Petőfi-szakértő: a Most vagy soha! bemutatása súlyos károkat fog okozni a magyar irodalom és a történelem oktatásának
A Jelenkorban jelentetett meg hosszú írást Margócsy István irodalmár, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az ország legismertebb Petőfi-kutatója Lóth Balázs filmjével kapcsolatban.
Mivel leginkább a film és a megtörtént események közötti kapcsolatról ír, inkább bírálatként és nem hagyományos filmkritikaként értelmezhetőek gondolatai.
A címben magyar történelmi kurzusfilmnek nevezi a Rákay Philip és Szente Vajk producerségével összehozott filmet. Alapvetése szerint „egy történelmi film esetében a legfontosabb kérdés nem az, mennyire hitelesek az apró részletek, hanem az, hogy milyen víziót sugall a történelem menetéről, lényeges mozzanatairól. S a film legnagyobb hibája, mondhatnám: vétke az, hogy e téren nem mond semmit.”
Ezt a tételt támasztja alá írásában hosszas példákkal. Mindenekelőtt megemlíti, hogy a film végefőcímében megjelenő információ Petőfiről, miszerint „a fehéregyházi csata során? után? a „csillagok közé került” az esztéta szerint ez a „titokzatos hallgatás” mellőzi azt a fontos kérdést: élve vagy holtan?
A történeti pontosságot kéri számon Jókaival kapcsolatban. Ugyancsak a film végén azt írják róla, hogy nem tudni, mi módon úszta meg a rá mért halálos ítélet fenyegetését, és életben maradt. Viszont minden középiskolát végzett néző tudhatja, hogy Jókait semmilyen módon nem vonták felelősségre, még csak ki sem hallgatták, forradalmi tevékenysége miatt.
Margócsy szerint káros, hogy
Az irodalmár szerint a film tisztázatlanul hagyja a kérdést, és miközben a magyar történelem egyik legismertebb eseménysorozatát mutatja be, olyan mértékben rugaszkodik el némely pontokon a valóságtól, hogy elbizonytalanítja a nézőt: mit gondoljon a látottakról?
Margócsy elismeri, hogy a cselekmény keretei stimmelnek, ám ami ezeken belül zajlik,
Persze az esztéta szerint a Most vagy soha! tulajdonképpen nem is annyira lóg ki a magyar történelmi „propagandafilmek” sorából, hiszen ezek „egy kaptafára vannak szabva: a gonosz ellenséggel szemben a derék, hősi magyar közösség (nép, nemzet), sok szenvedés és áldozat után, győz – ám hogy a győzelem után mi következik, hogyan élt a győzelemmel, azt a filmek gondosan elkendőzik. Gondoljunk az Egri csillagokra, A Tenkes kapitányára: vesztes háborúk hátterén győztes csatákat látunk – Dobó István patetikus győzelmének láttán a néző nem is érti, hogyan jöhetett létre mégis egy százötven éves török uralom ily hősies Magyarországon…; s még az a félszatirikus történelmi film is, amelyik a második világháború végét tematizálta, azaz A tizedes és a többiek, oly győzelemvízióval ér véget, melyben a magyar katonák, félig öntudatosan, félig kényszeredetten, de csatlakoznak a győztesen éneklő felszabadító szovjet csapatokhoz! A Föltámadott a tenger is azzal ér véget, hogy Bem és Petőfi büszkén és megrendülten szemléli a győztes magyar „népi” sereg győzelmét az ellenség felett
A művészi szabadság kérdéséről elmélkedve leírja, hogy azok a fikciós történelmi filmek, amelyekre sokan hivatkoznak, alátámasztva a szerzők koncepcióját, azaz A Bridgerton család vagy a Becstelen brigantyk e téren nem relevánsak. Az említett művek ugyanis eleve a történelem végtelen ironikus felfogásából indultak ki, így a történelmet nyilvánvalóan parodisztikus játék, nem pedig tanúságtétel.
A Petőfi-szakértő egyetemi tanár erről így ír:
„Akciófilmmé változtatta a hajdani békés tüntetést – de rendkívül gyermeteg módon: hiszen csak azt tudta bemutatni, hogy az ellenség magánemberként üldözi (szerencsére eredménytelenül) a pozitív hősöket; a főszereplők pedig nem csinálnak semmit (kiváltképp nem akcióznak), hanem csak szaladgálnak (Petőfi legnagyobb akció-hőstette abban áll, hogy a titkosrendőr elől feleségével együtt kiugrik az ablakon; onnan tudjuk, hogy győztek, hogy a titkosrendőr csúnyábban esik), szónokolnak, verset mondanak, számtalanszor esküsznek, s szelíd rábeszéléssel szerelik le az állig felfegyverzett hatalmat, amely nem bírja elviselni a tiszta hősök őszinte tekintetét. Egy akciófilmben ellenséget kell kreálni, s ezért március tizenötödikét, amelynek célkitűzése pedig a régi, konzervatív Magyarország átalakítása volt, osztrák–magyar harctérré alakították át (ezért kellett azt az égbekiáltó hamisítást központi témává tenni, miszerint a harc a magyar nyelv használatának felszabadításért folyt volna…; s ezért kellett kihagyni a tizenkét pont követeléseinek tartalmi prezentációját), ám tényleges harcot nem láthatunk: a győzelem benyomását az kelti, hogy patetikusra fényképezett hősök néznek és megdicsőülnek – az ellenség meg visszavonul.”
Margócsy szerint az egész film leginkább azért kínos, mert
„Egy filmet nem kötelességből, hanem esztétikai érdeklődésből kell megnézni, és élvezni, ha az valóban jó” – zárja gondolatait Margócsy István.