„Ezt az utat nyaralásért nem vállalnám” – egy budapesti látogatás tapasztalatai járvány idején
A koronavírust legyőző, 90 éves anyukám nehezen viselte a hónapokon át tartó bezártságot a kórházban és az idősek otthonában. Hiába gyógyult meg, hiába beszéltem vele minden nap kétszer, elindult a demencia.
Az első alkalommal azt hittem, hogy a két évvel ezelőtti agyvérzésem után az én agyam viccelődik. Azt hallottam, hogy anyu ismétli az eddigi beszélgetésünket. Mintha felvettünk volna 12 perc csevegést. Ő csak a saját szövegét mondta, de mindenütt kivárta az én válaszaim idejét. Akkor meg fel sem tűnt, hogy engem nem is hall ilyenkor. Zavaromban letettem a telefont.
Legközelebb már gyanítottam, hogy a beszélgetés tökéletes másolata nem az én agyamban megy, hanem az övében. Kiderült, a pszichiáterek is arra számítottak, hogy a hosszú bezártság okozza ezt az ideiglenes zavartságot, de amikor többször eltüntette a telefonját és sokszor „költözött”, úgy éreztem, nem várhatok megfelelőbb időpontra, amikor szabadon látogatható és megvettem a jegyemet Budapestre. Ugyanekkor színezték sárgára (közepes kockázatú) Angliát.
Voltak nehéz egyeztetések, hogyan vihetném ki két napra az anyukámat az otthonból. Végül az ő jóváhagyásával úgy döntöttünk, nem akar két hét karantént a két napért, plusz a tesztet (azt mondja, annyit csináltak neki, hogy az elég egy életre). Végül örültünk a félórás találkozásoknak.
A jegyemet a British Airways-nél vettem meg. Pár nappal az indulás előtt lemondták a visszautat, és kérték, hogy foglaljak újat. Saját gép csak este 10-re ért Londonba, onnan viszont nekem meg legalább 3 óra hazáig, Margate-ig. Két nappal meghosszabbítva a magyarországi tartózkodást és 4 órával a repülőutat, Helsinki érintésével vállaltam a visszatérést Londonba.
Az utazás előtt két héttel már izgultam, hogy ne romoljon a vírushelyzet és a szokatlanul hosszú utazás alatt se kapjak el semmit. A magyarországi karantén elkerülhető volt két angliai teszttel az utazás előtt 5 nappal, vagy kérhettem volna Budapesten is két tesztet. Bármelyiket is választottam, egyik sem mutatja ki azt, ha Londonban kapok valamit. Kész voltam mindkét ország tesztjére, de Magyarországon hiába hívtam az orvost, nem sikerült elérnem, így feladtam azt a tervet.
Így működik a koronavírus-teszt Angliában
Angliában nagyon profin megszervezett tesztrendszer van ma már.
Egy online kérdőív alapján kiküldik a szükséges eszközöket, az infókkal és nagyjából az összes postaláda tartalma estére bekerül a laborba, 36 órán belül pedig jön az eredmény.
Izgultam emiatt is, mert biztosra akartam menni, hogy meglegyen a két teszt, időben kapom meg az eredményt és nem rontom el. Míg Magyarországon anyukám többször éhezett, mert a tesztelésig nem ehetett, ihatott, itt ez nem szabály. Viszont
azt kérik, hogy az egyetlen pálcika csak a torokhoz és az orr belsejéhez érjen, nem érinthettem a nyelvemmel, nem érhetett a számhoz, az arcomhoz.
Naná, hogy a nyelvem azonnal emelkedett, ahogy közelítettem a nemkívánatos pálcát. Mindenki elmondta, hogy ez egy kellemetlen érzés, ezért addig kenegettem mindent, amíg nem öklendeztem és sírtam. Nem engedhettem meg magamnak egy rossz eredményt.
Nekem ugyan az online kérdőív nem működött, de telefonon mindig gyorsan kaptam segítséget, igaz második esetben egy skót ügyfélszolgálatos alaposan megizzasztott a sajátos angoljával. Második körben tutira akartam menni, ezért az autós tesztet választottam. Azt hittem, hogy itt szakemberek veszik le a tesztet, de itt is nekem kellett leküzdenem a tiltakozó nyelvemet.
Tudom, hogy világjárvány van, de azt is, hogy én nem vagyok fertőzött. Ezért meglepett, hogy mindenki nagyon ügyelt arra, ne érintkezzen velem. Egy nem működő reptéren piros-fehér műanyagszalagok közötti labirintusban irányítgattak maszkos, kesztyűs emberek, majd laminált táblákkal kértek, hogy állítsam le a motort és hívjak fel egy számot. Elmondták, hogyan csináljam a tesztet, félrehúzódva. Aztán táblán jött a kérés, hogy picit húzzuk le az ablakot. Ott valaki úgy dobta be a zacskót, mintha égette volna a kezét. Elkészültünk, át újabb csapathoz a többször becsomagolt mintáimmal. Újabb táblás kérések, hogy hogyan dobjam egy dobozba a résnyire nyitott ablakból a tesztet. Szóval vicces volt, mert tudom, hogy tőlem nem kell félniük, de ijesztő, nyomasztó arra gondolni, hogy a helyzet lehetne ilyen súlyos is.
Repülőút London-Budapest
A tesztet kipipálhattam, de azért el kellett olvasnom egy-két utazó tapasztalatát, melyekből kiderült, hogy a reptéren nem kérik az eredményt kinyomtatva, elég az üzenet. Nem rohantam nagyon, mert az alaphelyzetben 12 órás utam, most 24 óra volt. Egyetlen távolsági busszal tudtam Londonba utazni, mert több nem közlekedett. Ez az egy is fele annyi embert szállíthatott, mint egyébként.
A távolsági buszra mindenki csak maszkban szállhatott fel, de leülve gyakran lecsúszott az orr-ról, sőt evésnél az áll alatt húzta meg magát. A légkondit nem szokták ajánlani a vírus miatt, de azt nem tudtam elképzelni, hogy egy távolsági buszon ne lenne. Valahogy itt a sofőrök úgy tartják, 17 foknál többet nem visel el az ember, úgyhogy nekem a kánikulában is kell egy pulcsi a buszozás túléléshez. Nekem sál a maszkom két gumival, de nem nyavalygásból, hogy csak így kapok rendesen levegőt. Tömött helyeken kettő-három réteget használok. Csak egyszerűen nem használok eldobhatót és a moshatóra sincs szükségem, ha megcsinálható könnyedén egy sálból. A Finnairnél kénytelen voltam az ő maszkjukat hordani. Erről majd később.
Délután kettőtől másnap reggel nyolcig volt időm Londonban. Egy volt kolléganőmmel találkoztam, mással nem mertem, mert fontos látogatásra mentem, nem lehettem fertőzött. Nemcsak anyu miatt, hiszen azt sem tudjuk, megkaphatja-e újra, de nem akartam senkit megfertőzni, sem az otthonban, sem Magyarországon. Próbáltam egy órát egy parkban eltölteni, másoktól távol, aztán kimentem a reptérre, gondoltam meghúzom magam egy kis sarokban, mert fáradt vagyok. A londoni metró nem volt vidám. Légkondi nélkül egy órát utaztam, nagyjából tömött metrón. Itt nem tudtam mit kezdeni a távolságtartással.
A Heathrow-n nagy meglepetésemre semmi nem volt nyitva. Nem volt se kávé, se víz, se ennivaló. Maradt a telefonbűvölés és mivel éjfél utánig villogtak a parfümreklámok, aludni esélytelen volt. Reggel hat körül, a becsekkolás előtt lehet pénzt költeni, bármire. Akartam egy jó teát venni, de most nem emelhetek le a polcról semmit elolvasni, mi van benne. Ha levettem, vinnem kell.
A repülőút Budapestre olyan volt, ahogy képzelem járvány idején. Csak azok ültek egymás mellett, akik együtt utaztak, egyébként mindenki mellett szabad volt egy hely, bár előttünk, mögöttünk nem volt másfél méter, de volt köztünk egy ülés. Nagyon érdekes a leszállás, hiszen ott szokott a legnagyobb embermassza kialakulni. A pilóta ezt elkerülendő mondta, hogy melyik ülésről mehetnek az utasok. De nem minden második vagy harmadik sort mondta, hanem egyszerre az első 10-et, majd a másodikat, harmadikat. A 22-es széken soha nem érintkeztem a 3-as szék utasával, de a 23, 24, 25-ös utasokkal nagyobb valószínűséggel. Azt reméltem, senki nem beteg, így nem kell a nem működő trükkre sem koncentrálnom.
Bő egy éve jártam Budapesten és meglepett, hogy milyen családbarát országba érkeztem. Sok nyelven hirdették ezt Ferihegyen. Örülhetnek a kivándorolt százezrek. A tesztek ellenőrzése váratlanul gyors volt, a telefonom adtam a biztonsági embernek, aki viccelődve hallózott a készülékbe. Zavart műmosollyal megmutattam a két tesztet. Látta vagy nem, mosolyogva viszlátot mondott. Karantén megúszva.
Budapest
Itt bevetettem magam a magyar tömegközlekedésbe. Az elviselhetetlen melegben, a fél város felújítás alatti porfelhőjében külön jól jött a maszk. Nekem.
Nem mondom, hogy új az a látvány, ha az emberek az orruk alatt viselik a maszkot, de Magyarországon nagyon komoly divatirányzat.
Sok buszon, villamoson és metrón volt időm tanulmányozni az embereket, de nem jöttem rá, hogy azért viseli a legtöbb ember a maszkot, mert fél a büntetéstől vagy hiszi, hogy segít, csak nem tudja, hogy kell használni.