Úgy teszünk, mintha ez iskola lenne, pedig nem az
A tanárnő az alábbi interjúban elmondja, miért érzi teljesen tehetetlennek magát abban a szegregált iskolában, ahol több mint egy éve tanít, és azt is, szerinte miért ferdítés Budapesten arra hivatkozni, hogy egy gettóiskola a “helyi sajátosságok miatt” van tele hátrányos helyzetű, problémás diákokkal.
“Napok óta gyúrom magamban, de nem csillapodik a dühöm. Illetve nem is tudom, hogy ez pontosan mi; talán nem is düh, hanem tehetetlenséggel vegyes frusztráció.
– kezdi február 22-én közzétett Facebook-bejegyzését egy budapesti gettó iskolában tanító tanárnő egy héttel azután, hogy a bíróság másodfokon is kimondta: az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) a felelős, amiért 28 általános iskolában, köztük 11 fővárosiban szegregáltan oktatnak roma tanulókat. A per több mint tíz éve indult, az érintett iskolákból még 13 működik jelenleg is szegregáltan – az egyikben dolgozik Ágnes
Dühe és frusztrációja persze nem ennek szól, hanem annak a körülménynek, hogy a másodfokú ítélet szinte semmilyen komoly intézkedésre nem kötelezi a minisztériumot a szegregáció megszüntetésével kapcsolatban. Az Emmi-re kiszabott 50 milliós bírságon kívül mindössze egy deszegregációs tervet kell elkészítenie az érintett iskoláknak fél éven belül, a helyi sajátosságok figyelembevételével.
“És nekem ez valahogy megint a probléma elsikálásának tűnik, ahol majd meg lehet állapítani, hogy a helyi sajátosságok teszik lehetetlenné, hogy megvalósuljon az integrált oktatás.” – írja Ágnes, aki szerint ez az intézkedés az iskolájában tanuló gyerekeken az ég világon semmit nem segít.
A tanárnő mindezek mellett a szegregált iskolában átélt élményekről is őszintén ír a bejegyzésben, ezért úgy döntöttünk, interjút készítünk vele. Az interjút azonban csak úgy vállalta, ha nem derül ki belőle, melyik budapesti iskolában szerezte a tapasztalatait. Egyfelől, mert úgy érzi, így beszélhet teljesen őszintén az ott tapasztaltakról, másfelől mivel még mindig az intézményben dolgozik, szeretné elkerülni a nyílt konfliktust a kollégáival és a feletteseivel. Hasonló okokból nevét is megváltoztattuk.
Mióta dolgozik a szóban forgó iskolában és mit tanít?
Nem olyan régen, bár itt ez már réginek számít. Ez a második tanévem itt, és idegen nyelvet tanítok, ami egy szegregált iskolában – hacsak nem angol vagy német – senkit nem érdekel, teljesen felesleges.
Mi vitte önt ebbe az iskolába?
Tulajdonképpen a véletlen. Egy hirdetésre jelentkeztem, de azért az interjún már lejött, hogy miről van szó. Nagyon sokáig vacilláltam rajta, hogy elvállaljam-e, de aztán úgy döntöttem, megpróbálom.
Amúgy is bennem volt, hogy én jobb családba születtem, jobb körülmények közé, és ezt valahogy vissza kéne adni. De az véletlen, hogy épp ide kerültem. Itt kerestek épp óraadó idegennyelv tanárt, amikor én kerestem a lehetőséget, hogy életemben először iskolában taníthassak. (Ágnesnek van tanári végzettsége, de sok évig teljesen más területen dolgozott.)
Vissza tud emlékezni arra, mi volt a fejében, mikor elkezdett dolgozni az iskolában? Valamiféle misszió, például, hogy lendületet vigyen az iskolába?
Nem mondom, hogy nem ugrottak be ezek a klasszikus amerikai filmek a gettóiskolákba érkező lelkes tanárokról, akik megmentik a kallódó gyerekeket. De én azért nem vagyok egy Teréz anya típus. Nincs bennem iszonyú nagy elhivatottság. Sejtettem, tudtam, hogy ez milyen suli, láttam a gyerekeket, láttam a hangulatot, láttam, hogy zárják a kaput tanítás után, mert egyébként nincs ember, aki tanítási időn kívül is bent maradna.
Elterveztem azt is, nagyjából hogy néz ki majd egy órám, de amikor bementem, az első tíz percben omlott össze az, amit gondoltam, hogy csinálni fogok.
[#2]
Mi volt ez a terv?
Azt képzeltem, hogy tartok egy órát használva a drámapedagógiai végzettségemet: játszunk ismerkedős játékokat, szituációs gyakorlatokat. És ez abban a pillanatban összeomlott, amikor – nem tudok mást mondani -, bementem és szembesültem azzal az iszonyú gyűlölettel. Hogy mennyire utálnak. És persze az volt bennem, hogy biztos lesz egy-kettő diák, akit érdekel, amit mondok, akinek tudok újakat, érdekeseket mondani. Vagy hogy bizonyos játékok majd működni tudnak. De nagyon hamar kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van.
Akkor az, hogy összeomlottak a tervei, a gyerekek motiválatlanságának köszönhető?
Igen. Szerintem erre nem lehet felkészülni. Volt olyan tanár, aki tanodásként jött oda tanítani, tehát neki nem volt ismeretlen, milyen nehéz hátterű gyerekekkel dolgozni, de ő is elment egy pár hónap múlva. Egyszerűen nem lehet felkészülni. Mindenkinek van egy elképzelése, de nem lehet rá felkészülni.
Innen mi volt a következő lépés?
A túlélés gyakorlatilag. Bennem az van, hogy ha valamit elvállalok, akkor nincs olyan, hogy két hét múlva azt mondom, nem csinálom tovább. Másrészt bennem volt egy nagy adag kíváncsiság, hogy hova fog ez kifutni, mi lesz ebből az egészből.
Az elején arról szólt, hogy a 45 percet kibírjam valahogy. Kóstolgatnak, megnézik, meddig mehetnek el veled. Próbáltam bevinni dolgokat. Zenét – még rapet is -, filmeket. De iszonyú nehéz, hogy az ember próbálkozik, és nem működik semmi. És aztán telnek a hónapok, és lassan, de azért egy pár gyerek megkedvelt. Azokkal a csoportokkal, akiket tanítok, kialakult valamilyen viszony. De most is van, amikor szörnyű. Néha szerintem egészen fontos dolgokról is tudunk beszélgetni, és az már valami.
Milyen dolgokról?
Például a védekezésről vagy a fogamzásgátlásról, hogy lesz valaki terhes, vagy hogy mennyire könnyű teherbe esni. Szerintem ez egyszerűen hasznosabb, mint olyan gyerekeknek, akik sokszor még írni sem tudnak normálisan, elmagyarázni, mit jelent, hogy egy nyelvben a szavaknak neme van.
Itt a szexuális felvilágosítás nagyon kéne. Ráadásul ez az egyik, ami érdekli őket, már ötödiktől. Ehhez képest nem foglalkozunk ezzel a témával annyit, mint amennyit kéne. Nem tudatosan esnek teherbe a lányok 14 évesen, hanem mert azt hiszik, ha beülnek a kádba és kinyomják magukból, az megóvja őket a terhességtől.
Vagy megnézek velük egy filmet egy börtönről. Hátha valamelyiküknek eljut az agyáig, hogy az nem annyira menő hely. Nálam általában kevesebben vannak a csoportbontás miatt, és ha ilyen témák szóba kerülnek, akkor mindig hagyom, hogy elmenjen ebbe az irányba az óra. Ha kiderül, hogy amikor kimentek délután a boltba, akkor loptak, arról beszélgetek velük.
Ezeket nyíltan megosztják önnel?
Velem igen. Nyilván egy része magától kiderül, mert botrány lesz belőle, ha esetleg beviszik őket a rendőrök. De akivel jóban vagyok, az jön és kérdezi, hogy hallottam-e mi történt.
Milyen korú gyerekeket tanít?
Felsősöket. És ott már nem működik semmi. Főleg azoknál nem, akik 14-15 évesen még az ötödik-hatodik osztályba járnak. Az már veszett fejsze nyele. Itt egészen pici korban lehet valamit csinálni, később már kezelhetetlenek. Főleg, ha sokan vannak.
Mit lát, vannak, akik folytatják középiskolában?
Nem jellemző. Iszonyúan sokan vannak, akik kiesnek. Van, aki átkerül az estire, de nagyon kevesen mennek innen tovább bárhova.
Az iskolának helyet adó fővárosi kerület egyik önkormányzati képviselője egyszer azzal érvelt az iskola megmaradása mellett – egyúttal megköszönve a munkáját -, hogy a helyi szülők tudatosan választják a gyereküknek ezt az intézményt, mert ott nagyon értenek a hátrányos helyzetű gyerekekhez.
Ez nem igaz. Szerintem aki jót akar a gyerekének, az nem hozza ide. Aki foglalkozik a gyerekével, az pontosan tudja, hogy ez milyen iskola. Nem tudok pontos adatokat mondani, de az sem feltétlenül igaz, hogy a körzethatárok miatt van a szegregáció.
Nem csak azért vannak itt a gyerekek, mert körzetesek. Például rengeteg nevelőotthonos van. Úgy tudom, Budáról is járnak át hozzánk gyerekek, többek között azért, mert a budai iskolák nem fogadják őket. Mert problémásak, nehezen kezelhetőek. Olyanok is járnak ide, akiket mindenhonnan kivágtak. Ez egy gyűjtőiskola.
Csak hát azzal mindig lehet takarózni, hogy a helyi sajátosságok miatt olyan az iskola, amilyen. Tehát, hogy azért cigány iskola, mert cigányok élnek a környéken.
A bejegyzésében is kifogásolta, hogy az interjúnk apropóját adó másodfokú ítélet nem igazán tesz komoly lépéseket a szegregáció felszámolásáért. Nem lát esélyt arra, hogy a hatására mégis elindul majd valami?
Nem hiszem, hogy bármi történne. Mert sem a Kliknek (Most Klebelsberg Központ), sem az Emmi-nek nem érdeke. Nagy munka, pénz kéne hozzá és emberi erőforrás, és az nincs, és nem is akarják, hogy legyen. Jó ez így, ahogy van. Elbírjuk őket. Ott vannak a kerületben, be vannak kerítve, nem látjuk őket, olyan, mintha nem lennének. És akkor mászkálunk Budapesten, és nem tudjuk, hogy nem csak Borsodban, vagy Szabolcsban, de itt is vannak szegregált iskolák.
A bíróság kimondta, hogy el kell készíteni egy deszegregációs tervet. De ki fogja számon kérni, hogy ez elkészült-e, megnézni, hogy mennyire valós, és aztán végrehajtatni?
[#3]
Ön szerint hogyan lehetne deszegregálni az olyan fővárosi gettóiskolákat, mint amilyenben ön is tanít?
Iszonyú nagy munka lenne, és nem tudom, mi a megoldás. De olvastam egy amerikai példáról: először kis, 4-5 fős csoportokban tanították a korábban gettóiskolába járó – főleg afro-amerikai – gyerekeket, és amikor elérték a többségi iskolák szintjét, csak akkor integrálták őket. Azt nem tudom elképzelni, hogy a mi iskolánkba hirtelen tömegével jöjjenek többségi gyerekek, azt viszont igen, hogy akiket lehet, azokat kis csoportokban átvezetjük normál iskolákba.
Hogy kivel lehet ezt megcsinálni, az egyén- és korfüggő. Van sok gyerek, aki azért olyan, amilyen, mert itt van, és ha jobb környezetben járna iskolába, semmi baj nem lenne vele. De szerintem, mire felsősök lesznek, a nagy többséget már nem lehet integrálni. Bár biztosan van, akinek sikerülne.
A bejegyzésében írja, hogy az ítéletről egy belső levelezésből értesült. A tantestület maga hogy viszonyul a tényhez, hogy szegregált iskolában dolgoznak?
Tény, hogy kívülálló vagyok egy kicsit a tanári karban, mert csak óraadó vagyok, így az értekezletekre sem járok. De nem érzem, hogy őszintén beszélnének erről. Nem mondjuk ki, hogy az egész, ahogy van, egy szar.
A posztban mesél egy reggelről, amikor a tanáriba érve jó hangulatban találta a kollégáit, de szörnyen érezte magát, amikor rájött, hogy azon viccelődnek: az egyik diáknak, akit ön is tanít, gyereke lesz.
Sokféle ember van a tanári karban. Van, aki iszonyú empatikus, de van, akin azt érzem, hogy egyszerűen elfáradt, és szarkazmussal oldja fel az egészet. De én ezt nem akarom megvárni. Mert ha nem tudsz együttérezni, az nagyon rossz. De lehet, hogy – mint az orvosoknál – másképpen nem lehet csinálni hosszú távon, csak úgy, hogy eltávolítod magad az egésztől.
Nem akarom bántani őket, mert maximális tiszteletem annak, aki tudja ezt csinálni 6-8 évig vagy tovább a sikerélmény teljes hiánya mellett. Sokat gondolkoztam, hogy ebben a tanárhiányos állapotban mért van még itt bárki. Itt ragadtak, sokan félnek a változástól, esetleg félnek attól, hogy más iskolákban magasabb követelményeknek kell megfelelni. De persze vannak olyanok is, akik elhivatottságból maradnak.
Találkozott olyan tanár karakterrel az iskolában, aki kifejezetten azért jött, hogy ezekkel a hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozzon? Akinek ez a missziója?
A tanodás kolléga, akit említettem, ilyen volt, de hiába az elhivatottság, ő sem bírta, hamar elment. Mert közben nem tudunk mit csinálni ezzel a beállt, hagyományos rendszerrel. Ahhoz az kéne, hogy sok ember mondja: csináljunk valami mást.
Én még azt is el tudnám képzelni, hogy mindent lepapírozunk, de egyébként csinálunk valami teljesen mást. Például megbontjuk és máshogy csoportosítjuk a hivatalosan lejelentett osztályokat. De ki vállalná ezt fel?
Egyszerűen az egész rendszer rossz. És én ezért fogok eljönni nemsokára, nem a gyerekek miatt. Mert őket, ha energiát fektet bele az ember, meg lehet kedvelni. Az nem jó, hogy azt érzem, asszisztálok egy olyan rendszerhez, ami nem működőképes. És ez a látszatvilág szörnyű. Úgy teszünk, mintha ez iskola lenne. Közben nem az.
