KULT
A Rovatból

Lovasi András: Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam

A lemezbemutatóra készülő Lovasi Andrással beszélgettünk a halálról, a hülyékről, és a titkos, harmadik szólólemezéről is.


Lovasi András a Kispál és a borz és a Kiscsillag frontembere 18 év után, idén februárban ismét szóló albumot adott ki Tűzijáték délben címmel. A jövő heti lemezbemutató koncertre hangolódva beszélgettünk többek között arról, miért ezt a címet választotta, és hogy mennyivel lett keserűbb az elmúlt 20 évben.

- Számomra nagyon érdekes a Te pályafutásodban, hogy egyfelől egy nagyon érzékeny, fontos látásmóddal, mondanivalókkal, lírai vénával rendelkező művész vagy, de ugyanakkor egy nagyon népszerű rock n roll sztár is, rengeteg fülbemászó, népszerű slágerrel. Nem kerül olykor konfliktusba benned a költő és a körülrajongott bálvány?

- Nem. Röviden ezt tudom válaszolni. A hosszabb válaszom az, hogy alapvetően dalszerzőként tartom magamat számon. Még pedig azért, mert voltam én költő, de olyan 18-19 éves koromban valahogy elapadt az indíttatásom. Amikor újra kezdtem, akkor viszont már direkt dalszövegeket akartam írni. Van egy-két novella kezdeményem, prózai dolgom, de azokat is félbe hagytam. Nincs az a fajta késztetésem, mint egy rendes, becsületes írónak, aki minden reggel felkel, és ír.

Én dalt is csak akkor írok, ha úgy érzem, hogy bent mozog valami.

Az a tapasztalatom, hogy ha megrendelésből, vagy kényszerből írok, az sosem olyan jó. Ha úgy nézzük, hogy bő 30 év alatt írtam durván 300 dalt, az nem egy rettenetesen nagy termés. Egy írói életmű nem jönne ki belőle. Azt pedig, hogy én is énekelem őket jobbára, az azért szerencsés, mert egy szövegen még utólag is tudok változtatni, éneklés közben még egy csomó minden kiderül a sorokról, mi van jó helyen, mi kényelmetlen.

- Nem gondolom, hogy egy dalszöveg kevésbé lenne értékes, mint mondjuk egy vers. Úgy tűnik, a Nobel-díj bizottság sem.

- Én sem. Az sose vonzott, hogy megírjak egy verset, ami megjelenik valahol és elkezdi a saját útját. Engem sokkal jobban érdekelt, hogyha megírok egy dalt, azt elvigyem a közönségnek. A magyar popzenében amúgy is van egy nagyon erős szövegcentrikusság a 60-as 70-es évek politikai elzártsága miatt.

Az elődeink sokkal jobb popszövegeket írtak, mint mondjuk az angolszász popzene nagy átlaga, elég, ha Bródy, Bereményi vagy Dusán munkásságára gondolunk.

Tehát a magyar popzenei szövegeknek van egy jó hagyománya, amit érdemesnek tűnt folytatni.

- Amikor a költői vénádról beszéltem, pont arra gondoltam, amit Te is mondasz. Hogy nem azért írsz, mert írni kell, mint egy iparosnak, hanem mert van mondanivalód. És pont ezért gondoltam, hogy belső konfliktus lehet, mert a popszakmának azért van egy gépszíj jellege, egyfajta nyomás, hogy bizonyos időként muszáj új számokkal előállni.

- Ami inkább nehezemre esett mindig is az egészben, az a körítés, a külsőségek, amivel eladni vélik a popzenét, és ami egyre hangsúlyosabb a beltartalom helyett. Maga a dalírás, a zenekarosdi az jó, próbálni szerettünk, dolgozni szerettünk. Már a 90-es években is lelassult azért kicsit a popszakma, az egyáltalán nem volt tipikus dolog, ami az esetükben történt, hogy minden évben kiadtunk egy lemezt. Az első 5 lemezünk között 6 év telt el. Most aztán pláne lelassult, egy átlagos zenekar 3 évente ad ki egy lemezt. Mondjuk ez világtrend, talán mert sokkal nagyobb lett a könnyűzene felvevő piaca, mindenhová eljutni pedig hosszú idő, miközben abban van most már az iparág jövedelmeinek nagy része.

- Azt nem lehet mondani, hogy elkapkodtad volna az újabb szóló lemez elkészítését. 18 éve jelent meg a Bandi a hegyről. Egyszer csak kedvet kaptál rá?

- Ezek a dalok mindig gyűltek. Az Aréna-koncert előtt kezdtem gondolkozni rajta, hogy milyen jó lenne, ha az Arénáig kijönne egy szólólemez is. De aztán az előkészületek során látszott, hogy addigra nem lesz kész. Egy-két dalt eljátszottam, mert azért akkor már megvolt az album fele. Azután megszületett a fiam, és nyáron elég sokszor én vigyáztam rá. Most már nem tudok gitározni mellette, mert beleszól, belenyúl, úgyhogy marad az éjszaka. De akkor még tudtam mellette zenélni, volt időm befejezni a kezdeményeket, és utána rohammunkában fel is vettük, három vagy négy nap alatt, mert annyira letisztult addigra az elképzelés, hogy nagyon pontos utasításokat adhattam a zenészeknek. Ráadásul, mivel a legtöbb dalban nincs dob, nincs meg a szokásos metrum, egyszerre kellett felvenni egy-egy dalt.

- Az album nem valamelyik dal címét kapta, hanem önálló neve van: Tűzijáték délben. Mit akar kifejezni?

- Ez egy régi heppem. A Fishingen minden évben van egy délutáni, fürdéssel összekötött nyitóünnepség, és egyszer kitaláltam, hogy legyen tűzijáték. Régi vágyam volt megnézni, milyen lehet nappal a tűzijáték.

- Na és milyen?

- A durrogás ugyanúgy megvan, de a látvány kevésbé mutatós, csak egy kis fehér füst. Nagyon tetszett az egész hiábavalósága. Az is benne lehet, hogy a feleségem játszik egy darabban, aminek az a címe, hogy Az utolsó tűzijáték, és ez eszembe juttatta az amúgy is meglévő mániámat.

Picikét arra is utal, hogy ez egy olyan album, amiről azt gondoltam, hogy abban az erőtérben és időben, amiben megjelenik, nem lesz, nem lehet különösebben sikeres, és ez egy jó, önironikus címnek tűnt.

Egyébként annál nagyobb visszhangja lett, mint ahogy vártam, legalábbis ami a fogyást és a fogadtatást illet. Mondjuk az Index jól lehúzta. Bár annak idején megmondta Nagy Feró, mint első mentorunk, amikor indult a Kispál, hogy mindegy mit, csak írjanak. És tényleg, sok ismerős mondta, hogy csak az írás után vette a fáradságot, hogy „na, jó, akkor meghallgatom”. Szóval végső soron hálás lehetek nekik, csak nehéz megemészteni, hogy ebben a leosztásban mi, régebb óta ismert hazai popzenészek, akiket már az Index nem tud felfedezni, általában csak negatív kontextusban kerülhetünk a fő oldalra, valami hatásvadász címmel, ami sok kicsi kattintást generál nekik. „Lovasi - Ákos”, ez valami csodálatos összeszikráztatása a valóságnak. Ki nem hagyták volna semmi pénzért.

- Végső soron úgy is a közönség dönt, és van egy olyan fix táborod, akire mindig számíthatsz.

- Pont ezért éri meg nekik. Mivel általában megosztó személyiségekről van szó, olyan hangnemben kell fogalmazniuk, hogy a táborokat felébressze.

- Hagyjuk az Indexet, ha rájuk lennék kíváncsi, tőlük kérnék interjút. A lemezen egy sokkal visszafogottabb Lovasi Andrást hallhatunk a Kispálhoz vagy a Kiscsillaghoz képest. Nekem a Tekerd fel a volumét jutott eszembe az éneklésedről.

- Persze, vannak előzményei. Vagy az első szólóanyag. Az is ilyen szobazene, csak akkor nagyon érdekeltek az elektronikus eszközök. Akkor találkoztam először bizonyos programokkal, loopokkal, és nagyon élveztem. De ez az érdeklődésem mára teljesen elmúlt. Ezért is lett ilyen egyszerű, akusztikus a lemez.

- Nem csak a hangszerelésre gondolok, hanem kimondottan az éneklésre. Általában erőszakosabban, ha úgy tetszik, vagányabbul szoktál énekelni, nem ennyire líraian.

- Ez attól függ, hogy hol keletkezik a zene. Például egészen biztos vagyok benne, hogy az AC/DC-nél ez a jellegzetes, préselt fejhang valószínűleg azért alakult ki a Bon Scottnál, mert ezt hallotta az erősítők és a borzasztó hangos zene mellett a kis sufniban anno. A Kispálban is valószínűleg azért vannak ezek a magas regiszterek – főleg a koraiban –, mert egyszerűen azt hallottuk. Volt egy mikrofonunk, bedugtuk az erősítőbe, és ezen a frekvencián hallottam, hogy mit énekelek. Ha mélyebben énekeltem, azt nem hallottam. De ha az ember egy szobában, egyedül követi ezt el, akkor ez nem szempont. Kicsit „dödögősebb” ének dallamok íródnak.

- A lemez központi, több dalban megjelenő témája tulajdonképpen az egész életművedben vissza-visszatér: a halál. Miért ennyire fontos neked? Szerencsére még elég fiatal vagy.

- Nem tudom. Mert jó téma. Ez ugyanolyan, hogy miért csinálnak krimiket, és azokban a krimikben általában miért ölnek meg embereket? Hiszen a legtöbb bűneset nem végződik halállal, hanem mondjuk, ellopják valakinek a pénztárcáját, vagy megvernek valakit.

Az ember – a mi kultúránkban végképp – nem tud mit kezdeni a saját, de még a mások halálával sem.

Nyilván az ember próbálja valahogy barátságossá szelídíteni. Az életünk egy út a halál felé, nem csoda, hogy fontos része az életünknek. Nem mindegy, hogy történik meg. Ha valaki hisz a túlvilági életben, akkor azért nem, ha nem hisz, akkor azért nem.

- Szóval akkor nem kell ebbe semmit belelátni, nem kell aggódnunk...

- (nevet) Nem vagyok depressziós, nincs halálvágyam. De azért nyilván az ember minden nap úgy kel fel, hogy tudja, egyszer vége lesz, és hát nem mindegy, hogy addig hogy telik az idő.

- Bármennyire régi téma is a halál, a nyitó dal, a Nem kell... mégis valahogy különbözik az eddigiektől. A Ha az életben, a Tegyetek el befőttet, az Eltalált állat, a Feketemosó és a többi egyfajta dacolás, egy fajta „szemébe nevetek a halálnak” érzés, de a mostani dal szövegében és zenében is sokkal letisztultabb, és a régi fanyar stílust talán csak a fúvósok idézik meg.

- Na például a Nem kell... az bizonyos értelemben „alkalmazott” dal. Van egy rendező barátom, Géczy Dávid, aki készített egy filmet, Game Over Club a címe. A feleségem szerepel benne, és Dávidal beszélgettek a filmről, én pedig ott kibiceltem. A film arról szól, hogy van egy Facebook-csoport, akik kitalálják, hogy csoportosan lesznek öngyilkosok. És eszembe jutott, hogy megírom a Game Over Clubnak az indulóját. Persze nem kértek fel rá, csak megírtam, és másnap elküldtem, és azt hiszem, be is rakták. Ott a szöveg is más volt. Most az a vége, hogy „Nem kell félni semmilyen haláltól.” De az eredeti az volt, hogy „Nem kell félni a meghívott haláltól.” Csak nem akartam népszerűsíteni az öngyilkolást.

- A másik fontos témája az új albumnak a... hát ezt nem biztos, hogy tudom szebben mondani, az embert körülvevő hülyék. A "Sziluetthuszárok", a "Férgek". Látszat- és érdekemberek mindig is voltak. Változott ebben bármi is a pályád kezdete óta?

- A Féreg az például kifejezetten a bennünk lévő féregről szól. Arról, hogy mi magunk sem feltétlenül vagyunk jobbak másoknál. Nyilván az ember kicsit szebbnek látja magát a többieknél, a saját gerendáját kevésbé veszi észre, mint a másik szálkáját.

Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy mennyivel vagyok keserűbb most, mint húsz évvel ezelőtt azzal kapcsolatban, hogy milyenek az emberek, akkor azt tudom mondani, hogy egy picit keserűbb vagyok. Ugyanis amiről akkor azt gondoltam, úgy van, arról kiderült, hogy tényleg úgy van.

Mondjuk úgy, hogy kevesebb az illúzióm.

- A lemezbemutató koncert nem egy füstös klubban lesz, nem is az Arénában, hanem a Vígszínházban. Van valami jelentősége a helyszínnek?

- Szeretem a Vígszínházat. Az efféle daloknak nagyon jó helyszín. Külföldön is a legendás koncerthelyek, amiket láttam például Londonban, azoknak a nagy része egykori színház. Úgy vannak kitalálva, hogy a közönség viszonylag közel legyen a színpadhoz, nincsenek igazán rossz helyek. Jó az akusztikájuk. Fontos lehetőség nekem, hogy ott játszhatok.

- Gondolom az új album dalai mellett régebbi kedvencek is megszólalnak.

- Mivel a lemez összesen 35 perc, abból nem jön ki egy egész este. Lesznek dalok az első szólólemezemről, és a Kispál- és Kiscsillag-dalok közül olyanok, amiket anno egy készülő szólólemezre írtam, csak éppen felkerültek egy-egy zenekari albumra. Tehát van még egy titkos szólólemezem is a Kispál és a Kiscsillag albumokon elbújva.

- Készültök-e valamire a Kiscsillaggal?

- 70%-os készültségben vagyunk egy lemezzel, de most kicsit félretettük a Kiscsillag zenekart a fejünkben egy másik polcra, mert amíg én a szólóalbumon dolgoztam, Lecsó elment Pál Utcai Fiúk-lemezt felvenni. Úgyhogy ha ők is befejezik, akkor nekiállunk, és május környékén megint kijövünk 1-2 új dallal. Az utolsó két Kiscsillag-lemez, sőt már az idén 10 éves „Örökre szívembe zártalak” album is mind március elején jött ki, úgyhogy a hagyományoknak megfelelően új Kiscsillag-album 2020 márciusában lesz.

Tűzijáték délben - Lovasi András lemezbemutató koncertje

"...régi barátaim és egy-két meglepetésvendég segítségével játszom el az új szólóalbum dalait, lesz néhány kedvencem az előző 2001-es lemezről, de válogatok olyan Kispál és a Borz-, Kiscsillag-dalokból is, amelyek személyesebb hangúak, és végül lesz egy-két feldolgozás általam nagyra becsült előadóktól is."

Jegyinformáció itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
38 éves lett a világ legszexibb férfija, a Bridgerton sztárja, aki bejelentette a visszavonulását
Bridgerton sztárja a csúcson akarta abbahagyni, most kiderült, miért.


Amikor tavaly novemberben a People magazin bejelentette, hogy Jonathan Bailey kapja a legszexibb férfi címet, a színész a rá jellemző, lefegyverző őszinteséggel reagált. „Óriási megtiszteltetés. Nyilván hihetetlenül hízelgő. És teljesen abszurd” – mondta. Aztán egy csibészes mosollyal hozzátette, hogy a nagy hírt először legszűkebb bizalmasával osztotta meg:

„Elmondtam a kutyámnak, Bensonnak… Hogy is írják… NDA?”.

Ez a két mondat tökéletesen foglalja össze azt a kettősséget, amely Jonathan Bailey karrierjét és személyiségét meghatározza: egy földön járó, önironikus brit úriember, aki közben a világ egyik legfelkapottabb és legbefolyásosabb sztárjává vált. Az április 25-i születésnap nem csupán egy újabb év, hanem egy olyan karrierív csúcspontjának ünnepe, amely a kosztümös drámáktól a hollywoodi blockbustereken át a tudatos társadalmi szerepvállalásig ível.

A People címlapja és a The Tonight Show-ban történt bejelentés csupán a jéghegy csúcsa volt, a pecsét egy olyan folyamat végén, amely a Bridgerton vikomtjának szerepével indult. Anthony Bridgerton karaktere tette Baileyt globális jelenséggé, és a rajongók legnagyobb örömére a februárban bemutatott negyedik évadban ismét kulcsszerepet kapott. A sorozat showrunnere, Jess Brownell szerint a visszatérése nem egyszerűen rajongói kiszolgálás volt, hanem narratív szükségszerűség. „Benedict kapcsolata Anthonyval annyira ősi, hogy az önazonosságának része… sok tekintetben másodszülöttként és Anthony árnyékában határozza meg magát, ezért volt szuper fontos visszahozni Anthonyt ehhez a dinamikához” – magyarázta a döntést. Bailey karaktere tehát nemcsak jelen van, hanem aktívan formálja a sorozat központi cselekményét, bizonyítva, hogy a Bridgerton-univerzum elképzelhetetlen nélküle.

Miközben a Netflix képernyőjén megszilárdította helyét, a mozivásznon is szintet lépett. A Wicked adaptációjában

Fiyero herceg szerepében nemcsak énekes-táncos tehetségét csillogtatta meg, hanem a karakter egy sötétebb, árnyaltabb oldalát is megmutatta.

A tavalyi első rész elsöprő sikere után a közönség a novemberben érkező második felvonást, a Wicked: For Good-ot várja, amelyben Bailey ígérete szerint a karakter még mélyebb rétegeit ismerhetjük meg. „A filmben meglehetősen brutális és sötétnek érződik” – utalt a folytatásra, jelezve, hogy Fiyero útja korántsem egy tündérmese. A szerep nemcsak kritikai elismerést és Emmy-jelölést hozott neki a Fellow Travelers című sorozat után, de végérvényesen bebetonozta a hollywoodi A-listára. Személyiségének játékosságát azonban a csillogás közepette sem veszítette el. „Imádok fürdeni” vagy „Belül elég hóbortosnak érzem magam” – az ehhez hasonló, apró kiszólásai folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy a makulátlan külső mögött egy összetett és szórakoztató ember rejlik.

A színpadi gyökereihez való hűségét mutatja, hogy a filmes sikerek csúcsán egy rendkívül ambiciózus színházi projektre készül.

2027 nyarán a londoni Barbican Centre-ben a Wicked-beli partnerével, Ariana Grandéval közösen viszi színre a legendás musicalt, a Sunday in the Park with George-ot.

A bejelentés óriási visszhangot keltett, a páros egy közös Instagram-poszttal erősítette meg a hírt, amelyhez Bailey a darabból idézett: „All it has to be is good.” („Csak jónak kell lennie.”) Ez a lépés egy tudatos karrierdöntés: ahelyett, hogy kizárólag a blockbusterek világában maradna, visszatér a West End deszkáira, hogy bizonyítsa művészi sokoldalúságát.

A hírnévvel járó platformot azonban nemcsak karrierje építésére, hanem egy számára fontos ügy képviseletére is használja. 2024-ben elindította a The Shameless Fund nevű alapítványát, amely LMBTQ+ szervezeteket támogat világszerte. A TIME magazinnak adott interjújában szenvedélyesen beszélt arról, miért tartja kiemelten fontosnak az idősebb generáció megsegítését. „Vissza kell őket hozni a szekrényből… Az első öt támogatásból kettő az LMBTQ+ idősekre fókuszáló szervezetekhez megy. Gondoskodnunk kell róluk, mert olyan sokat harcoltak” – mondta a TIME-nak.

Ez a küldetéstudat annyira fontossá vált számára, hogy egy interjúban felmerült, egy időre szünetelteti a színészetet, hogy az alapítványra koncentrálhasson.

A kijelentés kisebb pánikot okozott a rajongók körében, de Bailey később tisztázta, hogy csupán egy félreértett idézetről volt szó, és esze ágában sincs visszavonulni. A 38. születésnapja így egy olyan férfit köszönt, aki a siker minden lépcsőfokát megjárta, de közben nem felejtette el, honnan jött, és milyen felelősséggel jár az a hang, amelyet a világtól kapott.

Via People


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Brutálisnak ígérkezett a thriller a Netflixen, de vajon megérte megnézni? A Csúcsragadozó felemás élményt hagyott bennünk
Már az alapfelállás is azt sugallja, hogy itt egy igazán feszült élmény vár rád. A hangulat és a látvány elsőre működik is, gyorsan beszippant. Aztán jön valami, ami teljesen más irányba viszi az egészet. Ismert arcok, erős koncepció és népszerű műfajok találkoznak ebben az új filmben.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. április 26.



Baltasar Kormákur rendező neve az utóbbi években egyfajta sajátos minőségi ígéretet hordozott: nem feltétlenül kiemelkedő, de korrekt, „természetközeli” akciófilmeket. Olyan munkák után, mint az Everest vagy a kevésbé emlékezetes Két kaliber, jogos elvárás, hogy egy újabb túlélőthriller esetében is legalább egy stabil, feszült alkotást kapunk. A Csúcsragadozó ezzel szemben inkább csak megerősíti: Kormákur filmjei gyakran megrekednek a középszer biztonságos, de unalmas zónájában.

A történet középpontjában Sasha áll, akit Charlize Theron alakít. Egy tapasztalt hegymászóról van szó, aki párjával, Tommyval (Eric Bana) járja a világ legveszélyesebb csúcsait.

A nyitány még ígéretesnek tűnik: egy tragikus esemény gyorsan kijelöli az érzelmi alapokat, majd a film hirtelen váltással az ausztrál vadonba helyezi át a cselekményt. Itt Sasha már egyedül van, fizikailag és lelkileg is elszigetelten, egy olyan környezetben, ahol a természet és az emberek egyaránt fenyegetést jelentenek.

A film egyik erőssége, hogy nem rágja a néző szájába a főhős motivációit. Bár nem kapunk részletes magyarázatot arra, pontosan mit próbál elérni Ausztráliában, de a kontextus elég egyértelmű: nem új életet akar kezdeni, hanem le akar valamit zárni. Ez a visszafogottság kezdetben jól áll a filmnek, és segít megteremteni egy csendes, melankolikus alaphangulatot.

Ez azonban nem tart sokáig. A történet hamar átcsap egy klasszikus túlélőthrillerbe, amikor egy vadászcsoport kezdi el zaklatni Sashát.

Ekkor lép be a képbe Ben, akit Taron Egerton alakít. Az első találkozásuk még ártatlannak tűnik, de gyorsan világossá válik, hogy valami nincs rendben. A film innentől nem is titkolja lapjait: Ben a legnagyobb vadra szeretne vadászni, ez pedig a vadon közepén pont Sasha. A vadászat elkezdődik, és megkapjuk azt a feszes, intenzív félórát, amely talán a film legerősebb szakasza.

Ebben a részben működik igazán a tempó és a feszültség. A rendezés dinamikus, a helyszínek kihasználása ügyes, és a fizikai kiszolgáltatottság érzése is átjön. Bár a CGI néhol kilóg, összességében nem rontja el az élményt, különösen egy streamingre készült produkció esetében.

A probléma ott kezdődik, amikor a film megpróbál többet nyújtani egy egyszerű üldözésnél. A történet második felében érkező fordulat ugyan formailag jelentős, de annyira kiszámítható, hogy valódi meglepetést nem okoz. Innentől a tempó is visszaesik, és a hangsúly egyre inkább a drámára és a horrorra helyeződik, csakhogy ez az a terület, ahol a film látványosan elvérzik.

A forgatókönyvet Jeremy Robbins jegyzi, és sajnos minden hibája mellett, az egész szkript ismerősnek hat.

A „láttuk már ezt valahol” érzés végig kíséri az egész filmet, és hiába próbálják a karakterek vagy a környezet feldobni, a történet nem tud kitörni a klisék fogságából.

Ebben a helyzetben különösen fontos lenne a színészi játék, és itt vegyes a kép. Charlize Theron visszafogott alakítása hitelesen tükrözi a gyászt és a belső vívódást, de hiányzik belőle az a plusz, ami igazán emlékezetessé tenné. Időnként kifejezetten úgy tűnik, mintha nem lenne teljesen jelen a szerepben. Csak elmondja a szövegét és továbblép.

Ezzel szemben Taron Egerton szinte ellopja a filmet. Az ő játéka energikus, kiszámíthatatlan és kifejezetten szórakoztató. Az ausztrál akcentusa meglepően hiteles, és minden jelenetben érezni, hogy maximális intenzitással tette oda magát. Ha van bármi, ami miatt érdemes eredeti nyelven megnézni a filmet, az egyértelműen az ő alakítása.

Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy a film kiemelkedjen a streamingkínálat szürke tömegéből.

A rendezés darabos, a zsánerváltások nem mindig működnek, és amikor a feszültséget valódi félelemmé próbálja átalakítani, gyakran akaratlanul is komikussá válik. A logika sincs a forgatókönyvíró mellett, sokszor teljesen összevisszaság a narratíva. Sasha menekül, nyomában Ben, majd egy másfél perc után már Ben a folyó másik oldalán fürdőzik zenére. Mi meg csak nézünk, hogy mi van? Most mennyi idő telt el? Biztos vadászat közben inkább fürdesz, Ben?

A Netflix kínálatában a Csúcsragadozó valószínűleg meg fogja találni a közönségét, különösen a sztárok és a kezdeti lendület miatt. De hosszú távon nehéz lesz emlékezni rá. Nem egy klasszikus popcorn-film, hiszen a második felére inkább lelassuló, beszélgetős drámává válik, miközben a brutalitás továbbra is jelen van. A thriller rész, viszont nagyon gyorsan szertefoszlik.

Összességében a Csúcsragadozó egy korrekt, de teljesen felejthető alkotás.

Egy 90 perces, kissé komor túlélőtörténet, amelyben van némi akció és sok szenvedés, de kevés valódi tartalom. Nem rossz film, de semmi okunk nincs arra, hogy különösebben emlékezzünk rá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Két okból is hiába keressük a pedofilbotrányt a Michael Jackson életéről szóló Michaelben, amit ettől függetlenül (vagy épp ezért) imádni fognak a rajongók
A pop királyát alakító Jaafar Jackson elképesztő imitátor! Hiába, egy rokon kellett a sikerhez.


A híres zenészekről szóló életrajzi filmeknek évtizedek óta se vége, se hossza, és bármilyen sok is készült e témában, még mindig bőven akad megfelelő alany a következőhöz. Tina Turner, Johnny Cash, Ray Charles, Bob Dylan, Freddie Mercury, Elton John, Whitney Houston, Amy Winehouse, Elvis Presley, Weird Al Yankovic, Bruce Springsteen és Jim Morrison (s persze még számtalan másik sztár) után pedig most végre a pop királya, a földgolyó egykor talán legnagyobb zenei csillaga, Michael Jackson is megkapta a maga mozis menetét.

A zenés biopickek általában két kategóriába sorolhatók. Egyrészt ott vannak a kíméletlen őszinteséggel készült életút-feldolgozások, amelyek nem siklanak át a főszereplő életének sötét pillanatain sem, és bemutatnak minden apró vagy nem apró mocskos részletet az életükből a drogokon és az alkoholon át a szexuális devianciákig stb., vagy csak szimplán addig, hogy amúgy mennyire nem volt jó fej.

Másrészt vannak azok, amelyek általában az alany vagy annak családja/örökségének kezelője áldásával készül, s amely így végig jó színben tünteti fel a szóban forgó sztárt, vagy csak minimálisan árnyalja a személyiségét, még akkor is, ha egyébként a magánéleti botrányai széles körben ismertek.

Nos, a Michael ez utóbbi kategóriába tartozik.

Ha valaki arra várt, hogy majd a pedofilbotrány is terítékre kerül itt, az csalódni fog, igaz, ez a kényes téma e filmben szóba sem kerülhetett volna, hiszen a Michael csupán kb. 1988-ig mutatja be a popsztár életét. Bizony, ez a 127 perc mindössze Jackson életének és zenei karrierjének első felét mutatta be, 1966-tól (amikor a fivéreivel együtt elstartolt a The Jackson 5 nevű formációval) ’88-ig, amikor már a Bad című albumával turnézott.

Ráadásul a hirtelen elvágott sztori után a nézőkre rázúduló végefőcím is egy kvázi „folytatása következik” szöveggel nyugtatja meg a publikumot, miszerint messze még a vége.

Ám ez nem az egyetlen ok. A kilencvenes évek elején kirobbant pedofilügy vádlója, Jordan Chandler története azért sem kerülhet majd bele a filmbe, mivel az annak idején kártérítéssel végződő megállapodásnak az is a feltétele volt, hogy Chandler és a családja semmilyen feldolgozásba nem kerülhetnek bele. Illetve a Neverland elhagyása című 2019-es, kétrészes dokumentumfilmben látható Wade Robson és James Safechuck ügye sem lesz lehet a folytatás része, hiszen Antoine Fuqua filmje az énekes narratíváját mutatja be, aki mindig is tagadta a gyerekmolesztálásokat.

Ráadásul a Michael a 2009-ben gyógyszermérgezésben elhunyt világsztár családjának felügyelete mellett készült, szóval ahogy ebben a filmben is pozitív színben tüntették fel Jacksont, akinek legnagyobb küzdelme az, hogy maga mögött hagyja rátelepedő szigorú apját (egyben menedzserét), Joseph-et (a kétszeres Oscar-jelölt Colman Domingo most is pazar), úgy vélhetően az esetleges második részben sem nagyon számíthatunk majd ennél fajsúlyosabb témákra, de ne legyen igazunk!

A főleg akciófilmes Antoine Fuqua (Gyilkosok gyilkosa, Kiképzés, Brooklyn mélyén, A védelmező-trilógia) rendezésében készült Michael a fentiek tükrében valóban a rajongóknak szól, akik tobzódhatnak azokban a jelenetekben, amelyekben Jackson kiérdemli a világsztárstátuszt, és persze nem kevés ismert slágert ad elő koncerteken, videóklipekben (a Beat It klipjének próbáit és a Thriller kisfilmjének forgatását is láthatjuk), stúdiós felvételekben.

Maga a Michael is egy videóklip esztétikájával készült, ebbéli minőségében pedig egyébként profi és abszolút szórakoztató. A baj inkább azzal van, hogy nem bátor, nem túl őszinte, és így nem is túl emlékezetes, a közönség azonban zabálni fogja, ennélfogva pedig a 2018-as Bohém rapszódiával rokonítható.

Van azonban a Michaelnek egy hihetetlen aduásza. Méghozzá a címszereplőt alakító Jaafar Jackson, aki nem mellesleg Michael unokaöccse (a filmben is látható, Jermaine nevű bátyjának a fia) a való életben.

Jaafar tehát nem csupán kíméletlen perfekcionizmussal adja vissza a nagybátyja mozgását, manírjait, beszédhangját, hanem még kiköpött úgy is néz ki, vagyis tökéletes választás a szerepre.

Nagyon szimpatikusan formálja meg a popsztárt, mindvégig betölti a vásznat a kisugárzásával, nehéz nem rá figyelni folyamatosan. Mellette a többiek talán el is sikkadnak kissé, Colman Domingót és talán az édesanyját, Katherine-t alakító Nia Longot kivéve. A menedzserét és jó barátját, John Brancát alakító Miles Teller például nem sok lehetőséget kapott a kibontakozásra, mindenki más pedig csak egy-egy rövid jelenésre volt érdemes az alkotók szerint (köztük talán a CBS Records kiadó vezéreként egyetlen jelenet erejéig feltűnő Mike Myers a legemlékezetesebb). Janet Jacksonra azonban ne számítsunk a filmben (mintha meg sem született volna), Michael húga ugyanis nem járult hozzá, hogy őt is megjelenítsék a sztoriban.

A Michael tehát inkább a közönséget, semmint a szakmát vagy a kritikusokat kiszolgálni óhajtó film lett, nem az Oscar-díjakra pályázik, hanem a nagyobb bevételre (szüksége is va rá, mivel kb. 155 millió dollárt tapsolt el a gyártásra a Universal és a Lionsgate). Azzal ugyanakkor nem vádolható, hogy félvállra vették volna a dolgot a készítők. A Michael abban, amit vállal, kifogástalanul teljesít, csupán jó lett volna az örökkévalósághoz (ha már azt a zenei szcénában Michael Jackson simán elérte), ha többet is vállal. Talán majd a következő 20 évet felölelő folytatásban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
80 éves lett Földessy Margit, a tanár, akinél a fél színházi világ kezdte a szakmát
Nyolcvanadik születésnapját ünnepli Földessy Margit színésznő, Mézga Kriszta és Malacka ikonikus hangja. 1985 óta működő stúdiójában olyan nevek tanultak, mint Tompos Kátya és Lengyel Tamás.


Ha ma valaki a magyar showbizniszben elárulja, hogy Földessy Margitnál kezdte a szakmát, az nagyjából olyan, mintha egy titkos klubba mutatna fel belépőt. A beavatottak bólogatnak, a többiek meg próbálják leplezni, hogy fogalmuk sincs, miről van szó. Pedig a megfejtés nem egy titkos társaság, hanem egyetlen ember: Földessy Margit, aki ma lett 80 éves, és aki nélkül a magyar színházi és filmes utánpótlás térképe jóval szegényesebb lenne. Ő az a színésznő, rendező és legendás szinkronhang, aki egy személyben intézmény, egyfajta generációs indítóállás, aki a papír helyett önbizalmat és jelenlétet ad a diákok kezébe.

A színház nem választás, hanem adottság volt az életében. A Nemzet Színésze, Komlós Juci – vagy ahogy egy egész ország ismerte, a Szomszédok Lenke nénije – és Földessy Géza színész-rendező egyetlen lányaként a kulisszák között nőtt fel. Ez az örökség annyira mélyen ivódott bele, hogy a kötelék az édesanyja halála után sem szakadt el.

„Iszonyatosan beleivódott az életembe, ma is jókat beszélgetek vele esténként”

– mondta egyszer a Story magazinnak. A szoba, a tárgyak, a jelenlét megmaradt, és ez a folytonosság adja azt a hátteret, amiből Földessy Margit a saját „színjátékországát” felépítette.

Mielőtt azonban a tanítani kezdett, a hangját már rég ismerte mindenki. Ő volt a kissé hisztis, de szerethető Mézga Kriszta a legendás rajzfilmsorozatban, és évtizedek óta az ő hangján szólal meg Malacka reszketeg, de hűséges karaktere a Micimackó-filmekben. Ez a két szerep önmagában elég lenne a halhatatlansághoz, de a szinkronmunkáinak listája szinte végtelen. A hang, amit a fél ország a gyerekkorával azonosít, egyben azé az emberé is, aki a színpadra lépő gyerekek hangját segít megtalálni.

1985-ben indította el a Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdiót. Egy helyet, ami tudatosan nem akar iskola lenni. Nincs felvételi, nincs bizonyítvány, és főleg nincsenek „gyermekszínművészek”, mert Földessy szerint ilyen nem létezik.

„Olyan nincs, hogy gyermekszínművész… Egy gyereknek élménynek kell éreznie azt, ha színjátszik.”

A cél nem a sztárgyártás, hanem a személyiség fejlesztése, a kommunikációs gátak lebontása és a belső szabadság megőrzése. A módszer a játék és az improvizáció, egy olyan biztonságos közegben, amit ő maga csak egy „nagy öleléspartinak” nevez. „Nem szeretném bulinak hívni. Inkább találkozónak. Vagy egy nagy ‘öleléspartinak’” – fogalmazott a stúdió negyvenedik évfordulóján a Nők Lapjának. Itt a gyerekeket nem rángatják, hanem finoman terelgetik. Ahogy ő mondja: „Nem rángatom: visszasimogatom…”

A módszer működik. A névsor, hogy kik kezdték nála a pályát, önmagáért beszél. A lista szinte a kortárs magyar színházi és filmes szakma egy mini-almanachja: Fenyő Iván, Dobó Kata, Lengyel Tamás, Kolovratnik Krisztián, Haumann Máté és Petra, Horváth Lili, Kecskés Karina, Baronits Gábor, Döbrösi Laura és a nemrég elhunyt Tompos Kátya is itt tette meg az első bizonytalan lépéseket a színpad felé. Tompos Kátya egy interjúban emlékezett vissza a kezdetekre:

„17 évesen anyukám elvitt Földessy Margit stúdiójába… Úgy mentem oda, hogy jó kis szórakozás lesz, és ott szembesültem azzal, hogy szöveget kell tanulni, föl kell menni a színpadra, és mindenki engem néz.”

Ez a szembesülés az, ami a helyet igazi műhellyé teszi: a játék komoly dolog, a színpad pedig felelősség. Innen indult a Momentán Társulat több tagja is, akik az improvizációt emelték művészi szintre.

A stúdió legjobbjaiból 1999-ben megalakult a Szindra Társulat, ami a Marczibányi Téri Művelődési Központban talált otthonra. A repertoárjuk beavató szertartás a színház világába. Az egyik legfontosabb előadásuk a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, ami Földessy szerint ma is éles üzenettel bír.

„Vannak dolgok, amikbe bele lehet halni”

– mondta a darab kapcsán, jelezve, hogy a játékos forma mögött kőkemény tartalom van. A Popfesztivál mellett Presser Gábor A padlás című darabját is színre vitték, hidat építve a generációk és a klasszikus magyar popkultúra között.

Földessy Margit 80 évesen sem lassít. Ugyanazzal az energiával vezeti a stúdiót, mint évtizedekkel ezelőtt, és a mai napig nevet azon, ha tanárnőnek szólítják.

„Mindig mondják, hogy ‘tanárnő, kérem’, én meg nagyon szoktam nevetni ezen, mert egyszerű, mezei színésznő vagyok.”

Talán éppen ez a „mezei színésznői” attitűd a titka: nem akar több lenni annál, aki, és éppen ezért tudott egy olyan teret létrehozni, ahol mások is mernek önmaguk lenni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk