemet húznám ki, utána pedig tényleg azt csinálna velem, amit akar. Aztán egyszer csak felhívott ez a lány, hogy miután térden állva könyörgött neki, a srác azt mondta, nem fog engem többet keresni. Én nem hittem el, bizonygatnia kellett, hogy nem csak mondta, tényleg nem fog többet fenyegetni. Ezzel tényleg vége lett. Miután letettem a telefont, a fürdőszobában legalább fél órán át gyönyörködtem a a letörölhetetlen mosolyomban, és úgy éreztem, elemelkedtem a talajtól. Onnantól elástam mindent, tíz évre.
- Hogyan került elő mégis?
- 20 éves koromig laktam a szüleimmel, aztán összeköltöztem az akkori barátommal, akiről kiderült, hogy szintén bántalmazták gyerekkorában: 6 évig, 12-től 18 éves koráig volt egy felnőtt férfi áldozata, akihez különórákra járatták a szülei. Az ő történetein és az őt ért trauma miatt produkált tünetein keresztül magamra ismertem. Önismereti csoportokba, majd pszichológushoz, egyéni terápiára kezdtem járni, ami visszahozott nagyon sok emléket.
- Felmerült-e benned valaha, hogy jogilag felelősségre vond valahogyan a férfit, aki a téged bántalmazó fiúból lett?
- Ha feljelenteném, az azzal lenne egyenlő, mintha névvel és fényképpel vállalnám az interjút, ezért erre azt kell mondanom, hogy nem. Én a szüleimnek sem mondtam el a mai napig, mert tudom, hogy alkalmatlanok arra, hogy értő módon kezeljék. Többet ártana, mint használna. Nyilván sejtették akkor, hogy mi történik, csak sosem fogják elismerni, mert akkor a saját felelősségükkel is szembe kéne nézniük. Egyébként ez az egyik legkockázatosabb rész a gyermekkori szexuális abúzus áldozatai számára a velük történtek feldolgozásában. Egyszer az illető eljut oda, hogy elszámoljon a családjával, kipakoljon nekik, és felelősségre vonja őket. És ekkor jön a második trauma – amikor a szüleid nem hisznek neked, és azt mondják, hogy te találod ki: “Te kisgyerek voltál akkor, honnan tudnád?”
Ezt sokszor nehezebb feldolgozni, mint ami gyerekkorodban történt veled, hiszen ismét a biztonságérzeted sérül, amit annyira próbáltál megerősíteni.
- Tartod a szüleiddel a kapcsolatot?
- Anyám szokott keresni telefonon, de személyesen vele is, apámmal is nagyon ritkán találkozom. Elváltak azután, hogy elköltöztem otthonról. Önpusztító életet élnek, mind a ketten 10-15 évvel idősebbnek néznek ki a koruknál. Különösebben nem vagyok rájuk kíváncsi. Minél távolabb vagyok a bántalmazó környezettől, annál inkább tudok magam lenni, a múltamat értő szemmel nézni, és nem benne totyogni.
Közös fotóval üzente meg az édesanyja: nem hiszi, hogy a nagyapa bántalmazta
Júlia 33 éves családanya, kislány korában nagyapja fürdés közben folyamatosan leskelődött utána, egyszer meg is erőszakolta a kislányt.
- Milyen szexuális abúzus ért téged gyerekkorodban?
- Gyermekkoromban sok időt töltöttem a nagyszülőknél, mert a szüleim sokat dolgoztak. Szinte ők neveltek, iskola után mindig hozzájuk mentem tanulni. Szerettem velük lenni, és egészen felnőttkoromig nem emlékeztem arra, hogy mi történt a délutáni tanulások alatt.
Ugyanis nem csak tanultunk a nagypapámmal, hanem mindenféle furcsa emlék is kezdett bevillanni az elmúlt 5 évben.
Először fürdőszobai jelenetek ugrottak be, hogy én ott tusoltam, ő ott volt a fürdőszobában, és engem nézett. Aztán ahogy az önismereti feldolgozásban haladtam előre, jöttek vissza a további emlékek. Most már biztosan tudom, hogy 8 és 11 éves korom között többször molesztált, egyszer pedig megerőszakolt engem.
- Mi volt az, ami előhozta ezeket az emlékeket?
- 22 évesen életmódváltásba kezdtem: leraktam a különböző szereket, és különböző önismereti csoportokba kezdtem járni. Ezeken a csoportfoglalkozásokon pedig valahogy mindig ebbe a szexuális abúzusos történetbe akadtam bele. Egyszerűen vissza-visszajöttek emlékképek.
- Ekkor még élt a nagypapád?
- Nem.
- Tehát akkor nincs meg a lehetőség…
- Konfrontálódni? Sajnos nincs. Pedig megtenném, nagyon szívesen megtenném.
- Mikor és kinek beszéltél először arról, hogy téged gyerekkorodban szexuálisan bántalmaztak?
- Amikor kiderült, a csoportban beszéltünk erről többször. Aztán meg megosztottam a férjemmel. Ahogy egyre több részlet jutott az eszembe, fokozatosan tágult azoknak az embereknek a köre, akik előtt felvállaltam. Jó, hogy vannak olyan barátaim, akiknek tudok erről beszélni.
- Mi változott azután, hogy rájöttél, mi történt veled gyerekkorodban? Hogy írnád le a különbséget a felismerés előtti és utáni életed között?
- Ez az egész önismereti munka azért kezdődött, mert meg akartam érteni, hogy miért volt ilyen zaklatott a kamaszkorom, miért voltak dühkitöréseim, miért fordultam az alkoholhoz, miért vagyok ennyire szorongós. Meg akartam tudni, mitől menekültem ennyire. Mostanra érzem, hogy összeállt a puzzle, megvan az egyik legfontosabb kulcs a viselkedésem megértéséhez. Tudom például, hogy miért irtózok az olyan helyzetektől, amiben kiszolgáltatottnak érzem magam. Nagyon erősen jelentkezik ez a szorongás egészségügyi ellátás során. Amikor anya lettem, és a gyerekekkel orvoshoz kellett mennem, vizsgálat miatt át kellett adnom őket egy idegen kezébe, az például egy ilyen helyzet volt. A várandósság hozott még fel emlékeket, mert az tényleg egy más állapot: a tudatalatti ilyenkor sok mindent átenged, segít a feldolgozásban.
- Hogy reagált a családod, amikor szembesítetted őket azzal, hogy mit tett veled a nagyapád kislánykorodban?
- Először meg is lepődtem, hogy anyukám milyen jól fogadja. Sosem voltunk kifejezetten szoros kapcsolatban, ennek ellenére nem kérdőjelezte meg az én feltételezésemet, kifejezte a sajnálatát. Pedig nehezítette a helyzetét, hogy az ő édesapjáról beszélünk. Aztán a következő 2 év alatt fokozatosan átfordult a hozzáállása tagadásba. Ezt több gesztussal is kifejezte:
a szülői házban például két fényképet rakott ki egymás mellé: egyet rólam, egyet a nagyapámról. Ez egy üzenet volt nekem, hogy nem fogadja el, amit állítok.
Akkor meg is szakítottam vele a kapcsolatot, mert ez az a pont, amikor már nincs miről beszélni. Nem ülhetek a szüleimmel a gőzölgő húsleves fölött úgy, hogy nem hisznek nekem egy ilyen horderejű kérdésben.
- És édesapád?
- Édesapámnak sokáig nem mondtam el, de amikor igen, akkor tőle is csak a tagadást kaptam, és még engem hibáztatott azért, hogy tönkreteszem a családi békét.
- Meddig éltél végül is nagyapád közelében?
- 18 éves koromig, de a vége felé már nem jártam annyit hozzájuk. Aztán meghaltak. 21 éves voltam, amikor a nagypapám meghalt, 22 évesen jött az életmód-váltás, amiről beszéltem, aztán a szülői házból is elköltöztem 25 évesen. Ahogy nőtt a távolság, úgy kezdte egyre inkább megengedni a tudatom, hogy emlékezzek a történtekre.
- Ha lett volna lehetőséged, felelősségre vonattad volna a nagyapádat?
- A mai fejemmel nem félnék az ő felelősségre vonásától. Nem okozna nekem leküzdhetetlen érzéseket. Feljelenteném, odaállnék tanúskodni. Talán csak egy dolog akadályozhatna meg ebben: hogy az igazságszolgáltatási rendszer nem alkalmas arra, hogy a biztonságérzetemet az egész folyamat során garantálja. Nem hiszem, hogy lenne normális kihallgatásom, és olyan közegben tudnám a történetemet elmondani, hogy az ne traumatizáljon újra. Szerintem végig tudnék csinálni egy pert, de a hatalmi helyzetekben feszülten érzem magam.
- Hol tartasz most a traumád feldolgozásában?
- Most ott tartok, hogy túl vagyok az emlékek begyűjtésén, és megvan a biztonsági háló, ami megtart: a férjem, a barátaim, és egy megbízható terapeuta, akikkel beszélhetek erről. Van bennem vágy arra, hogy másokkal is megosszam az emlékeimet – önsegítő csoportban, egyéni terápiában. Közben zajlik egy fejlődési folyamat is, amit magamnak úgy fogalmazok meg, hogy áldozatból túlélő, túlélőből pedig élő leszek a végén. Most a túlélő üzemmódban vagyok, de az a célom, hogy az életet megélni is tudjam, nem csak túlélni.
- Lehet ebben valaha kész állapotot elérni?
- Azért nincs kész állapot, mert az életben történnek veled olyan dolgok, amik előhozzák a régi traumákat. A gyerekszülés is ilyen volt, mert az egy kontrollálhatatlan folyamat. Beláthatatlan, hogy milyen lesz a lefolyása, hogy fogom magam érezni közben. Ez eleve ijesztő. A magyar egészségügyben ráadásul olyan hatalmi struktúra érvényesül, ami még azokat a nőket is traumatizálhatja, akik korábban nem voltak abúzus áldozatai – hát még a bántalmazottakat. Egy istennő születhetne a szülés alatt, de ha minden oldalról meglopják, akkor áldozatként fog kijönni belőle a nő. Én ezért is szültem a második gyerekemet már otthon, bábákkal.
- Úgy tudom, a munkád mellett a szabadidődben önsegítő csoportot szervezel gyermekkori szexuális abúzus áldozatainak, sorstársaidnak. Mi is egy hasonló eseményen találkoztunk. Miért tartod fontosnak, hogy szervezz ilyen csoportokat, vagy interjút adj?
- Ez a feldolgozás folyamata. Egyrészről, bizonyos idő után már van bennem vágy, hogy másokkal is megosszam a történetemet, amivel ráadásul lehet, hogy valamelyik sorstársamnál éppen elindítom a feldolgozási folyamatot. Másrészről, szeretném, hogy minél többen tudjanak, halljanak arról, hogy igenis létező probléma a gyermekkori szexuális abúzus, mert még mindig iszonyat nagy társadalmi tabu, nem beszélnek róla, sőt, gyakori a kollektív tagadás – lásd egy csomó közelmúltbeli, nyilvánosságra került ügy esetében.
Ha érdekes volt a cikk, kattints a megosztásra!
