“A tököm kivan veled” – két tábla keserű csokoládé története
Emellett mindig, mindenről tudni akar, török szappanoperákat néz, és állandóan édességet enne. Tonnaszám. “Akármennyire is szépítem, az anyák hetven felé már idegesítőek” – dohogtam magamban, ahogy a csatakos csizmámmal egy kissé lassúbbra vettem a tempót. Azt hiszem, a házam előtti árvácskaszigetnél jártam éppen, amikor bevillant az a kép. Egy emlék. Nem számítottam rá, sőt, annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam.
Három éves lehettem, lázas betegen feküdtem a rácsos kiságyamban. Körülöttem forró önkívületben hullámzott a világ, amikor egy fiatal, selymes hajú, gyönyörű nő hajolt fölém. Előbb a nyakamra, aztán a homlokomra tette a kezét, és én megnyugodtam. Az volt életem első emléke anyámról. Álltam a még mindig ömlő esőben, dugig szatyrokkal és táskákkal, és arra gondoltam: igen, ez a keserű csokoládé dolog idegesítő. És nagyon kényelmetlen lenne visszabumlizni a boltba, átázva, fáradtan, megrakodva, mint egy málhás szamár. De vajon mennyire lehetett idegesítő és kényelmetlen mellettem virrasztani azon a régi, lázas éjszakán, amikor tüdőgyulladással feküdtem, és a riadt, tapasztalatlan, huszonéves anyám abban sem volt biztos, hogy megérem a reggelt? És mennyire lehetett idegesítő kikapni engem a babakocsiból, és a fél város szeme láttára a lábamnál fogva rázni egy percig, mert félrenyeltem a kisboltban vett savanyúcukrot, és mire anyám észrevette, már lila volt mindkét kezem, és másodpercekre voltam a fulladástól (a cukor végül kijött, utána anyut kellett beinjekciózni, mert rosszul lett a sokktól). És mennyire volt kényelmetlen a válásom után, már harminc éves koromban, amikor pár hónapra hozzá költöztem, végignéznie, ahogy szinte napok alatt lefogyok tíz kilót, nem bírom abbahagyni a sírást, és reggelente, amint felülök az ágyban, már hányok is az idegtől? Anyám szó nélkül ült mellettem, heteken át, az első lelki krízis szörnyű reggelein át. Tartotta az állam alá a műanyag lavórt, és egy törölközővel itatta a verejtéket a homlokomról. És ha már az édességnél tartunk, mennyire lehet kényelmetlen neki most, a fájós derekával hajnalban nekiállni, és bedagasztani a fánkot, ha vasárnaponként néha nála ebédelünk? Mert tudja, kérés nélkül is tudja, hogy élek-halok a szalagos fánkjáért, ami kívül aranybarna, belül meg lyukacsos és könnyű, mint a tengeri szivacs. Bandukoltam az esőben, ami, valljuk be, nem a legjobb ötlet a morfondírozásra, de már nem bántam. Úgy pörögtek az agyamban a képek, mint egy film. Beugrott egy jó pár évvel korábbi nyár is, amikor a nagyszüleim falujában töltöttünk az egész családdal egy hétvégét. Falunap volt, a színpad körül nagy tömeg, népviseletbe öltözött kislányok, céllövölde, mézeskalácsárusok, meg egy helyi lakodalmas banda, akik egy szívfájdító dalt énekeltek az elveszített szerelemről. Mivel épp egy kapcsolatot próbáltam kiheverni (az elváltak is próbálkoznak néha), sajgott a lelkem, de szégyelltem, hogy egy ilyen bugyuta kis dal így megérintett. Ezért hát vállrángatva tréfálkoztam, ej, micsoda helyi mjuzik van itt, de jól nyomják, aztaaa. Mindenki elhitte a bolondozásomat, egyedül anyám nézett rám fürkészőn, és halkan odasúgta: “Ne sírj.” Pedig nem sírtam, sőt, csupa mosoly voltam. Most, az esőben, teljes bizonyossággal éreztem, hogy a világon ő az egyetlen ember, aki akkor is megérzi, ha belül szenvedek, amikor kívülről a világ legmagabiztosabb nőjét adom elő. “EZ” a mikrocsip egyedül belé van belé ültetve. Az eső kicsit alábbhagyott, és én megálltam a bolt előtt. Bementem, a rajtam lógó szatyrok-táskák miatt kissé körülményesen, de bemanővereztem a kosárba két tábla mogyorós, keserű csokoládét, és elvittem anyámnak. Megálltam a nappalijában – áhítattal nézte a török sorozatát – és leraktam a dohányzóasztalra a csokikat. Felnézett rám. Nem szóltunk egy szót sem, csak összevillant a tekintetünk. Már sarkon is fordultam, ezúttal tényleg hazamentem. Az úton egy kis félmosoly játszadozott a szám sarkában. Arra gondoltam, hogy ami anyám szemében volt abban a pillanatban, az bőven megérte azt a két tábla csokoládét. Ezret is megért volna.