Úgy teszünk, mintha ez iskola lenne, pedig nem az
Mi volt ez a terv?
Azt képzeltem, hogy tartok egy órát használva a drámapedagógiai végzettségemet: játszunk ismerkedős játékokat, szituációs gyakorlatokat. És ez abban a pillanatban összeomlott, amikor – nem tudok mást mondani -, bementem és szembesültem azzal az iszonyú gyűlölettel. Hogy mennyire utálnak. És persze az volt bennem, hogy biztos lesz egy-kettő diák, akit érdekel, amit mondok, akinek tudok újakat, érdekeseket mondani. Vagy hogy bizonyos játékok majd működni tudnak. De nagyon hamar kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van.
Akkor az, hogy összeomlottak a tervei, a gyerekek motiválatlanságának köszönhető?
Igen. Szerintem erre nem lehet felkészülni. Volt olyan tanár, aki tanodásként jött oda tanítani, tehát neki nem volt ismeretlen, milyen nehéz hátterű gyerekekkel dolgozni, de ő is elment egy pár hónap múlva. Egyszerűen nem lehet felkészülni. Mindenkinek van egy elképzelése, de nem lehet rá felkészülni.
Innen mi volt a következő lépés?
A túlélés gyakorlatilag. Bennem az van, hogy ha valamit elvállalok, akkor nincs olyan, hogy két hét múlva azt mondom, nem csinálom tovább. Másrészt bennem volt egy nagy adag kíváncsiság, hogy hova fog ez kifutni, mi lesz ebből az egészből.
Az elején arról szólt, hogy a 45 percet kibírjam valahogy. Kóstolgatnak, megnézik, meddig mehetnek el veled. Próbáltam bevinni dolgokat. Zenét – még rapet is -, filmeket. De iszonyú nehéz, hogy az ember próbálkozik, és nem működik semmi. És aztán telnek a hónapok, és lassan, de azért egy pár gyerek megkedvelt. Azokkal a csoportokkal, akiket tanítok, kialakult valamilyen viszony. De most is van, amikor szörnyű. Néha szerintem egészen fontos dolgokról is tudunk beszélgetni, és az már valami.
Milyen dolgokról?
Például a védekezésről vagy a fogamzásgátlásról, hogy lesz valaki terhes, vagy hogy mennyire könnyű teherbe esni. Szerintem ez egyszerűen hasznosabb, mint olyan gyerekeknek, akik sokszor még írni sem tudnak normálisan, elmagyarázni, mit jelent, hogy egy nyelvben a szavaknak neme van.
Itt a szexuális felvilágosítás nagyon kéne. Ráadásul ez az egyik, ami érdekli őket, már ötödiktől. Ehhez képest nem foglalkozunk ezzel a témával annyit, mint amennyit kéne. Nem tudatosan esnek teherbe a lányok 14 évesen, hanem mert azt hiszik, ha beülnek a kádba és kinyomják magukból, az megóvja őket a terhességtől.
Vagy megnézek velük egy filmet egy börtönről. Hátha valamelyiküknek eljut az agyáig, hogy az nem annyira menő hely. Nálam általában kevesebben vannak a csoportbontás miatt, és ha ilyen témák szóba kerülnek, akkor mindig hagyom, hogy elmenjen ebbe az irányba az óra. Ha kiderül, hogy amikor kimentek délután a boltba, akkor loptak, arról beszélgetek velük.
Ezeket nyíltan megosztják önnel?
Velem igen. Nyilván egy része magától kiderül, mert botrány lesz belőle, ha esetleg beviszik őket a rendőrök. De akivel jóban vagyok, az jön és kérdezi, hogy hallottam-e mi történt.
Milyen korú gyerekeket tanít?
Felsősöket. És ott már nem működik semmi. Főleg azoknál nem, akik 14-15 évesen még az ötödik-hatodik osztályba járnak. Az már veszett fejsze nyele. Itt egészen pici korban lehet valamit csinálni, később már kezelhetetlenek. Főleg, ha sokan vannak.
Mit lát, vannak, akik folytatják középiskolában?
Nem jellemző. Iszonyúan sokan vannak, akik kiesnek. Van, aki átkerül az estire, de nagyon kevesen mennek innen tovább bárhova.
Az iskolának helyet adó fővárosi kerület egyik önkormányzati képviselője egyszer azzal érvelt az iskola megmaradása mellett – egyúttal megköszönve a munkáját -, hogy a helyi szülők tudatosan választják a gyereküknek ezt az intézményt, mert ott nagyon értenek a hátrányos helyzetű gyerekekhez.
Ez nem igaz. Szerintem aki jót akar a gyerekének, az nem hozza ide. Aki foglalkozik a gyerekével, az pontosan tudja, hogy ez milyen iskola. Nem tudok pontos adatokat mondani, de az sem feltétlenül igaz, hogy a körzethatárok miatt van a szegregáció.
Nem csak azért vannak itt a gyerekek, mert körzetesek. Például rengeteg nevelőotthonos van. Úgy tudom, Budáról is járnak át hozzánk gyerekek, többek között azért, mert a budai iskolák nem fogadják őket. Mert problémásak, nehezen kezelhetőek. Olyanok is járnak ide, akiket mindenhonnan kivágtak. Ez egy gyűjtőiskola.
Csak hát azzal mindig lehet takarózni, hogy a helyi sajátosságok miatt olyan az iskola, amilyen. Tehát, hogy azért cigány iskola, mert cigányok élnek a környéken.
A bejegyzésében is kifogásolta, hogy az interjúnk apropóját adó másodfokú ítélet nem igazán tesz komoly lépéseket a szegregáció felszámolásáért. Nem lát esélyt arra, hogy a hatására mégis elindul majd valami?
Nem hiszem, hogy bármi történne. Mert sem a Kliknek (Most Klebelsberg Központ), sem az Emmi-nek nem érdeke. Nagy munka, pénz kéne hozzá és emberi erőforrás, és az nincs, és nem is akarják, hogy legyen. Jó ez így, ahogy van. Elbírjuk őket. Ott vannak a kerületben, be vannak kerítve, nem látjuk őket, olyan, mintha nem lennének. És akkor mászkálunk Budapesten, és nem tudjuk, hogy nem csak Borsodban, vagy Szabolcsban, de itt is vannak szegregált iskolák.
A bíróság kimondta, hogy el kell készíteni egy deszegregációs tervet. De ki fogja számon kérni, hogy ez elkészült-e, megnézni, hogy mennyire valós, és aztán végrehajtatni?