prcikk: Nahalka István: A házi feladatot, amibe belefulladnak a gyerekek és a szülők is, gyorsan el kellene felejteni | szmo.hu
SZEMPONT
A Rovatból

Nahalka István: A házi feladatot, amibe belefulladnak a gyerekek és a szülők is, gyorsan el kellene felejteni

Miközben elvették a szülők döntési jogát, mikor menjen a gyerekük iskolába, a valódi probléma, hogy az oktatási rendszer minden gyereket ugyanúgy kezel, pedig differenciálni kellene, azt kellene nézni, ki miben jó, és azt fejleszteni – mondja az oktatáskutató.


Idén kicsit még nehezebb lett azoknak a szülőknek a helyzete, akik bármilyen oknál fogva szeretnék még egy évre visszatartani gyermeküket az iskolakezdés előtt. Amíg korábban a szülők eldönthették, hogy hat vagy hétéves korukban küldik iskolába a gyermeküket, illetbe elég volt az óvodapedagógus, azaz a gyermeket legjobban ismerő szakember véleménye a kérdésben, néhány éve a kormány törekvése az, hogy minden gyermek, aki betöltötte a hatodik életévét, iskolába kerüljön. Aki ezt ki akarja kerülni, annak az Oktatási Hivataltól kell ezt kérnie, és adott esetben a Pedagógiai Szakszolgálatnak kell kivizsgálnia az érintett óvodás iskolaérettségét. Amíg eddig csak szúrópróbaszerűen, illetve az indokolt esetekben végezte el a Szakszolgálat az iskolaérettségi vizsgálatot, idén már minden esetben teljes eljárást folytatnak le.

De szükség van-e az iskolaérettséget vizsgálni, egyáltalán, mennyire képes kezelni az iskolarendszer azt, hogy különböző fejlettségű és képességű gyerekek kerülnek be? Milyen lenne az ideális iskola? És közelebb kerültünk-e ehhez a tanárok béremelésével? Erről beszélgettünk Nahalka István oktatáskutatóval.

— Baj-e, ha egy szülő nem dönthet a saját gyerekéről?

— Először is, nem baj. Másodszor, előbb definiálni kellene, hogy mi az az iskolaérettség. Ezt szerintem ma senki nem tudja megtenni. Lehet adni rá formális definíciókat, hogy milyen képességekkel kell rendelkezni, és azt mindenféle bizottságok vizsgálhatják, hogy ezek a képességek megfelelő szinten vannak-e. Viszont van itt egy komoly probléma. Az, hogy azt gondoljuk, a gyerekek az óvodai nevelés után hirtelen iskolaéretté válnak, és mehetnek is az iskolába. És ezt az állapotot, hogy most már iskolaérett a gyerek, meg lehet állapítani tesztekkel és különféle vizsgálatokkal. Ez azonban nagyon nem így van. A legkülönbözőbb kutatások bizonyítják, hogy

amikor a gyerekek elkezdik az iskolai életüket, óriási különbségek vannak közöttük,

akár vannak formális döntések az iskolába kerülésről, akár nincsenek. Sokszor 3-4 éves fejlődésbeli különbség van a gyerekek között különböző területeken. Nincs olyan, hogy egy gyerek minden területen iskolaérett. Van, amiben már simán lepipálja az osztály háromnegyed részét, és van, amiben utolsó lenne, mert éppen olyan fejlettségi szinten áll. Tehát nem lehet általános iskolaérettségről beszélni egy gyerekkel kapcsolatban. Pedagógiai értelemben az lenne az ideális, és sajnos ettől nagyon távol vagyunk, hogy az iskola alkalmas legyen arra, hogy a szokásos 6 éves kori fejlettségnek megfelelő gyerekeket fogadja, és akár megfelelnek bármilyen formális iskolaérettségi definíciónak, akár nem, tudjon velük foglalkozni. Differenciáltan optimális fejlesztési pályára tudja őket állítani, és jó eredményeket tud velük elérni. Ezt kellene csinálni az egész iskolában, mindig. De ma nem ez történik, hanem

bekerül a gyerek az iskolába, és ott mindenki minden osztályban ugyanazt az egyen-ételt kapja, ugyanazt a tanulnivalót, ugyanolyan ütemben, ugyanolyan nehézséggel.

És vannak, akik eközben unatkoznak, mert már régen túl vannak ezen, és vannak, akik lemaradnak, mert nincs meg az előzetes tudásuk, és bizonyos képességeik még nem elég fejlettek ahhoz, hogy ezt kövessék.

— Technikailag hogyan lehet ezt másként csinálni? Elég hozzá egy tanító, vagy csoportbontásra van szükség?

— Ma már nem kell ehhez csoportbontás. Az alsó tagozaton Magyarországon nagyon-nagyon ritka, hogy 30 közelébe kerüljön az osztálylétszám. Huszonegynéhány fős osztályokkal pedig simán meg lehet csinálni a differenciálást. El kell kezdeni csoportokban dolgozni. Ez persze nehezen megy, ezt tanulni kell, de a gyerekek gyorsan tanulnak, tehát ezt meg lehet valósítani. Csoportokban kell dolgozni tehát, és differenciáltan kell egyéni munkát is adni a gyerekeknek.

A házi feladatot, amibe belefulladnak a gyerekek és a szülők is, gyorsan el kellene felejteni.

Ha már egyáltalán adunk házi feladatot, akkor az valami fejlesztő, izgalmas, érdekes és egyéni dolog legyen, ami kifejezetten annak a gyereknek a fejlődését biztosítja a tanító, és később a tanár a felső tagozattól kezdődően.

— Elképzelhető, hogy egy 25 fős osztályban akár 12-féle házi feladat is legyen?

— Igen. Ehhez egyrészt kell egyfajta felhalmozás a pedagógus részéről. A pedagógusok egy jó része jó pár éve tanít. Ha ez a folyamat tartana már egy ideje, akkor már önmaguk is rendelkeznének egy nagyobb feladatbankkal, egy nagyobb projektbankkal, amiből válogatni tudnak. De van ennél sokkal fontosabb dolog is.

A pedagógusok kezébe oktatási programcsomagokat kellene adni. Ezek sokkal többet jelentenek, mint egy tankönyv.

Ma a tankönyv vezérli az oktatást. Ha a gyerekek a tankönyvben lévő feladatoknak mondjuk a 80%-át megoldják, akkor teljesítették a penzumot. Na most, így nem lehet differenciálni, hiszen mindenki ugyanazt csinálja. De ha van a pedagógus kezében egy, a munkáját maximálisan segítő, sokféle lehetőséget biztosító, korszerű módszereket ajánló, ahhoz minden segítséget (tárgyi eszközöket, konkrét feladatokat, értékelési szempontokat) megadó oktatási programcsomag, akkor a differenciálás sokkal könnyebb lenne a pedagógusnak. Erre nagyon sok példa van a világban, és nekünk is van már tapasztalatunk. Mármint Magyarországon.

— A pedagógusaink fel vannak erre készülve? Megvan hozzá a képzettségük?

— A differenciálást tanítják a pedagógusképzésben. Hogy elég jól-e, arra nyilván azt lehet mondani, hogy biztosan lehetne sokkal jobban is. De el kellene kezdeni végre. Tehát legalább azt, amit tudunk, el kellene kezdeni. Ezt tanulni kell mindenkinek, a pedagógusnak is. Ez egy fejlesztési, egy innovációs folyamat, amiben rész célokat lehet kitűzni. Egyre többen vannak, akik csinálják. Akik azt mondják, hogy ez teljesen lehetetlen, azok nézzenek körül egy kicsit az iskolákban, mert

a pedagógusoknak már nem elhanyagolható része a tanítási-tanulási folyamat hosszabb-rövidebb idejét már differenciált módon csinálja végig.

Jól, rosszul, de mindenestre tanulja, és egyre jobban fogják csinálni. Ha még segítenénk is nekik például az említett oktatási programcsomagokkal, jobb továbbképzésekkel és még jó pár más módon, akkor még gyorsabban tanulnának, és még magasabb lehetne a színvonal is. Van ilyen, működik és létezik a gyakorlatban is, azonban a többség még nem ebben gondolkodik, hanem abban, hogy kiállok a gyerekek elé, és elmondom nekik, hogyan kell két számot összeadni.

— Ezek szerint a differenciált képzés célja, hogy a gyerekek a kezdeti nagy különbségek után felső tagozatra már nagyjából azonos szintre kerüljenek?

— Nem kell azonos szintre kerülniük. Pontosabban, vannak bizonyos alapkészségek, amikben természetesen van egy elvárás, hogy azokat jó szinten el kell sajátítani: írni, olvasni, számolni, a digitális eszközöket kezelni és még egy-két ilyen dolgot lehet mondani. Ezek elvárhatók, és később ezeket lehet szaporítani. De az nem baj, ha a gyerekek között különbségek alakulnak ki abban, hogy az egyik ezen a területen nyújt egészen magas teljesítményt, és már a pedagógusoknak is kapaszkodniuk kell, hogy ki tudják szolgálni az igényeit, a másik gyerek meg egy egészen más területen csinálja ezt.

Nem igaz, hogy a pedagógiának mindenáron egyenlősítenie kell. Bizonyos területeken kifejezetten a különbségekre kell koncentrálnia, arra, hogy a gyerekek kiemelkedjenek.

Ez egyeseknek lehetséges, őket szokták tehetségeseknek mondani. Hogy tényleg ők-e a tehetségesek, abba most ne menjünk bele, mert sokszor ez egy társadalmi szelekciós folyamatként működik. A többiekre meg azt mondják, hogy ők felzárkóztatandók, be kell pótolni a hiányosságaikat. Holott nekik is lenne olyan terület, amiben ki tudnának emelkedni, és ez nagyon jól hatna a többi területre is. Ha egy gyerek például imádja a csillagokat és szívesen foglalkozna csillagászattal, és ezt biztosítja számára az iskola, mert van még 15 gyerek, akit ez a terület szintén érdekel, és csinálnak velük egy csoportot, akkor amikor erre lehetőség van a tanrendben, összehozzák őket, és egy fizikatanár foglalkozik velük. Biztos, hogy ez ki fog hatni más tanulási folyamataikra is, mert rájönnek, hogy az iskola nem is akkora ellenség, mint eddig gondolták. Attól függ, mit akarunk.

Mi Magyarországon régóta azt szeretnénk, ha egy formális, nagyon nagy tananyagot mindenki elsajátítana és tökéletesen tudna. Miközben tudjuk, hogy ez akkora hazugság, mint ide Lacháza.

Azt a példát szoktam mondani, hogy egyszer olyan szívesen leérettségiztetnék egy tantestületet. Hogy abból, amit valamikor megtanultak, és amire olyan büszkék, abból mennyi van még meg? Jót szoktak vigyorogni a pedagógusok, amikor ezt elmesélem nekik.

— Ezzel a szemlélettel szembemegy a központi felvételi rendszere, ami pár tantárgy alapján szelektál. Az ön által vázolt, sok energiát és talán több tanárt igénylő rendszer hogyan tudná megmenteni azokat a tehetségeket, akik egy ilyen durva rostán most sajnos kihullanak?

— Ehhez alapvetően az kell, hogy amikor a tanulási-tanítási folyamatot szervezzük, ne abban gondolkodjunk, hogy egy standard tananyagot mindenkinek átadunk, és ha kell, ha nem kell, a gyerek magnóként felveszi, majd visszaadja a felelésnél, a dolgozatnál és az érettségin. Ehelyett abban gondolkodjunk, hogy ez a gyerek valamikor felnőtt lesz, és egy adaptív tudásra van szüksége, amit az életben használni tud. Ez nem prakticizmus, mert ebbe bőven beleférnek nagyon elméleti tudások és elvont dolgok is. Tehát

egy alkalmazható tudásra van szüksége, és egy olyanra, aminek az elsajátítását élvezi. Egész egyszerűen arra, hogy a gyerekek szeressenek iskolába járni.

Ha ezt meg tudjuk valósítani, például azzal, amit az előbb mondtam, hogy differenciáltan biztosítunk minimum egy olyan területet, ahol a gyerek maximálisan ki tud emelkedni, és ez órarendileg rendezve van, akkor sokkal nagyobb a remény, hogy ezek a rejtett lehetőségek előjönnek. De egy picit többet is mondok: nem is feltétlenül az a legfontosabb, hogy a már meglévő rejtett lehetőségeket előhozzuk, bár ez is fontos.

Konstruálni is lehet a tehetséget. Például hirtelen megtetszik egy gyereknek valami, amire addig nem is gondolt, legfeljebb nagyon messziről figyelte. De megtetszik neki, szívesen foglalkozna vele, ráugrik, és atomtudós lesz belőle, például.

Erre is jó ez az eljárás. Nemcsak arra, hogy a már meglévő tehetségeket kibontakoztassuk, hanem ez a tehetségkonstrukció egy még fontosabb vállalás lenne. És ezt meg lehet tenni. Ma nem tesszük, mert ahogy mondtam, egy standard tudást akarunk átadni mindenkinek, és ugyanúgy várjuk vissza. Ezt gondoljuk iskolának, miközben az iskola egészen más is lehetne.

— Térjünk vissza a kiindulópontra. Mit gondoljunk a jelenlegi iskolaérettségi rendszerről, ahol egy hatóság ad pecsétes papírt? Mi kellene ehelyett, hogy ne kallódjanak el a gyerekek sem a túl korai, sem a kései iskolába menetellel?

— Igen, itt pragmatikus megoldásra van szükség. Azt, amit korábban mondtam, nem lehet ide behelyettesíteni, mert az, hogy az iskola képes legyen nagyon különböző fejlettségen álló gyerekeket fogadni, csak sokára fog bekövetkezni. Ma azt a következtetést érdemes levonni, hogy

ez a változtatás nem vált be.

Jobb volt az a rendszer, amelyben az óvoda és a szülő együttműködéséből alakult ki, hogy visszatartsák-e még a gyereket, vagy mehet már iskolába. És a szülő döntött. Ezt a rendszert kellene visszahozni. Szerintem ma ez az adaptív válasz a kialakult rossz helyzetre. Viszont

hosszú távon azzal értek egyet, hogy a gyerekek tényleg hatéves korukban menjenek iskolába. Csak az iskola legyen alkalmas rá, hogy minden hatévest tudjon fogadni és optimálisan tudjon fejleszteni.

Egyelőre ma ezt nem lehet kivitelezni, így most szerintem vissza kell térni a régi rendszerhez.

— Nézhetünk bizakodva a jövőbe? A jelentős pedagógus-béremelésnek látszik már a hatása a szakember-háttérre, vonzóbb lett a pálya? Látjuk-e, hogy ez az egy intézkedés elindított valamilyen pozitív folyamatot?

— Ez a fizetésemelés, ha jól emlékszem, körülbelül két éve következett be. Két év alatt ilyen változásokat még nem lehet lemérni. Idén év végén fog kijönni a PISA 2025-ös vizsgálat eredménye, de sajnos még ez sem fog mutatni semmit. Egyelőre nem fogjuk látni ennek a színvonalbeli hatásait. Én félek is tőle, hogy ilyen jellegű hatása nem nagyon lesz. Ugyanis ahhoz, hogy a színvonalban ez jelentős hatást fejtsen ki, elsősorban annak kellene bekövetkeznie, hogy nagyobb számban és jobb korábbi iskolai eredményekkel rendelkező, felkészültebb, okosabb fiatalok kerülnek be a pedagógusképző intézményekbe. Akkor remélhetjük, hogy esetleg belőlük majd jobb pedagógusok lesznek, de ez eléggé bizonytalan folyamat.

— Tehát még nem látszik, hogy többen jelentkeznének a pedagógusképző szakokra?

— Sajnos nincsenek most statisztikai adataim ezzel kapcsolatban, de ha jól emlékszem, egy hírben azt láttam, hogy többen jelentkeztek, de nem radikálisan többen. Itt mindig veszélyes bármit is mondani, mert nagyon nagy a különbség a különböző szinteken. Például óvodapedagógusnak és tanítónak sokkal többen jelentkeznek, de ott a legnagyobb a lemorzsolódás is. A lemorzsolódás mértékét pedig nem lehet előre figyelembe venni. Tehát az, hogy most hányan jelentkeznek, sajnos viszonylag kevés információt ad arról, hogy négy vagy öt év múlva, amikor végeznek, milyen arányban fognak a pályán maradni és lesznek pedagógusok. Félek tőle, hogy a lemorzsolódók között ők lesznek majd többségben. De ez most nagyon negatív volt, sajnálom. Jó lenne, ha nem lenne igazam, és megfordulna ez a trend, és valóban egyre több és egyre jobb pedagógusjelölt jelenne meg.

— Akkor mondhatjuk, hogy a béremelés fontos lépés volt, de önmagában kevés, a rendszer egészéhez is hozzá kell nyúlni?

— Így van, és azt is tudjuk, hogy mihez: vissza kell adni a pedagógusi pálya értelmiségi jellegét. Ma ennek egyfajta „szakmunkás” vagy „betanított munkás” jellege van. A Nemzeti Alaptanterv meg a kerettantervek mindent pontosan meghatároznak, hogy mit kell tanítani, és nagyjából azt is, hogy hogyan. Bár elvileg módszertani szabadság van, de ezt a rengeteg tananyagot nem lehet másképpen megtanítani, csak „leadni”. Azaz leginkább csak prelegáló, frontális eszközökkel lehet tanítani, így a módszertani szabadság tulajdonképpen nincs is. Elvették a pedagógusoktól az önállóságot. Ezt kellene visszaadni. Ez egy nagyon nagy dolog lenne.

A fiatalok is szívesebben jönnének a pályára, ha látnák, hogy itt lehet kreatívnak lenni, ki tudják teljesíteni magukat,

igazi szakmai kérdések merülnek fel, jó megoldásokat lehet találni, és be lehet kapcsolódni innovációkba. Ma ez szinte nulla.

— Ön korábban említette, hogy egyre többen próbálnak meg differenciálni. Hogyan lehetséges ez, ha ennyire kötött a rendszer, és az anyagmennyiség miatt szinte csak egy módon lehet tanítani?

— Igen, a kettő egyszerre igaz, furcsa módon. Ez paradoxonnak tűnik, pedig nem az. Egyszerűen arról van szó, hogy ebből a rendszerből ki lehet lépni. Nem formálisan, hanem fű alatt. Vannak pedagógusok, akik azt mondják, hogy számukra a szakmai tisztesség többet jelent, nekik a gyerekek a fontosak, és nem követik azokat a szabályokat, amelyeket a mostani oktatásigazgatás rájuk erőszakol, leginkább a tanterveken keresztül. Ők előveszik az egyéni dolgaikat, elővesznek régi tankönyveket például. Egyre többen nyilatkoznak arról, hogy a régi tankönyveket vásároltatják meg, vagy a gyerekek egymásnak adják tovább, és inkább abból tanítanak, mert azok jobbak voltak. Vagy teljesen önálló program szerint tanítanak.

Ők a renitensek.

Folyamatosan veszélyeztetik magukat, mert ha egy ezt nem tűrő igazgatóval vagy tankerülettel találkoznak, akkor kikezdhetik őket, akár az állásukat is elveszíthetik. De nem tudunk ilyen esetről. Szerintem a rendszer is tudja, hogy itt nagyon nagy problémák vannak, és inkább hagyják ezeket a pedagógusokat dolgozni. Ráadásul általában ők a jó pedagógusok, akik igazán eredményeket érnek el az iskolákban, így nehéz is lenne őket kikezdeni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Kéri László: Orbánék pitiáner tolvajbandaként végzik, miközben az újkori magyar történelem legnagyobb esélyét játszották el
A politológus élete legnagyobb csalódásának nevezte, mi lett a volt tanítványaiból. Szerinte a Tisza Pártnak a kétharmadra is esélye van, és a 2026-os voksolás kimenetelének globális hatásai is lehetnek.


Kéri László politológus, szociológus a Szélsőközép nevű YouTube csatornán azt mondta, életének legnagyobb közéleti csalódása az, ami a Bibó Kollégiumban egykor általa is tanított Fidesz-alapítókból lett.

Azt állítja, ennél szerencsésebb korosztály és csapat nem volt az újkori magyar történelemben, mert húsz évük volt felkészülni a kormányzásra, nem tapadtak a Kádár-rendszerhez, rengeteg nemzetközi tapasztalatot gyűjtöttek, és egy viszonylag békés, gazdaságilag konszolidálódó időszakban, dőlő uniós pénzek mellett vették át az országot.

„Ehhez képest szerintem az, hogy csalódás, az nem eléggé erős kifejezés. Tehát, ha arra gondolok, hogy milyen peremfeltételek mellett kapták az országot, és hogy hagyják itt, akkor ez az újkori magyar történelem leginkább eljátszott és soha vissza nem térő esélye, alkalma” – mondta Kéri, aki szerint ezt a bélyeget és kollektív bűnt soha nem fogják magukról lemosni.

„Szerencsés világgazdasági, szerencsés politikai konstelláció mellett egy ilyen végtelen, pitiáner tolvajbandaként végzik” - fogalmazott.

A politológus úgy véli, a Fidesz-alapítók bukásának egyik oka a kollégiumi múltjukban keresendő. A Ménesi úti intézmény egy olyan eszméletlen zárt világ volt, amely hihetetlenül erős közösségteremtő erővel bírt, és ez a szoros kötelék elnyomta a belső kritikát.

Kéri szerint Orbán Viktor sorozatosan „dupla vagy semmit” játszott, és ezekből rendre győztesen került ki, ami tovább erősítette a tévedhetetlenségének mítoszát a csoporton belül. A másik okot Lord Acton híres mondásával magyarázta: „A hatalom korrumpál, az abszolút hatalom abszolút korrumpál, ezeket az embereket egytől egyig mind megrontotta a kontroll nélküli hatalom.”

Szerinte a kontroll hiánya miatt az egykori jó tulajdonságaik elsorvadtak, és elhatalmasodott rajtuk a démonuk. Példaként Gulyás Gergelyt hozta fel, aki Kéri szerint egy „szégyellős ministránsból” vált olyanná, aki folyamatosan hazudik, még ha láthatóan nem is esik neki jól.

Kéri László szerint Orbán Viktornak „nem volt soha ideológiája, pillanatnyi érdekei voltak, és a pillanatnyi érdekéhez kapott mindig valamilyen álideológiai hátteret.”

A politológus több személyes anekdotát is megosztott a Fidesz korai időszakából. Felidézte a párt ötödik születésnapját 1993-ban, ahol Lévai Anikó a férjéről azt mondta: „Tudod, a Viktort az emberek vagy szeretik, vagy utálják. És ezzel én is így vagyok.”

Egy másik alkalommal, amikor Orbán azon bosszankodott, hogy az emberek félnek tőle, Kéri felesége, Zita megjegyezte, hogy ezen el kéne gondolkodnia. Orbán erre azt válaszolta: „Aki fél tőlem, az menjen orvoshoz.” Kéri feleségének replikája így hangzott: „Ennyi orvos nincs ebben az országban.” Kéri szerint Orbán ezt tíz évvel később is felemlegette neki.

A politológus elmesélte azt a történetet is, amikor 1983-ban a Bibó Kollégium alakuló ülésén azzal keltett botrányt, hogy kijelentette, ő kiköltözne egy olyan kollégiumból, ahol három ember – Simicska, Varga Tamás és Orbán – felszólító módban beszél a többiekkel. Amikor Orbán számonkérte, Kéri azt vágta a fejéhez: „Az a baj veletek, hogy rosszabbak vagytok a Kun Béla-féle Lenin-fiúknál.” Tizenöt évvel később a már miniszterelnök Orbán a parlament folyosóján odaszólt neki:

„Azért a Kun Bélázásért egyszer még elszámolunk.”

Kéri szerint Orbán Viktor legnagyobb politikai és személyes kudarca a 2002-es választási vereség volt. „A 2002-es választás elvesztését az soha nem fogja megbocsájtani az országnak. Tehát én azt láttam rajta, hogy az az igazi törés” – fogalmazott, hozzátéve, hogy a Fidesz egyáltalán nem volt felkészülve a vereségre, és ezt a kudarcot a miniszterelnök a mai napig nem heverte ki.

A politológus úgy látja, a magyar demokratikus kísérlet 2006-ban siklott ki, és az azóta eltelt időszakban az ország négy legfontosabb alrendszere – a gazdaság, a politikai rendszer, a társadalmi szerkezet és a kultúra – is tévútra került. Szerinte a gazdaság csődben van, a jogállamiságot felszámolták, a társadalmi polarizáció drámaian megnőtt, a kulturális életet pedig tönkretették.

Úgy véli, a 2026-os választás igazi válaszút lesz, mert az Orbán által létrehozott rendszer nem reformálható.

A globális politikáról szólva Kéri azt mondta, a világban 2008 óta halmozódó válságok – pénzügyi, klíma, migrációs, kiber – kedveznek az olyan „erős embereknek” és „szélhámosoknak”, mint Trump, Putyin, Hszi Csin-ping vagy Orbán, akik azt hitetik el, hogy univerzális problémamegoldók. Ennek fényében a 2026-os magyar választásnak hatalmas nemzetközi tétje van.

„Egy Orbán-győzelem ennek a tábornak elég komoly segítség lenne. Ha itt megbukik, akkor az pont ennek a típusnak és ennek a típusú berendezkedésnek az inverze is lehet, tehát meg is fordítja” – fejtette ki.

A választási esélyeket latolgatva Kéri László azt mondta, a pártlistás versenyt már eldőltnek tekinti, szerinte azt a Tisza Párt nyeri. A választás azonban a 106 egyéni körzetben dől el, ahol a helyzetet sokkal nehezebb modellezni.

Saját, az országot bejárva szerzett tapasztalatai alapján úgy látja, a Tisza Párt jelöltjei hatalmas energiával dolgoznak, míg a Fidesz jelöltjei mögül elfogyott a korábbi bázis, és sok fideszes polgármester is inkább kivár.

Szerinte minden esély megvan nemcsak a Tisza győzelmére, hanem a kétharmados győzelemre is, ehhez elég, ha 65-öt megnyernek a 106-ból egyéni kerületből.

Az értelmiség felelősségével kapcsolatban Kéri azt mondta, mindenki csak a saját nevében beszélhet. Ő és a felesége azzal tették meg a magukét, hogy az elmúlt másfél évben 103 helyen jártak az országban a Tisza Pártot segítve.

„75 éves létemre ennyit tudtam tenni azért, hogy változás legyen. Azt gondolom, hogy a kortársaim, vagy a hasonló felkészültségűek közül jó néhánynak még ezt meg kellett volna tenni” – mondta, kritikával illetve azokat, akik megelégedtek azzal, hogy „idióta tévéknél vitatkoznak”.

A teljes beszélgetés

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Rácz András hamis zászlós akcióra figyelmeztet: orosz provokátorok jöhetnek
Az Oroszország-szakértő szerint a kormánymédia egy ukrán álláshirdetésre hivatkozva készíti elő a terepet egy provokációnak. Rácz András szerint a cél az, hogy egy esetleges erőszakos tömegoszlatást később „ukrán beavatkozásként” lehessen beállítani.


Rácz András szerint a kormánymédia tudatosan készíti elő a terepet egy lehetséges provokációnak a közelgő választásokra. A szakértő azt állítja, hogy „a kormánymédia épp előkészíti szláv anyanyelvű provokátorok lehetséges érkezését a választásokra”.

Úgy véli, ez a narratíva egy olyan, hamis zászlós akció alapja lehet, amelynek keretében orosz provokátorok érkeznének Magyarországra.

Rácz András szerint a kormányközeli sajtóban napok óta szerepel egy hír, amely egy ukrán álláskereső oldalon megjelent, azóta már lezárt hirdetésen alapul. Ebben a „Mi Büszkeségünk” nevű civil szervezet állítólag jó fizikai állapotú embereket keresett magyarországi nyilvános eseményeken való részvételre. A szakértő szerint a történet több ponton is sántít.

Egyrészt gyanúsnak tartja a hír forrását, egy Mario Nawfal nevű libanoni-ausztrál bloggert, aki a magyar kormány számára kedvező témákban már korábban is feltűnt. A bejegyzés szerzője szerint „nem túl nagy az esélye, hogy éppen ő böngészne ukrán nyelvű álláshirdetéseket”, valószínűbbnek tartja, hogy valakik elküldték neki az információt.

Rácz András a gyakorlati megvalósítást is kétségbe vonja, szerinte a hirdetés nem számol az ukrajnai realitásokkal. „Ukrajnában a hadiállapot miatt a katonakorú férfiaknak gyakorlatilag lehetetlen külföldre utazniuk” – állítja, hozzátéve, hogy egy civil szervezet valószínűtlen, hogy elegendő kiutazási engedélyt tudna szerezni.

Emellett a hirdetésből hiányoznak az EU-ba való beutazáshoz szükséges feltételek, mint a biometrikus útlevél vagy a vízum. A felajánlott fizetést is irreálisnak tartja, mivel a 100 ezer hrivnyás díj a fronton harcolók harci pótlékának felel meg, nem pedig egy civil megbízásnak.

A bejegyzés szerint nem ez az első eset, hogy a választások előtt felmerül egy esetleges hamis zászlós művelet gyanúja. Buda Péter nemzetbiztonsági szakértő korábban a Török Áramlat gázvezeték közelében talált robbanószerek ügyét nevezte egy előre megtervezett akciónak, amelynek célja a választások befolyásolása lehetett. Az ügyre reagálva Aleksandar Vučić szerb elnök visszautasította, hogy az incidenssel a magyar választásokba akartak volna beavatkozni.

Az „ukrán provokáció” vádja sem új, Magyar Péter korábban egy konkrét ügynökséget nevezett meg, amely szerinte egy ukrán zászlós provokációért volt felelős.

„Ergo, ha például a választások utáni esetleges ellenzéki tüntetéseken nagyszámú, igen, erőszakos, szláv nyelvet beszélő tüntető/provokátor bukkanna fel, akkor a NER média erre a sztorira alapozva mondhatná, hogy lám, lám, itt az ukrán beavatkozás, az ukrán erőszak, stb.”

Rácz szerint a mostani történet arra lehet alkalmas, hogy ha a választások után erőszakos cselekmények történnének, a kormánymédia azokat ukrán beavatkozásként tálalhassa. A szerző hozzáteszi, hogy az átlagember egy tüntetés zajában nem tudja megkülönböztetni az orosz és az ukrán beszédet.

A bejegyzés szerint Ukrajnának nem állna érdekében egy ilyen akció, Oroszországnak viszont annál inkább. „Valójában persze Ukrajnának mindez egyáltalán nem érdeke. Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy Oroszországból akár százas nagyságrendben is érkezzenek provokátorok.”

Rácz András szerint erre már több példa is volt a posztszovjet térségben, például Moldovában. A logisztika sem lenne bonyolult, állítja: Szerbián keresztül be lehetne utaztatni az embereket, főleg, ha a magyar hatóságok félrenéznek.

Az Oroszország-szakértő végül a hatóságok felelősségét hangsúlyozza. „FONTOS részlet, hogy mindezt csak akkor lehet megcsinálni, ha a magyar hatóságok félrenéznek. Ergo, mind a rendőrségnek, mind a nemzetbiztonsági szerveknek kulcsszerepük van/lenne egy ilyen forgatókönyv megakadályozásában” – zárja gondolatait Rácz András.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Buda Péter: Választási puccsról szóló orosz álhírek árasztották el a netet, kritikus napok jönnek
A „Matrjoska” nevű orosz dezinformációs hálózat koordinált kampányban terjeszt hamis videókat a magyar választási kampány utolsó napjaiban - állítja a nemzetbiztonsági szakértő. A tartalmak más platformokon már közel 300 ezer megtekintést gyűjtöttek össze.


Két nappal a vasárnapi választás előtt az orosz és a magyar kormánybarát médiában is egyre többet emlegetik a „magyar Majdan” lehetőségét, miközben elemzők szerint egy hamis zászlós művelet következő, akár erőszakos szakasza is előkészítés alatt állhat - írja Buda Péter legújabb Substack bejegyzésében.

A dezinformációs kampány egyik eleme szerinte egy, a „Pravda Magyarország” nevű csatornán április 6-án közzétett videó, amelyen állítólag ukrán katonák egy budapesti akciót készítenek elő.

Bár a konkrét klip független hitelesítése nehézkes, a módszer illeszkedik a hálózat által használt mintázatokhoz.

A felvétel több ponton is gyanús: az „akciótérkép” közepén feltűnően nagy betűkkel szerepel a BUDAPEST felirat, ami egy titkos műveletnél életszerűtlen. A rejtett kamerás felvétel látszatát keltő snittek is beállítottnak tűnnek, az eligazítás szövegét pedig nyilvánvalóan felolvassák.

Buda Péter szerint a narratívát a hazai közéletben is felerősítik, az Alapjogokért Központ főigazgatója, Szánthó Miklós például arról beszélt:

„Minden egyes nappal egyre egyértelműbb, hogy az ukránok és az őket kiszolgáló Tisza már arra készülnek, hogy a választási vereségük után puccsal kíséreljék meg átvenni a hatalmat.”

Mint arról korábban írtunk, Panyi Szabolcs oknyomozó újságíró már felhívta a figyelmet a „Matrjoska” nevű orosz bothálózatra, amely vélhetően az orosz katonai titkosszolgálathoz köthető, és ismert médiumok arculatát ellopva terjeszt ukránellenes álhíreket.

A hálózat működéséről és a magyar kampányról részletesen írt a Kyiv Independent. Elemzésük szerint a hálózat rendszeresen hamisít médialogókat és koordináltan posztol feltört közösségi média fiókokból. Bár a videók elérése az X-en egyenként alacsony, más platformokon a kapcsolódó Ukrajna-ellenes tartalmak összesen közel 290 ezer megtekintést értek el.

A mostani orosz beavatkozási kísérlet Buda Péter szerint március 23-án indult, amikor Vlagyimir Kornyilov Kreml-barát propagandista egy Telegram-posztban bedobta a „magyar Majdan” narratíváját, azt írva: „Mindenki érti, hogy Ukrajna Maidanra készül Magyarországon.” Két nappal később az orosz állami RT hírcsatorna már arról cikkezett, hogy egy Orbán-győzelem kiválthat-e egy „szteroidon pörgetett Majdant”.

A LetsData nevű elemzőcég kutatói szerint a kampány célja egyértelmű.

„Ez a narratíva azt célozza, hogy hiteltelenítsen minden lehetséges tiltakozást, és delegitimálja Orbán ellenzékét” – közölték.

A dezinformációs műveletben a Kreml-barát és a magyar kormányközeli narratíva lényegében megegyezik: Brüsszel és Kijev beavatkozik a választásba, Orbán Viktor győzelme esetén pedig zavargások vagy puccs jöhet. Ezzel szemben független elemzők egy koordinált orosz dezinformációs műveletet látnak, amelynek célja az ellenzék és a lehetséges tiltakozások hiteltelenítése.

Az elkövetkező napok Buda Péter szerint kritikusak lehetnek.

A műveletek legvalószínűbb forgatókönyve szerinte valamilyen közintézmény megtámadása vagy tömegrendezvények felhasználása olyan tömegriadalom keltésére, amely erőszakba fordulhat át és amely aztán a résztvevők fizikai épségét is fenyegetheti.

„Képzeljünk el például egy súlyos pánikot egy zsúfolt tömegrendezvényen, ahonnan mindenki menekülni próbál” - írja a nemzetbiztonsági szakértő.

Mindez szerinte ürügyet adhat olyan propaganda-tevékenység kifejtésére vagy vészforgatókönyvek alkalmazására a kormány részéről, amely alapjaiban befolyásolhatja a választást vagy akár annak elhalasztását is eredményezheti, nem beszélve a választást követő időszak történéseinek befolyásolásáról egy hamis zászlós narratíva mentén.

 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Bendarzsevszkij Anton: Putyin és környezete számára a szovjet összeomlás nem lezárt múlt, hanem jóváteendő trauma
Az idei választási kampány központi témájává vált Oroszország. De hogyan jutott el az elmúlt 16 évben Putyin irányítása alatt odáig, ahol most tart? Korszakértékelő sorozatunk egy sajátos világpolitikai kitekintéssel folytatódik.


A ma zajló háborúk és válságok nem a semmiből érkeztek: a 2010-es évek látszólagos nyugalma mögött már ott sorakoztak a globális törésvonalak. Egy rendkívül nyitott gazdaság számára - mint amilyen hazánk is - a blokkosodás és a háború a legrosszabb forgatókönyv. Magyarország a német tőke, az amerikai tech-cégek, az orosz energia és a kínai beruházások metszéspontján építette fel modelljét – ám ez a törékeny egyensúly most a globális viharok középpontjába került. Hol rontotta el a Nyugat a válaszadást az orosz és kínai közeledésre, és milyen mozgástere marad egy kis, tengerpart nélküli országnak a nagyhatalmi szembenállások korában?

A korszakértékelő sorozatunk rendhagyó részében Bendarzsevszkij Anton kül- és biztonságpolitikai szakértővel arról beszélgettünk, mit jelenthet mindez egy olyan kis és nyitott országnak, mint Magyarország.

— Úgy emlékszem, hogy 2010-ben, amikor elkezdődött ez a bizonyos 16 éves korszak, Magyarország körül, sőt Európában és a világban is viszonylag nyugodt helyzet volt. Nem gyülekeztek még igazán viharfelhők az égen, bár túl voltunk Putyin müncheni beszédén és a grúziai háborún is. Mondhatjuk, hogy egy kiegyensúlyozottabb külpolitikai helyzetben indult ez a 16 év?

— Igen is, meg nem is. A maihoz képest valóban nem volt ennyire súlyos a globális helyzet, de sok mai probléma gyökere éppen a 2011 és 2014–15 közötti időszakban keresendő. Ott volt a 2008-as világgazdasági válság, amelynek hatásai 2010-ben még erősen érezhetők voltak, és 2011-ben jött az arab tavasz is, amely destabilizálta a Közel-Keletet és Észak-Afrikát, később pedig hozzájárult az európai migrációs válsághoz. Obama és Merkel politikájának is nagy szerepe volt a későbbi problémák előzményeiben. Obama nevéhez kötődik a resetpolitika:

az Egyesült Államok a grúziai háború után nem reagált erőteljesebb fellépéssel Oroszországgal szemben, hanem újrakezdést hirdetett. Ennek később következménye lett a krími annexió és a mostani háború is.

2011-ben történt a fukusimai katasztrófa is, ami felgyorsította a német atomerőmű-bezárásokat. Ennek egyik későbbi következménye lett a 2022 utáni energiaválság, mert a zöld átállás még nem tartott ott, hogy kiváltsa a kieső olcsó energiát. Emellett a német migrációs politika is hibásnak bizonyult, és a krími annexió után Berlin nem visszafogta, hanem tovább mélyítette az orosz energetikai együttműködést az Északi Áramlat-projektekkel. Angela Merkel azt gondolta, hogy a kölcsönös gazdasági függés pacifikálja Oroszországot, de utólag látjuk, hogy ez nem működött.

A 2010-es években tehát olyan világpolitikai és világgazdasági környezet alakult ki, amely megalapozta a mai gazdasági, energetikai és biztonságpolitikai válságokat.

Ekkor indult el az orosz–kínai közeledés is, a BRICS ekkor kezdett geopolitikai jelentőséget kapni, és ekkor kezdődtek az orosz integrációs törekvések a posztszovjet térségben is: vámunió, Egységes Gazdasági Tér, majd 2015-től az Eurázsiai Gazdasági Unió. Mindezekre a Nyugat nem adott megfelelő választ.

— A migrációs válság, amely az első nagy megrázkódtatás volt, az arab tavaszt követte, az ottani destabilizáció miatt. Putyin szíriai beavatkozása a humanitárius katasztrófát mélyítette. Mennyiben járult hozzá az orosz katonai szerepvállalás a migráció elindulásához? Ez azért is fontos, mert 2015 elején, a Charlie Hebdo elleni merénylet idején Orbán Viktor már a migrációt nevezte meg a legnagyobb problémának.

— Az biztos, hogy Oroszországnak minden kedvez, ami destabilizálja a Nyugatot. De nem látom azt, hogy a migrációs válság közvetlenül az oroszokhoz kapcsolódott volna. Oroszország 2015 szeptemberében avatkozott be Szíriában Aszad oldalán, és néhány évre stabilizálta a rezsimet, de a migrációs válság előzményei már korábban kialakultak. Aki figyelte a térséget, az az arab tavasz után is láthatta, hogy súlyos humanitárius válság körvonalazódik, nemcsak Szíriában, hanem Líbiában, Egyiptomban és másutt is. Először a menekültek a szomszédos országokba mentek, de ha a válságok elhúzódnak, előbb-utóbb Európa felé indultak tovább

.

Ebben nemcsak az oroszoknak, hanem az Egyesült Államoknak, Törökországnak és a térség más szereplőinek is volt szerepük.

Törökország például nem akadályozta meg a továbbhaladást, később ezért kellett az EU–Törökország-megállapodás. A nemzetközi jog szerint a háború elől menekülőknek az első biztonságos országnak kellene menedéket nyújtania. Ez az esetek többségében nem Magyarország vagy az Európai Unió, hanem Törökország vagy a válságrégió körüli államok lettek volna. Az oroszoknak nyilván érdekük volt a helyzet elhúzódása és Európa destabilizálása, de a válságot nem ők okozták.

— Mi tette Oroszországot évről évre kitapinthatóbban ellenségessé a Nyugattal szemben? Miért fordult el Putyin Oroszországa Európától, amikor a 90-es években, sőt még a 2010-es évek elején sem éreztünk ilyen fenyegetést?

— Szerintem az, hogy az orosz revanspolitika visszatér, csak idő kérdése volt. Oroszország évszázadok óta hasonló ciklusokat jár be. Van egy megerősödési szakasz, amikor gazdaságilag és politikailag megerősödik, majd ezt az állam nem az állampolgárok jólétére, hanem központosításra és katonai erősödésre fordítja. Ebből következik egy expanzív szakasz, amely végül összeomlásba torkollik, majd újraindul a ciklus. Ha a Szovjetunió összeomlását vesszük kiindulópontnak, akkor a 90-es évek a túlélésről, a 2000-es évek a megerősödésről, a 2010-es évek pedig már az orosz expanziós kísérletekről szóltak. Oroszország agresszívabb lett a környezetében és azon túl is: beavatkozott Szíriában, afrikai támaszpontokat épített ki, a Wagner-csoport is ekkor lett aktív. Ehhez korábban nem volt elég ereje. Ez azért is volt beleprogramozva a rendszerbe, mert az orosz elit jelentős része a Szovjetunió alatt szocializálódott, és a széthullását történelmi veszteségként élte meg.

Putyin és környezete számára a szovjet összeomlás nem lezárt múlt, hanem jóváteendő trauma.

Ezt sok ország pontosan látta, ezért akartak a közép- és kelet-európai államok minél gyorsabban belépni a NATO-ba. Úgy látták, hogy Oroszország egyszer vissza fog térni, és az egyetlen biztonsági garancia a nyugati katonai szövetség. Közben volt egy ellentétes folyamat is: miközben sokan felismerték ezt a veszélyt, túlságosan ráhagyatkoztunk az Egyesült Államokra és a NATO-ra, és közben leépítettük a saját fegyveres erőinket.

— Amit ma Oroszországban látunk, az csupán megkésett fejlődés, vagy mélyebb kulturális gyökerei vannak?

— A történelmi folyamatok egészen másképp alakultak Nyugat-Európában, mint Oroszországban. Nyugat-Európában évszázadok alatt kialakult a demokratikus kultúra és intézményrendszer. Oroszországban ez nem történt meg. A jobbágyfelszabadítás is későn jött, aztán a cári birodalom után következett a szovjet rendszer, amely újabb mély nyomot hagyott a társadalomban. A 90-es években volt kísérlet a demokrácia kiépítésére, de ez megbukott. Ebben nagy töréspont volt az 1996-os választás, amikor a kommunisták visszatérésétől tartó oligarchák és a Nyugat erősen beavatkoztak Jelcin újraválasztása érdekében. Ez az egyébként sem erős orosz demokrácia hitelességét tovább roncsolta.

Azóta beszélhetünk irányított demokráciáról: vannak választások és többpártrendszer, de a rendszer úgy van kialakítva, hogy a valódi hatalom ne kerüljön veszélybe.

A Nyugat gyakran azért nem érti Oroszországot, mert demokráciák logikájával próbál értelmezni egy nem demokratikus rendszert. Nem arról van szó, hogy az oroszok „másképp működnek”, hanem arról, hogy a történelem mély nyomot hagyott rajtuk. Egy ilyen hosszú történelmi pálya nem fordul át egyik napról a másikra.

— Volt-e olyan pont, amikor Ukrajna csatlakozhatott volna a NATO-hoz, és ezzel talán meg lehetett volna előzni a mostani katasztrófát?

— A probléma kétoldalú volt. A NATO-tagsághoz kellett volna az ukrán társadalom és politikai elit támogatása, valamint a NATO-tagállamok beleegyezése is. Szerintem nem volt olyan pillanat, amikor ez a két feltétel egyszerre teljesült volna. A 2000-es években a NATO részéről még lett volna nyitottság, de Ukrajnában a társadalom megosztott volt, és a többség elutasította a NATO-tagságot. Az ország egyszerre akart jó kapcsolatot a Nyugattal és Oroszországgal, és sokan attól féltek, hogy a csatlakozás konfliktust idézne elő.

Amikor később az ukrán társadalom többsége már a NATO-tagságot kezdte támogatni, addigra a NATO-tagállamok lettek óvatosabbak, mert Oroszország megerősödött, és világossá vált, hogy az ukrán csatlakozás komoly konfrontációt jelentene.

2008-ban, a bukaresti NATO-csúcson ez különösen élesen látszott. Putyin személyesen próbálta lebeszélni a NATO-tagállamokat Ukrajna, Grúzia és Moldova közeledésének támogatásáról. Akkor az amerikai adminisztráció még próbálta győzködni az európai partnereket, de Merkel és a francia vezetés ellenállt. Ma részben fordított a helyzet: Európában nagyobb lenne a hajlandóság, de az Egyesült Államok, sem Biden, sem Trump alatt nem látott reális utat az ukrán NATO-tagságra. Ehhez egy meggyengült Oroszország kellene, a jelenlegi geopolitikai helyzetben ez nem látszik lehetségesnek.

— Megérkeztünk a jelenbe: háború a szomszédban, háború Iránban, egy rendkívül instabil korszak. Ezek szerint mindennek megvoltak a látható jelei már a 2010-es években, sőt korábban is. Milyen reális hatások érték Magyarországot egy ilyen viharos korszakban?

— Magyarország rendkívül nyitott gazdaság. A különböző mutatók szerint a világ leginkább globalizált gazdaságai közé tartozunk. A GDP-nk nagyon jelentős része a külkereskedelemhez kötődik, vagyis különösen ki vagyunk téve a globális folyamatoknak.

Tehát a magyar gazdaság akkor működik jól, ha békés időszak van, ha nincsenek válságok, és a szereplők kereskednek egymással.

Mi kis gazdaság vagyunk, szemben például Lengyelországgal, amely nagy belső piaccal rendelkezik. Nálunk nincs ilyen belső tartalék, nincs tengerpart, nincsenek kikötők, jobban rá vagyunk utalva a környezetünkre és a globális folyamatokra.

A Covid-válság, majd a szomszédban zajló háború, most pedig az energiaválság és az iráni háború mind súlyos csapásokat mértek egy ilyen nyitott gazdaságra.

Az energiaárak mindenre hatnak: a szállításra, a műtrágyára, az élelmiszerárakra, az inflációra. Egy olyan ország számára, mint Magyarország, az lenne a legkedvezőbb, ha a konfliktusok mielőbb véget érnének, nem mélyülne tovább a blokkosodás, és fennmaradna a korábbi, nyitottabb világgazdasági környezet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk