Szülői gumicsont: kell-e az elektronikus ellenőrző?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
A szülői lét nem az a tipikus állóvíz-fíling. Mindig van valami, amin lehet rágódni, vitázni, ölre menni. Kisebb korban főleg a babás témák (etetés, altatás, napirend...), nagyobb korban jellemzően az oktatáshoz köthető kérdések, események tartják lázban és ugrasztják össze a szülőket.
Már épp kezdtem magam jól érezni szülőként – nem, szó sincs róla, hogy túladtam volna a kamaszaimon és bónuszként hozzájuk csaptam volna az apróbb népet is -, hogy jön egy kis nyugi, mert épp három napja nincs napirenden semmi olyan nagy horderejű téma, amelyen mi, szülők egymásnak feszülhetünk. Erre tessék!
Derült égből villámcsapásként a minap felbukkant egy levél az egyik gyerekem osztályának közös levelezőlistáján, amelyben egy szülőtárs felvetette, hogy csak ő gyerekének nincsenek beírva a jegyei az ellenőrzőbe vagy ez mindenki másnál is így van? A levélből az is kiderült, hogy nem a gyerek sumákolja el a jegyek feljegyzését. Mert persze ez is lehetett volna. Láttam én már karón varjút. Nem is egyet... De gondolom ez másnál is előfordult már. (Ugye? Mondd, hogy igen! Könyörgöm!)
Fotó: Freepik
Sokan, sokféleképpen reagáltak a feltett kérdésre, belőlem viszont csupán egyetlen rövid mondat bukott ki: ha lenne elektronikus ellenőrző, nem lenne ilyen probléma. Ha lenne. De nincs. Nem tudom a pontos indokot, de remélem, hogy csak valami adminisztratív oka van a bevezetés halogatásának és nem valami félreértelmezett szülői ellenérzés/ellenállás miatt tartunk ki a régi változat mellett. Mert ilyen is van.
A szülői lét egyik legnehezebb kihívása, hogy helyén tudjuk kezelni a dolgokat. Mindent a maga helyén. A kéretlen jó tanácsokat, a gyerekek életkori sajátosságából fakadó viselkedésformákat, a külvilág által támasztott megfelelési kényszereket stb.
Meg az elektronikus ellenőrzőt. Amely csupán egy eszköz, se több, se kevesebb. Ha mégis, az nem a véletlen műve. Én szóltam.
Igen vagy nem?
Az elektronikus ellenőrző egy elég régóta húzódó ügy és ez idő alatt nagyon sokféle véleményt láttam már megfogalmazódni. Nálunk Nagyfiúnál egy éve vezették be a gimnáziumban, az általános iskolában, ahova három gyerekem is jár, nincs. Kell? Nem kell? Jó? Nem jó?
Íme, az én meglátásom (amellyel nem kell egyetérteni, sem követni, de akkor nekem is legyen meg a szabadságom, hogy ne értsek egyet az elektronikus ellenőrző kritikusaival anélkül, hogy megint bélyeget ütnének rám).
#1
Kezdjük a sort a legtöbbet hangoztatott ellenérvvel, amely viszont szerintem a legkevésbé állja meg a helyét. Legalábbis az én szememben.
Az elektronikus ellenőrző nem más, mint a szülő-gyerek közötti viszonyba való külső beavatkozás, meg, hogy aki örül ennek, az bizalmatlan a gyerekével szemben, túlságosan ellenőrzés alatt akarja tartani, nem hagy neki szabadságot stb.
Aha. Hát nem.
Én személy szerint nagyon is örülök az elektronikus ellenőrző létének és nem, a közel egy évvel ezelőtti bevezetése óta nem sérült – még minimális szinten sem – a Nagyfiúval való bizalmi kapcsolatom. Sőt, inkább mintha az ellenkező irányba mozdultunk volna el: ő nem sumákol, én nem toszogatom. 1:1. Ha meg ezen az apróságon múlna a köztünk lévő viszonyrendszer egyik legfontosabb alappillére, akkor már rég eláshattam volna magamat és az lenne az igazi vég, nem az elektronikus ellenőrző.
Soha nem tagadtam – kár is lenne -, hogy vérbeli analóg szülő vagyok, távol áll tőlem a kütyük világa, nehezen igazodok el a digitális világban. Kötődöm és ragaszkodom a papírhoz: könyvben, jegyzetben… De még így is minden évben idegbajt kapok, hogy szeptember első napjaiban újra és újra információs lapok tucatjait kell kitöltenem a hagyományos módon a gyerekeim születési adatairól, valamint arról, hogy mikor, kivel, hánykor jöhet haza az iskolából, melyik nap milyen különórája van, milyen gyógyszer-/életallergiával küzd stb.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ezt csak egyszer kellene megtennem elektronikus formában és csak a változásokat kellene bejelentenem. És amikor kell, akkor hozzáférhető lenne az összes infó. Egyszerűen és gyorsan.
(És akkor még véletlenül sem fordulhatna elő olyan helyzet, hogy miközben én épp a város másik fele felé tartok Legkisebbel, rám telefonálnak a suliból, hogy nem engedik haza Négyest Középsővel, mert elkeveredett az engedélykérő lap, de szívesen vigyáznak rájuk akár este hatig is. Kár, hogy nem érnék oda akkora sem. Így aztán félútról visszafordulunk és bukunk minden programot – Legkisebb csalódottságát meg fél kiló sajtos pogácsával próbálom enyhíteni -, de legalább megtanulom: egy engedélykérő lap soha nem elég. Legközelebb fél tucatot gyártok és Négyes minden valamirevaló füzetébe beleragasztom.)
És ez csak egy példa arra, hogy egy elektronikus formátum mennyire meg tudja (tudná) könnyíteni az életet, illetve annak egy szeletét, nagycsaládos anyaként egy igen fontos szeletét.
Én ugyanígy tekintek az elektronikus ellenőrzőre. Ez egy eszköz, amely lehetővé teszi a gyors és megbízható információáramlást, valamint megkönnyíti az adminisztrációt. Ugyanakkor nem helyettesíti a gyerekre való odafigyelést, az élő párbeszédet az iskolai élet szereplői (tanár-szülő-diák) között. De ez ugyanúgy igaz a papír alapú ellenőrzőre is.
Nem attól fogok jobban odafigyelni a gyerekeim iskolai előmenetelére, hogy minden nap elkérem az ellenőrzőjüket és aláfirkantom a jegyeket. Viszont a toszogatást a kamaszaim határozottan rossz néven veszik.
Ráadásul elektronikus formában sokkal jobban nyomon lehet követni az egyes tantárgyak alakulását, mert egyben látható az összes jegy, rögtön szembetűnik, ha valami gond van. Ja, persze ehhez rá kell kattintani. Ahogy a papír alapút meg kinyitni. Mindkettő az én felelősségem, csak míg az utóbbinál felmerülhetnek akadályok – "Beszedte a tanár. Nem találom. A suliban hagytam. Kútba esett. Spontán öngyulladás történt, én nem tehetek semmiről. Nem tudom hol van." -, az elektronikus ellenőrző elérhető. Bárhonnan. Bármikor. Mindenkinek. (Most arról a kivételes esetről nem beszélek, amikor nincs net. És nem azért, mert kihagy az áram.)
#2
Sokan róják fel a rendszer hibájának, hogy
az elektronikus ellenőrző révén a szülő hamarabb értesül a jegyekről, minthogy arról a gyerek be tudna számolni. Önként és dalolva. Ha-ha-ha.
Igen, ez így van. Vagy nincs. Mert például megvárhatod, amíg hazaér és egy alkalmas pillanatban felvetheted, hogy nézzétek meg együtt hogyan áll jegyek tekintetében. Elutasíthat. Persze. Ha kamasz, el is fog. De akkor már mondhatod, hogy jó, de te akkor is megnézed, mert szeretnéd tudni. Te szóltál, ő hallotta, tiszta sor. Nem kutakodsz, nem a háta mögött intézed.
Másik megoldásként egész egyszerűen beállítod a rendszerben, hogy nem kérsz értesítést az előmeneteléről. Vagy csak hetente/havonta egyszer vagy még inkább egyszer sem. Mert szereted a meglepetéseket. Rajtad áll. Senki nem kényszerít semmire. Ha te szívesebben jársz a (kamasz) gyereked nyakára, hogy árulja már el milyen jegyeket szerzett mostanában a suliban, akkor ebben semmi nem akadályoz meg. Legfeljebb ő maga.
Ha meg a gyerek meg alapból olyan, hogy mindig minden jegyről beszámol, akkor teljesen mindegy, hogy papír alapú vagy elektronikus az ellenőrzője. Nem? De legalább fákat nem kell kivágni a papírhoz.
Ráadásul, ha mégis úgy döntesz, hogy előbb szeretnéd látni a jegyeket, mert kíváncsi természet vagy és nem bírod kivárni, hogy a gyerek számoljon be róla vagy legalább együtt nézzétek meg, akkor egyrészt eljött az ideje, hogy dolgozz ezen a problémán és magadon – én már egész jól haladok -, másrészt a a megnézés és a szembesítés közötti fáziskésés arra is alkalmas, hogy lehiggadj a jegy láttán kapott sokktól, reálisan szemléld azt és aztán nyugodt körülmények között beszéld át a gyerekkel a történteket.
Mennyivel jobb ez, mint a két hét után váratlanul előkerülő ellenőrzőben – vagy még jobb esetben a fogadóórán – szembesülni néhány olyan jeggyel, amiről mindaddig fogalmad sem volt és a pillanat törtrésze alatt helyesen lereagálni a kínos szitut. Tutira menne. Ja, nem. Vagy nem mindig. Bezzeg, ha van egy kis időd felkészülni, lehiggadni. Na, ugye?
De ezért a rendszert tenni felelőssé igazságtalan és elhamarkodott vélemény.
#3
Megint mások azt hozzák fel, hogy az elektronikus ellenőrző bevezetésével
elveszünk valamit – nevezetesen a titkolózás lehetőségét – a gyerekünktől, hogy ő maga dönthesse el, mibe avatja be a szüleit az iskolával kapcsolatos ügyeiből és mibe nem.
Ennek alátámasztásaként mindenféle nosztalgikus emléket idéznek fel: mekkora buli volt, hogy három hétig sikerült bizonyos jegyeket eltitkolni a szülők elől, meg hogy két ellenőrzőjük volt és ennek ellenére felnőttek és egészséges lelkületű emberek lettek. És aki ennek a lehetőségét elveszi a gyereke elől, az nem ember, akarom mondani nem jó szülő, nem elég laza, nem elég vagány.
Mi van? Én itt vesztettem el a fonalat.
Tehát sokkal bulibb és vagányabb titkolózni, mint beleállni és vállalni a tetteink következményeit. Aha. Baj, ha ezzel nem értek egyet? Esetleg én lennék fordítva bekövetve és csak az én szemben vagányság az igazmondás?! Nem hinném...
És akkor újra. Az elektronikus ellenőrző csak egy eszköz. Ne akarjuk túlmagyarázni, ne lássunk bele többet, mint ami, használjuk arra, amire kitalálták. Szimplán, egyszerűen. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy van.
