SZEMPONT
A Rovatból

„Össze kellett házasodnom a pár hónapja megismert párommal, különben börtönbe kerülök” – Egy magyar nő kálváriája Dubajban

Nagy Emőke devizahitel-tartozása miatt vállalt munkát Dubajban HR menedzserként, a csábítónak tűnő lehetőségből azonban hamar rémálom lett. Történetéből könyvet írt, hogy bemutassa az emírség kevésbé csillogó arcát.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. november 21.



Dubaji börtön vagy kenyai esküvő címmel a közelmúltban jelent meg Nagy Emőke könyve, amely egy egészen hihetetlen, csavarokban bővelkedő élettörténetet mesél el. A most 44 éves nő 2017-ben határozta el, hogy szerencsét próbál az Emirátusokban, hátha így egyenesbe tud jönni anyagilag.

Azonban semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezte: a kulturális különbségek miatt egyik sokk érte a másik után, ráadásul hiába volt meddőnek nyilvánítva, teljesen váratlanul teherbe esett kenyai barátjától. Mivel ezért az arab ország törvényei szerint börtön várt volna rá, kénytelen volt hozzámenni feleségül, pedig alig néhány hónapja ismerték egymást.

Utólag visszatekintve viszont azt mondja, semmit nem bánt meg.

– Miért döntött úgy, hogy Dubajba költözik?

– A fő ok a svájci frankos lakáshitelem volt, aminek teljesen a csapdájába kerültem: a forintosítás után akkorára nőtt a havi törlesztője, amit egyedülálló nőként magyar fizetésből képtelen voltam előteremteni. A hitelem 2008-ban 56 ezer forintról indult, bíztam benne, hogy 15 év alatt ki fogom tudni fizetni. Ehhez képest három hónappal később már 80 ezer volt, fél év múlva 110 ezer, majd 150 ezer. Jeleztem a banknak, hogy így nem tudom fizetni a törlesztőrészleteket, mivel már a háromszorosa annak, amiben megállapodtunk.

Közben sorra alakultak az ügyvédi csoportok, amelyek azt ígérték, hogy megvédik a hasonló helyzetbe keveredett embereket. Az egyik ilyen társaságnak kifizettem 500 ezer forintot, de teljesen hiába, nem tudtak megvédeni.

Végül kénytelen voltam egy olyan megállapodást aláírni, aminek eredményeképp az eredetileg 8,5 millió forintos hitelből 24 milliós lett. El kellett fogadnom, különben elárverezték volna a lakásomat, és mivel kőkeményen megdolgoztam érte, ezt semmiképp nem akartam.

Ekkor merült fel, hogy szerencsét próbálhatnék Dubajban. Több barátnőm is járt kint turistaként, egy lány ismerősöm pedig a férfiak szórakoztatása miatt, azonban mindannyian arról áradoztak, hogy Dubaj a lehetőségek városa.

– Ha jól értem, egy ismerőse szexuális jellegű munka miatt ment ki, az ön esetében viszont ez szóba se jött. Mi szólt amellett, hogy „hagyományos” munkát is érdemes vállalni ott?

– Az egyik jó ismerősöm esetében valóban ez volt a helyzet, de nem őt vettem példának. Egy barátnőmnek viszont a volt férje már 10 éve élt kint Dubajban, befutott vállalkozó lett belőle, tőle is nagyon sok információt kaptam. Illetve, amikor interjúkra mentem ki, pénz híján nem szállodákban laktam, hanem a Couchsurfingen keresztül kerestem szállást. Ennek köszönhetően számos menedzsert megismertem, a kanapéjukon aludtam, de persze sokat beszélgettem is velük, amíg ott voltam. Így kerültem képbe azzal, hogy milyen fizetési igényem lehet, illetve úgy általában mik a lehetőségek az enyémhez hasonló munkatapasztalattal.

Őszinte leszek, a döntő érv nyilvánvalóan a pénz volt. Itthon 300 ezer forintot kerestem, amit a hiteltörlesztés és a megélhetési költségek gyakorlatilag teljesen elvittek.

Ráadásul édesanyám akkoriban kapott stroke-ot és egy kórház elfekvő osztályára került be. Bár ennek költségeit fedezte a nyugdíja, tovább erősödött bennem az érzés, hogy nincs senkim, semmi nem köt Magyarországhoz. Közben pedig pallosként lógott a fejem fölött a végrehajtás: ha bármikor nem fizetek, elveszik tőlem a lakást. Többször jártam kint Dubajban interjúkon, végül egy HR menedzseri pozíciót vállaltam el, átszámítva 1 millió forintos fizetésért. Ez természetesen óriási különbség volt, de szakmailag is motivált voltam és legalább 5 évet terveztem kint tölteni.

– Mennyire ment könnyen a beilleszkedés?

– Érdekesen alakult, hogy finoman fogalmazzak… Eredetileg az itthoni cégem, a TATA Consultancy Services ottani irodájához szerettem volna átkerülni, de a HR menedzserük a személyes találkozónkon közölte, hogy egyrészt hely sincs, másrészt mivel szinte csak indiaiak dolgoznak náluk, aligha érezném jól magam. Miután ez kiderült, ezerrel elkezdtem más lehetőségeket keresni, esténként munka után órákat töltöttem a Linkedin-en. Végül két helyről kaptam ajánlatot, de ezek közül az egyik nem Dubajban, hanem egy szomszédos emírségben (Ras al Khaimah) lett volna, ahol még szigorúbbak a vallási szabályok, így nem mertem bevállalni. Amit végül elfogadtam, az viszont igazi álom munkának tűnt akkor, mivel korábban is HR területen dolgoztam, szóval előrelépésként könyvelhettem el.

Sajnos hamar elkezdtem megismerni a kinti élet árnyoldalát is. Fontos tudni, hogy az Emirátusok vízumköteles ország, nem lehet csak úgy kimenni dolgozni. Minden munkavállalónak szüksége van egy úgynevezett szponzorra, aki nekem a főnököm volt. Ez még bonyolultabbá tette a helyzetemet, amikor jöttek a munkahelyi gondok. Korábban éltem Görögországban és Cipruson is, de itt olyan dolgokkal kellett szembesülnöm egymás után, amelyekre egyszerűen nem voltam felkészülve. Eleve hat hónap volt a próbaidő az itthon szokásos hárommal szemben, ezalatt pedig se fizetett betegállományba, se szabadságra nem mehettem.

Az is váratlanul ért, hogy a főnököm el akarta venni az útlevelemet egyből a megérkezésem után. Szerencsére észnél voltam és nem adtam oda, de aki jóhiszeműen engedelmeskedik, azt ezzel gyakorlatilag röghöz kötik. Senkinek ne legyen kétsége, a próbaidő alatt a lehető összes bőrt próbálják lehúzni az emberről: jó a fizetés, de cserébe nekem például heti hat nap kilenc órát kellett dolgoznom, és elviselnem azt is, ha a főnök ordított velem.

Sajnos aki odaadja az útlevelét a munkáltatójának, az nem mondhatja később, amikor problémái adódnak, hogy „elegem van, felülök egy repülőre és már itt se vagyok…”

– Ezekről a dolgokról nem meséltek önnek előzetesen az ismerősei?

– Nem, de a házigazdáim mind arabok voltak (egyiptomiak, vagy jordániaiak) és helyi arabok által vezetett cégeknél dolgoztak, az ő útlevelüket ezért nem valószínű, hogy elkérték. Az én főnököm viszont indiai volt, és nekik eléggé más elképzelésük van a munkavállalás játékszabályairól. A Munkaügyi Minisztériumban el is ismerték, amikor bementem, hogy tudnak erről a módszerről, de nem tesznek semmit ellene.

– Elég sokat ír a könyvben a nők nem túl fényes helyzetéről. Mi volt az, ami a legváratlanabbul érte?

– Az egyik dolog, amit nőként megtapasztaltam, az volt, hogy tényleg kilóra megvehet egy emirati férfi. Előfordult, hogy megpróbáltak felszedni az Emirates Mall-ban, és miután udvariasan visszautasítottam az illetőt, mondott egy konkrét összeget, hátha ennek hallatán meggondolom magam. Nyilván szőke európai nőként abszolút kuriózumot jelentettem ott, hiába voltam már akkor is majdnem 40 éves.

Az igazi probléma az, hogy ezek a férfiak nem ismerik a nemet. Ahhoz szoktak, hogy bármit megvehetnek a pénzükön, így nyilván meglepő volt számukra, hogy egy hozzám hasonló kis európai nő visszautasítja őket.

Erre persze még mindig könnyebb csak legyinteni. A kényelmetlenebb verzió az volt, amikor tárgyalni mentem ki egy céghez, de egyszerűen nem ült le velem az indiai főnök. Ehelyett szándékosan megvárakoztatott, pedig már a megbeszélt időpontban ott volt az irodában, és amikor ezt számon kértem tőle, bepanaszolt a főnökömnél. Ő pedig úgy oldotta meg a problémát, hogy a következő alkalommal egy 25 éves, újonc indiai lányt küldtek ki hozzájuk helyettem. Ezt nagyon nehezen tudtam megemészteni, annyira megalázó helyzet volt. Pedig mindig figyeltem arra, hogy ne öltözködjek kihívóan, illetve a felkészültségemre és a modoromra sem lehetett panaszuk.

– Hogyan jött be a kenyai szál a történetébe?

– Komoly párkapcsolatot Dubajban szerintem nem igazán lehet kialakítani, hiszen mindenki csak pár évet tervez ott eltölteni, amíg egy kis pénzt gyűjt és utána máshol telepedik le, de azért vágytam arra, hogy legyen valaki mellettem, aki több, mint egy haver. Ezért elkezdtem használni a Tindert, sajnos az arabokkal viszont kizárólag hajmeresztő élményeim voltak. Megjegyzem, hogy nagyon kedvesek: ha meg akarnak szerezni egy nőt, a csillagokat is lehozzák neki.

De amint kapcsolatba lép az ember velük, azonnal megmutatkoznak az alapvető különbségek, a neveltetéstől a kultúrán át a vallásig. Onnantól az ő szavuk szent, esetleges házasság esetén át kell venni a muszlim vallást a leendő feleségnek, és az is természetes, hogy válás esetén a férfinél marad a gyerek. Amint ezek a dolgok tudatosultak bennem, úgy gondoltam, hogy köszönöm szépen, nekem nem kell arab férfi.

Ezután szinte már feladtam, hogy valaha is lesz valakim Dubajban, de néhány hónap után találtam egy olyan férfit a Tinderen, aki nem fürdőnadrágban, félmeztelenül feszített a tengerparti képein, hanem teljesen normális, felöltözött, mosolygós fotói voltak. Ő nem arab volt, hanem kenyai. Az első talákozásunk nagyon jól sikerült: nem mászott rám, nem akart feljönni hozzám már a legelején. Nagyon sokat beszélgettünk, teljesen úgy alakult minden, mint egy normális kapcsolatban. Tudni kell rólam, hogy korábban több orvos is megállapította Magyarországon, hogy meddő vagyok. Ezért egy idő után azt javasoltam a páromnak, hogy nem kell védekeznünk, mivel úgysem eshetek teherbe.

Eltelt néhány hét, és egyszer csak nagyon rosszul éreztem magam. Először arra gondoltam, hogy biztos az extrém körülmények, a szálló por és a rendkívül magas hőmérséklet okozzák (arrafelé az 50 fok se ritka nyaranta). Miután sehogy sem akart elmúlni a rosszullét, a párom felvetette, hogy csináljak egy terhességi tesztet. Először kinevettem, annyira valószínűtlennek gondoltam, de végül beleegyeztem, és óriási meglepetésemre pozitív lett, sőt utána egy második teszt is megerősítette.

– Mi történt ezután?

– Egyre rosszabbul voltam, járni és enni is alig bírtam, annyira fájt a hasam. De mégsem ez volt a legnagyobb problémám, ugyanis az Emirátusokban a saría törvények alapján börtön jár a házasságon kívüli teherbe esésért. (Az Egyesült Arab Emírségek hivatalos jogrendszere a saría, amelyet a szent Koránból, valamint a szunna-írásokból, Mohamed próféta feljegyzéseiből fejlesztettek ki. A saría éppúgy jogi törvény, mint erkölcsi útmutató az etiketthez és a viselkedéshez.) Pont abban az évben járta be a médiát a hír, hogy lecsuktak egy ukrán lányt, aki teherbe esett a dél-afrikai barátjától.

Gyakorlatilag ugyanezt a mintát sikerült reprodukálnunk, így onnantól az lebegett a szemem előtt, hogy ha ez kiderül, én is mehetek a börtönbe. A legelszomorítóbb az volt, hogy az itthoni ismerőseim fel sem fogták, mennyire súlyos a helyzetem: azt gondolták, hogy biztos eltúlzom a dolgot, pedig ebben tényleg nem volt semmi túlzás. Ha egyedülálló nőként, várandósan bemegyek a klinikára, ellát ugyan az orvos, de azonnal értesíti a rendőrséget.

Mivel nem javult az állapotom, el kellett kezdenünk azon gondolkodni, milyen kiút lehetséges ebből a szomorú helyzetből, hiszen előbb-utóbb mindenképp orvosra volt szükségem. Magyarország azért nem jöhetett szóba, mert én ugyan felülhettem volna egy gépre, a párom azonban ki tudja, mikor kapott volna vízumot a beutazáshoz, hiszen harmadik országbeli állampolgár volt. Ekkor jutott eszünkbe, hogy Kenyába viszont mindketten beléphetünk. Mivel nem volt jobb ötletünk, ezért elhatároztuk, hogy odautazunk és összeházasodunk. Végül ez is csak úgy sikerült, hogy lefizettünk egy papot, mivel normális esetben 30 nappal korábban be kellett volna jelentenünk a házasodási szándékunkat. Én mindeközben azt éreztem, hogy ez már krimibe illő történet, és meg fogok bolondulni. Értelmes, talpraesett nőnek tartom magam, mindig mindent jó előre megfontoltam, erre itt találom magamat egy ilyen lehetetlen helyzetben.

Az esküvő után még visszamentünk Dubajba, de valószínűleg a stressz miatt annyira fel voltam fúvódva, hogy már a nagyon korai szakaszban is 4-5 hónapos terhesnek néztem ki. Ez viszont nem szerencsés egy HR menedzsernél: alapjáraton se mindig ültek le velem a férfiak tárgyalni, így viszont borítékolható volt, hogy nem folytathatom a munkámat. Ettől függetlenül is egyre feszültebb volt a viszonyom a főnökömmel, és miután egyszer egy olyan városrészbe küldött el (szerintem direkt), ahol konkrétan veszélyben volt a testi épségem, betelt a pohár. Megbeszéltük a férjemmel, hogy eddig bírtam, én hazaköltözöm, ő pedig majd követ engem.

– Miért határozta el, hogy könyvet ír a történetéből, ráadásul mindjárt kettőt?

– Miután látták az ismerőseim, hogy fejvesztve rohanok Kenyába férjhez menni, már elhitték, hogy tényleg nem vicceltem, nagyon nagy bajban vagyok. Ekkor mindenki elkezdte mondani, hogy ez olyan, mint egy hollywoodi történet, amit mindenképp meg kell írni, illetve filmesíteni. Nekem viszont a hazaköltözésem után kisebb gondom is nagyobb volt ennél: azért küzdöttem, hogy a férjem beléphessen az országba, hiszen egyre közeledett a szülés.

A házasságunk sajnos kudarcba fulladt, immár két éve egyedül nevelem a kisfiamat. Gyerektartást nem kapok, a lakáshitel pedig továbbra is lóg a fejem felett. Emiatt rengeteget kell dolgoznom, de nagyjából másfél éve megelégeltem, hogy szinte semmi időm nem jut a gyerekemre, aki így nemcsak apa nélkül nő fel, de az anyukájának is állandóan dolgoznia kell, hogy előtermetse a szükséges anyagiakat. Ezért elkezdtem leírni a történetemet. Szeretném elérni, hogy az ebből származó bevételnek köszönhetően legalább 1 évig ne kelljen pluszmunkát vállalnom, ezért is a szerzői kiadás mellett döntöttem, amit ugyan nekem kellett megfinanszíroznom, de cserébe a teljes bevételt én kapom. Mivel közel 500 oldal lett a teljes történet, szakmabeliek javaslatára ketté bontottam. Az első rész a hazaköltözésemmel ér véget, a jövő májusban megjelenő második könyv pedig az ezt követő éveket mutatja majd be.

Nem látok olyan könyvet a piacon, amelyben egy édesanya őszintén vallana a kudarcairól: a házassága megromlásáról, lelki terrorról, társas magányról, majd arról, milyen elválni egy külföldi férfitól. Szeretném, ha ez egy kézikönyv lenne a hasonló helyzetben lévőknek, ezért a saját történetem elmesélése mellett egy pszichológust is bevonok a munkába. Az a tervem, hogy minden fejezet végén lesz egy rész az ő tanácsaival, hogy tényleg hasznos legyen.

– Mi az, amit másképp csinálna, ha újrakezdhetné?

– Nem bántam meg, hogy felvettem a lakáshitelt, hiszen nem tudhattam, mi lesz belőle. Azt, hogy kimentem Dubajba, egy hatalmas építő kihívásnak éltem meg: ha ezt túléltem, most már tényleg jöhet bármi. Lett egy történetem, ami a nagyközönség számára is érdekes, ráadásul bárki kerülhet hasonló helyzetbe, nekik még segíthetek is vele. Az pedig a világ legjobb döntése volt, hogy megtartottam a kisfiamat, ő egy igazi csoda. Egyedül azt bántam nagyon sokáig, hogy az élet úgy hozta, hogy szükségből kellett összeházasodnom a kenyai barátommal. De ez az érzés is csillapodott idővel, ráadásul abban a szituációban tényleg nem volt más választásom, ha nem akartam börtönbe menni. Nagy segítség volt, hogy legalább az első két évben, a legkritikusabb időszakban együtt neveltük a kisfiunkat, mivel a szüleimet elvesztettem, és nem lett volna más segítségem. Szomorú dolog egy 2 éves kisgyerekkel a válás mellett dönteni, de valószínűleg a mi közös történetünk eddig volt „megírva”.

(A könyv ide kattintva rendelhető meg.)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Csepeli György: Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt
A professzor szerint a megfélemlítés kis falvakban működhet, de a városokban nem ér célt. A politikai ügyek mögött szerinte más cél is lehet.


Csepeli György szociálpszichológus a Népszavának adott interjúban arról beszélt, hogy

a megfélemlítés csak korlátozottan lehet eredményes.

Úgy véli, ez leginkább kis településeken hatásos, ott, ahol az emberek közvetlen megélhetése kerülhet veszélybe, de a városokban szerinte nem működik.

A szakember szerint a hatalom különféle közvetett eszközökkel élhet. Példaként említette Molnár Áron színész esetét, akinek a közösségi médiás tevékenysége alapján küldött felszólítást a NAV.

Csepeli szerint azok is fenyegetve érezhetik magukat, akik állami, önkormányzati vagy egyházi intézményekben dolgoznak.

A civil szervezeteket és az önkormányzatokat pénzmegvonással lehet befolyásolni, de a rendőrség és az ügyészség is szerepet kaphat, ahogyan azt a Magyar Péter és Dobrev Klára ellen indult ügyek is mutatják. Csepeli úgy látja, a már ismert megfélemlítési módszerek gyakoribbá válhatnak, mert enélkül a hatalom attól tarthatna, hogy gyengének látszik.

Szerinte a fenyegetések célja elsősorban az, hogy a kormány hívei úgy érezzék, a hatalom kézben tartja az irányítást.

Úgy fogalmazott: „Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi Mátyás már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt.”

A Szőlő utcai javítóintézet ügye kapcsán kilátásba helyezett „megtorlás” sem egy átgondolt stratégia része – véli Csepeli –, inkább a kormánypárti szavazóknak szóló üzenet.

A Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem tartja hatékony eszköznek.

A professzor szerint a fenyegetés akkor ér célt, ha azt, akit meg akarnak félemlíteni, valóban el is éri.

A Budapest és Pécs Pride példája alapján úgy látja, ezek a fenyegetések hatástalanok maradtak,

és ezt a sajtó és a közösségi média is egyértelművé tette azok számára, akik nem voltak jelen.

Csepeli úgy gondolja, hogy a 2026-os választások közeledtével bizonytalan hatósági vezetők inkább kivárnak. Ez viszont növeli azok kockázatát, akik ellenállnak.

A professzor korábban arról is beszélt, hogy „a tudatlan tömeg hiszékeny, a bolondok hajóján a konteó olyan, mint baktériumnak a húsleves.”

Akkor azt mondta, az iskolarendszer jelenleg nem készít fel a hamis állítások felismerésére.

via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Somogyi Zoltán: Varga Judit visszatérésének lebegtetése arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert
Az elemző nem tartja valószínűnek, hogy tényleg politikai pozícióba is helyeznék a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi minisztert, mert annak nagy kockázatai lennének a Fideszre nézve is, amely ráadásul ismét a gyermekvédelmi ügyekkel küzd.


Gulyás Gergely a jövő héten találkozik Varga Judittal, hogy személyesen kérdezze meg tőle, mit gondol a visszatéréséről. A miniszter ezt a Kormányinfón árulta el. A Fideszben egyre többen beszélnek arról, hogy terveik vannak a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi miniszterrel, akiről Orbán Viktor a nyáron azt mondta, ritkán bukkan fel olyan született tehetség, mint ő, és 4-8 év múlva képes lett volna az országot vezetni. „Juditban miniszterelnöki képességek voltak” - fogalmazott a kormányfő. Magyar Péter Varga Judit esetleges visszatérésének hírére úgy reagált, nincs beleszólása abba, hogy „a Fidesz kivel, milyen felállásban akarja elveszíteni a választást jövőre”, de azt tudja, hogy „Varga pontosan érzi, mi a három gyermekünk érdeke”.

Miért próbálja a Fidesz visszahozni Varga Juditot, kockáztatva azt, hogy újra reflektorfénybe kerül a kegyelmi botrány? És mennyit árthattak a pártnak az elmúlt hetek gyermekvédelemmel kapcsolatos botrányai: a bizonyíték nélküli Zsolti bácsizás, és a Szőlő utcai javítóintézet volt igazgatójával kapcsolatos rengeteg megválaszolatlan kérdés? Somogyi Zoltán szociológussal beszélgettünk.

– Mennyi az esélye Varga Judit visszatérésének?

– Most úgy érzem, hogy inkább nem merik meglépni, mint igen, de provokációnak simán jó. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy Varga komoly politikai szereplővé válna, olyan kérdéseket tenne fel neki a magyar nyilvánosság, amelyek Magyar Pétertől függetlenül a kormány számára kellemetlenek. Mi van a végrehajtókkal, a végrehajtói kamara maffiaszerű működésével? Hogyan adtak át döntéseket az államtitkárnak, és milyen módon vettek részt benne? Mi a helyzet a Pegazus-szoftverrel, a lehallgatott magánemberekkel szembeni állami jogsértéssel? És ott van a kegyelmi ügy maga: miért írta alá? Ezeket a kérdéseket a Fidesznek nem érdeke kinyitni.

– Az miért érdeke, hogy Varga Juditról, mint visszatérőről beszéljenek?

– Arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert ezzel a dologgal: a volt felesége hiteles állításokat tehet Magyar Péter személyiségével kapcsolatban.

Varga, még ha nem is kerül vissza semmilyen pozícióba sem, jelenlétével tud Magyar Péterről beszélni.

Ha visszalépne egy hivatalos politikai pozícióba, akkor újságírók fogják kérdezni nap mint nap.

– A minden bizonyítékot nélkülöző „Zsolti bácsi” történet talán kezd elcsendesedni, de magának a Szőlő utcai ügynek is sok tisztázatlan pontja van. Sokat veszíthet ezzel a Fidesz?

– Ez a téma a magyar társadalom számára elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról nézik: a gyermekekkel szembeni szexuális abúzust a legtöbben nagyon egyértelműen elítélik. Ha ez egy állami intézményrendszerhez kötődhet, ahol az állam felelős a gyerekekért, és esetleg kormányzati politikusokhoz is, az a kormány számára felmérhetetlenül veszélyes. Láttuk a parlamentben, hogy Semjén Zsolt azért állt fel, mert Simicskó István a Fidesz és a KDNP nevében nem védte meg eléggé őt. A kormánypártiak igyekeznek a lehető legtávolabbra tolni maguktól az ügyet; később olyan radikális nyilatkozatok is elhangzottak, amelyekkel igyekeztek maximális távolságot tartani: halálbüntetésről, négyrét vágásról, kasztrálásról beszéltek.

Ennek a gyermekvédelmi ügynek valószínűleg jóval nagyobb a látenciája: nem tudjuk, ki mikor áll elő új tanúval vagy információval.

Ez az ügy nem egy egyszerűen lezárható történet, bármikor egy új információ újra aktualitást adhat neki.

– Múlt vasárnap megszólalt a Kossuth téri tüntetésen Látó János is, de semmi konkrétumot nem mondott az üggyel kapcsolatban.

– Látó János szerepe egyelőre mellékszál, ha fontos elemként került is be a képbe. A lényeg az, mennyire áttekinthető a gyermekvédelmi intézményrendszer. Amíg nem átlátható, addig a kormánypártiaknak nincs olyan pozíciójuk, amiből hitelesen tudnák cáfolni az ellenzék vádjait.

Ha az ellenzék hitelesen mondhatja, hogy a gyermekvédelem nincs biztonságos kezekben, akkor abból sok igaztalan pletyka és vád is elindulhat.

Miközben mindezeket tények is erősítik: tudható, hogy az intézményrendszerből egyes államilag gondozott lányok később, az intézményen belülről szervezett prostitúcióban végezték.

– A héten Jámbor András megpróbálta megemeltetni a napi 1500 forintos fejkvótát, amit a gyermekotthonokban élő gyerekek étkeztetésére forditanak, 4500 forintra. A fideszes képviselők nem szóltak hozzá, hanem leszavazták az egészet. Később a kormánypárt saját ötletként hozta vissza.

– Igen, másnap be is hozták a saját javaslatukat...

– De addig az erről készített 23 perces videó egy nap alatt hatalmas nézettséget ért el.

– A Fidesz sosem fogad el ellenzéki javaslatokat, nehogy az ellenzék kampányolhasson velük. A kormánypárt eddig sem engedett az ellenzéknek olyan ügyet, amivel az ellenzék kampányolhatna. Inkább ők viszik át a javaslatot, csak az úgy lassabb, hiszen reaktív. Azonban ebben az ügyben korábban, Magyar Péter megerősödése óta bármikor léphettek volna, hiszen látható probléma volt.

Az emberek számára sokkal érzékenyebb a gyermekbántalmazás kérdése, mint például egy késés a közlekedésben,

és erre lett volna a kormánypártnak több, mint egy éve, hogy változtasson a helyzeten.

– A Tisza Párt mintha távolabb tartaná magát a témától...

– Igen, mert van saját témája. Viszont lehalkította ez a téma egy időre „a Tisza adót akar emelni” kampányt, ami jót tesz nekik.

– Két hete Závecz Tibor azt mondta, október 23 körül láthatunk méréseket arról, kitől mit vitt, vagy mit hozott például a Zsolti bácsi ügy.

– Az aktuális mérések persze érdekelnek minket, elemzőket, de az embereket talán kevésbé. Sokkal inkább az számít, hogy október 23-án ki hány embert visz az utcára. Az lesz a mennyiségi verseny: Magyar Péter rendezvényein hányan vannak, és Orbán Viktor rendezvényein hányan.

– Orbán Viktornak most nincs szerencséje október 23-ával: az Európai Tanács ülése miatt fél napot nem lesz itt. Ez hátrány lehet?

– Az a fél-, vagy egy óra számít, amikor ő beszél, és az valószínűleg belefér a napba. De a legfontosabb most tényleg az lesz, hogy ki milyen mennyiségben tudja a sajátjait az utcára vinni, hogy ezzel megmutassa az erejét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Farkas András: A Tisza és a Fidesz nyugdíjtervei nagyjából ugyanannyiba kerülnek, de az igazságtalanságokat csak az egyik orvosolná
A Tisza terveivel jobban járnának a szegényebb nyugdíjasok, a 14. havi nyugdíjnak viszont óriási politikai húzóereje van. A baj az, hogy a nyugdíjrendszer 2035-re már így is fenntarthatatlanná válik, pedig az unióban nálunk költik a legkevesebbet nyugdíjakra.


Fél évvel a választások előtt a kampányígéretek elérték a nyugdíjasokat is. Nem lebecsülendő választói tömb, sokan vannak, el is dönthetik a választást. A Tisza párt által kidolgozott rendszerben az átlag alatti nyugdíjasokra koncentrálnak leginkább, legalább részben próbálják reparálni a nyugdíjrendszer igazságtalanságait. A Fidesz erre reagálva bejelentette, hogy ők bevezetnék a 14. havi nyugdíjat.

Mindkét javaslat nagyjából 600 milliárd forintba kerülne, kérdés melyik a vonzóbb a szavazóknak. És persze, hogy miből lesz minderre pénz, főleg hossútávon, a magyar nyugdíjrendszer ugyanis jelenleg is a fenntarthatatlanság felé halad, amit 2035-re, vagyis alig tíz éven belül el is ér, ha semmi sem változik. Farkas András nyugdíjszakértővel beszélgettünk.

– Ha a Tisza és a Fidesz nyugdíjasoknak tett ígéreteit nézzük, melyiknek mi az előnye és hátránya, mennyire megvalósíthatóak?

– Mindegyik megvalósítható, és a nyugdíjasok mindegyiknek örülnének. Attól függ, mennyi pénzt sikerül előteremteni ezekre az intézkedésekre. A TISZA Párt javaslatában a legfontosabb elem, hogy ne lehessen 120 ezer forintnál kisebb öregségi nyugdíjat kifizetni. Ez nagyon sok embernek segítene: jelenleg körülbelül 186 ezer ember kap 120 ezer forint alatti nyugdíjat. A 120 és 140 ezer forint közötti sávban lévőknek speciális plusz emelést adnának, a többieknek maradna a rendes inflációkövető emelés, távlati ígérettel, hogy kormányra kerülés esetén felülvizsgálnák a nyugdíjemelés eljárását is. Emellett minden nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, 200 ezer forint értékű SZÉP-kártyát kapna, a 250 és 500 ezer forint közötti nyugdíjaknál pedig 100 ezer forintos SZÉP-kártya járna. Van több kisebb, kevesebb embert érintő javaslat is, például az ápolási díjak megduplázása. A lényeg viszont:

ha összeadjuk a TISZA javaslatait, nagyjából annyiba kerülnek, mint egy tizennegyedik havi nyugdíj.

Amikor először írtam a TISZA javaslatairól, megkérdeztem az olvasóimat, miért nem inkább a 14. havi nyugdíjat javasolják, amelynek egyszerűbb és erősebb a politikai húzóereje. Ezt a Fidesz felismerte, és bedobta: legyen 14. havi nyugdíj. Korábban ellenzékből is próbálkoztak ezzel, tehát nem idegen tőlük ez az eszköz. A 14. havi nyugdíj esetén három kulcskérdés van. Az első: be tudjuk-e építeni rendszeres elemként a nyugdíjrendszerbe, tehát minden évben járna-e. Ha igen, jön a második probléma: minden évben meg kell találni körülbelül 600 milliárd forintot, és ez az összeg az inflációval nőne. A harmadik: ha egyszerűen lemásoljuk a 13. havit, akkor a nyugdíjrendszer feszültségein nem enyhítünk, legfeljebb a nyomást csökkentjük, mert nem nyúlunk hozzá érdemi elemekhez. Ez önmagában nem ér fel egy nyugdíjreformmal.

– Lehet másképpen is bevezetni a 14. havi nyugdíjat?

– Például úgy, ahogy a lengyelek, ahol pár éve van 14. havi juttatás, és azt a mindenkori átlagnyugdíjnak megfelelő, egységes összegben fizetik. Tehát nem a saját nyugdíj összegével azonos a pluszhavi juttatás, mint a 13. havinál, hanem fix összeg. Ha Magyarországon egységesen, mondjuk 250 ezer forintban állapítanánk meg, mivel nagyjából ennyi most az átlagnyugdíj, és 2,4 millió jogosulttal számolunk, az 600 milliárd forintba kerülne. Ugyanannyiba, mintha „átmásolnánk” a 13. havit a 14. havira, viszont

sok méltányossági problémát kezelne, mert minden olyan nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, és ez a nyugdíjasok kétharmada, jól járna, és arányosabbnak érezné a rendszert.

A magasabb nyugdíjúak sem járnának rosszul, hiszen ők is plusz 250 ezer forintot kapnának. Tehát lehet úgy is adni a 14. havi nyugdíjat, hogy a rendszer méltánytalanságai enyhüljenek, és ne sértse a magasabb nyugdíjjal rendelkezőket sem. Ha ezeket sikerül megoldani, akkor a 14. havi nyugdíj rövid távon pozitív intézkedésként jelenhet meg. Hosszú távon viszont minden járulékfedezet nélküli plusz juttatás a finanszírozási gondokat növeli.

Már most is az a fő probléma, hogy a magyar nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága nagyjából 2035-ig látszik biztosítottnak.

Ha pedig ráteszünk évi 600 milliárdos költségvetési igényt, a fenntarthatósági gondok korábban jelentkeznek.

– A hogyanról egyelőre Lázár János is csak annyit mondott, hogy dolgoznak rajta...

– „Keményen dolgoznak.” Ezen valójában nem kell sokat dolgozni: valószínűleg a felső vezetés döntésére várnak.

Ha az lesz a döntés, hogy a 13. havit másolják, az érdemben nem segít a nyugdíjasokon, de óriási politikai húzóereje lesz, ezt nem szabad elfelejteni.

Ahogy a 13. havi is nagyot szólt 2022-ben, amikor először egész havi összegben, a választások előtt két hónappal bevezették. Most is választások előtt állunk. Ha be akarják vezetni, akkor azt 2026 márciusáig van értelme kifizetni. De ahogy mondtam, az igazán támogatható megoldás az lenne, ha a szegényebb nyugdíjasok többet kapnának, mint a magasabb nyugdíjúak.

– Honnan lehet pénzt előteremteni erre?

– A TISZA bejelentette, hogy hatalomra kerülés esetén újra megnyitnák az uniós pénzcsapokat, ami nagy összeget hozhat, belendítheti a növekedést, és ha beindul a gazdaság, lesz pénz sok mindenre. Ez logikus felvetés. A Fidesz esetében, mivel náluk van a költségvetés, és azt írnak bele, ami a politikai céljaiknak megfelel, egy jövő márciusi 14. havi nyugdíj 600 milliárdos igényét simán beírhatják; legfeljebb nő a költségvetési hiány, amivel majd a választások után foglalkoznak.

Összességében Magyarország költi a legkevesebbet nyugdíjakra az Unióban.

A magyar GDP 7,45 százaléka a nyugdíjköltségvetés. Ebből az öregségi nyugdíjakra, azaz a klasszikus nyugdíjakra, a Nők40-re és a hozzátartozói ellátásokra körülbelül 6,5 százalék jut. Ez messze a legalacsonyabb uniós arány, miközben az átlag 10,9 százalék. A 7,45 és a 10,9 százalék közötti különbség jelenleg nagyjából 3000 milliárd forintnyi mozgásteret jelezne, ha az lenne a politikai szándék, hogy legalább az uniós átlagot elérjük. Van mozgástér, de ez politikai prioritás kérdése. A döntéshozóknak viszont meg kell tervezniük, hogy mely területekről csoportosítanak át, hogy a nyugdíjakra többet fordíthassanak.

– A 2022-es választáson a Fidesz inkább egyszeri intézkedéseket jelentett be, például az adóelengedést. Az is megterhelte a költségvetést. Ha most a 14. havi nyugdíjat jelentik be, azt nemcsak 2026-ban, hanem 2027-ben, 2028-ban is ki kell fizetni.

– 2022-ben a 13. havi nyugdíjat vezették be teljes összegben, ami azóta is jár. Ugyanilyen terhelést jelentene most pluszban a 14. havi. Ha a 14. havi 600 milliárd forintja túl sok, azt lehet „szeletelni”, többféle formában bevezetni és kommunikálni. Ilyenkor nagyobb politikai-kommunikációs kötéltánc kell, de kisebb összegű pluszjuttatást is lehet pozitívan eladni. Nem tudjuk, mit terveznek, majd kiderül. Szerintem 600 milliárd forint előteremthető a költségvetésből, mert ez 2,4 millió szavazót érint azonnal kedvezően. Képzelje el:

2026 januárban 3,6 százalékkal emelik a nyugdíjakat (ez szerepel a költségvetési törvényben), utána februárban kifizetik a 13. havit, márciusban pedig jöhetne egy 14. havi bármilyen formában.

Ez erős, gyors egymásutánban érkező pluszjuttatás-sorozat, ami sok, még bizonytalan nyugdíjast gondolkodóba ejthet.

– Ez feladja a leckét a TISZA-nak: az ő rendszerük szofisztikáltabb, de a 14. havi nyugdíj sokkal könnyebben kommunikálható, erősebb húzóerejű.

– Nem is értem, a TISZA miért nem ezt dobta be, hiszen egyszerűbb. Most már nem mondhatják, hogy ők is 14. havit akarnak; ragaszkodniuk kell az egyébként okos javaslatcsomaghoz. Erősen kell hangsúlyozni, hogy ez sok szegény nyugdíjasnak tartósan segít, nem csak egyszeri pluszhavi ellátmány.

Ha például 120 ezerre emelnék a minimálnyugdíjat, az minden hónapban segítene a kisnyugdíjasokon, és a mélyszegénységből is „kiszedi” a nyugdíjasok egy részét, nagyjából egyhatodát.

Ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Ha ezt kommunikálják, lehet esélyük, mert nagyjából ugyanannyit költenének rá, mint egy 14. havira. Érdemi eltérés költségoldalon nincs. A feladat: hogyan lehet egy nagyon egyszerű és bizonyítottan erős politikai húzóerejű pluszhavi nyugdíjjal szemben érvényesíteni egy szofisztikáltabb, átgondoltabb javaslatcsomagot. Nehéz játék lesz.

– Mennyire esik latba egy ilyen nyugdíjígéret a választásoknál?

– A 2022-es tapasztalat az, hogy erőteljesen számított. Tizenöt éve a nyugdíjas társadalom kétharmada baloldali szavazó volt. Most körülbelül 25–30 százalék lehet TISZA-szavazó, a többi fideszes. A baloldaliak pedig szinte eltűntek, mert nincs baloldali párt. A friss mérések mutathatják a pontos arányokat, de 2022-ben erőteljesen nőtt a Fidesz támogatottsága az idősek körében, és bár azóta ebbe már beleharapott a TISZA, a 25–30 százalék azonban még mindig csak a fele annak, mint amennyi a Fideszé. Ha ezt most megdobják a 14. havi nyugdíj ígéretével, nagyon komoly feladat lesz a TISZA számára az idősek körében fordítani.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba él kórházban” - a TASZ szerint ez égbekiáltó, petíciót indítottak
A gyerekvédelem lényegében összeomlott - mondja a Társaság a Szabadságjogokért szakértője. Hiába próbálnak információkhoz jutni a kórházi rácsos ágyakban élő babákról, akiket ráadásul sokszor szerintük valódi ok nélkül nem engednek a családjukhoz.


Petíciót indított a TASZ a kórházakban élő kisbabák, ügye miatt. Szerintük „a felelős állami szervek semmi érdemi lépést nem tesznek értük, már két éve tétlenül nézik ezeknek a gyermekeknek a tragédiáját.” Nemrég az váltott ki országos botrányt, hogy a Házon kívül bemutatott egy ápoló párt, akik 8 hónapja hiába próbálnak örökbefogadni egy kisfiút, aki három éve él a kórházban.

Bár a kormány tavaly olyan szabályozást fogadott el, ami gyorsítja a kórházban hagyott csecsemők örökbefogadását, ez csak azokra vonatkozik, akikért a szülők hat héten belül nem jelentkeznek. A TASZ szerint azonban a kisbabák jó részéről nem mondtak le a szüleik, szeretnék őket hazavinni, de ezt a gyámhatóság akadályozza, miközben nevelőszülőből is kevés van, így a gyerekek csapdába kerülnek. A civil szervezet azt is évek óta hiába próbálja megtudni az állami szervektől, egyáltalán hány kisbaba él ilyen körülmények között. Boros Ilonával, a civil szervezet jogászával beszélgettünk.

– Miért indították el a petíciót?

– A gyerekvédelmi szakmai körökben már másfél éve köztudott tény, sőt a sajtó is többször megírta, hogy több száz kisbaba él kórházban, családjából kiemelve, de elhelyezés nélkül. A jogszerű gyakorlat az lenne, hogy a kiemelt babák azonnal nevelőszülőhöz kerüljenek, de mára már nincs elég nevelőszülő, a rendszer telített, elfogytak az emberek, így

a gyerekek kórházakban várakoznak, hogy egyszer talán lesz számukra hely. Ez egyértelmű jele annak, hogy az állami gyerekvédelmi szakellátás összeomlott.

Ezért indítottuk el ezt a kampányt, amely tegnap vált nyilvánossá online petíció formájában.

– Azt írják a petícióban, nincsen semmilyen összesítés arról, hány gyermek él gyermekvédelmi ellátás nélkül, kórházakban. Ez hogyan lehetséges?

– Ez teljesen abszurd, nagyon is jogos a kérdés. A Belügyminisztérium, valamint a Kulturális és Innovációs Minisztérium, amelyhez ismeretlen okból az örökbefogadási ügyek is tartoznak, mind felelős ezért. Emellett létezik a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, valamint az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat központi szerve is. Mindegyiknek tudnia kellene, hány gyerek, hol és miért van kórházban, miért van kiemelve a családjából.Ehhez képest semmilyen adatigénylésre nem válaszolnak, azt mondják, nincs adatuk. Ez lehetetlen, hiszen a területi gyermekvédelmi szakszolgálatok rendszeresen jelentenek számukra arról, hány gyerek vár kórházban elhelyezésre.

Biztosak vagyunk benne, hogy az adat létezik, csak nem adják ki. Jogilag is nonszensz, hogy másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba van így kórházban.

Pedig az ő felelősségük lenne tudniuk mindenkiről, intézkedniük, és elhelyezniük ezeket a gyerekeket. Teljesen abszurd, hogy nem adnak erről adatokat. Ezért a sorozatosan elutasított adatigényléseink utány most pert indítunk az állami szervek ellen, hogy kötelezzük őket a válaszadásra.

– Nem lehet, hogy egyszerűen nem is gyűjtenek ilyen adatot, tehát nem titkolják, csak valóban nincs ilyen nyilvántartás?

– Akár így, akár úgy, mindkettő szégyen. Ha nem gyűjtenek adatot arról, ami az ő felelősségük, az éppoly felháborító, mintha gyűjtenék, de eltitkolnák. Másfél éve 300 babáról beszéltünk, ma talán 600-ról, vagy 1600-ról, senki sem tudja. Több száz kisbaba fekszik kórházi ágyban, várva, hogy valaki végre magához ölelje. Ez égbekiáltó.

– Van egy történet, amit önök leírtak: tavaly decemberben egy kislányt azért nem engedtek haza a szüleivel, mert mindkét szülő enyhe testi fogyatékossággal élt. Ez volt az indok?

– Igen.

– Jogosan lehet ilyennel indokolni, hogy egy gyermeket elszakítsanak a szüleitől?

– Természetesen nem. Ezt a történetet részletesen is leírtuk a blogunkon, képekkel együtt. Látszik a képen, ami a gyerekszobában készült, hogy a szülők felkészültek, szeretettel várták a kisbabát, berendezték a szobáját, a kiságy fölé kirakták már előre a kislányuk nevét is. Semmilyen negatívum nem merült fel a szülők kapcsán, csak annyi, hogy

az apának látásproblémája, az anyának csípőproblémája van, amitől kissé biceg. Ennyi volt az indok. Én vittem az ügyet, így láttam a jogi iratokat: más kifogás nem szerepelt.

Nyilvánvalóan jogsértő volt az eljárás, de szerencsére két héten belül, a jogi fellépésünk hatására, a gyámhivatal visszavonta a döntést, és visszaadta a gyereket a szülőknek. Sajnos sok más esetben nem tudunk ilyen gyorsan segíteni, és sok száz kisbaba szülei nem fordulnak hozzánk, így nem tudunk róluk. Az eddig ismert ügyek alapján viszont biztos, hogy rengeteg gyermeket teljesen indokolatlanul emelnek ki.

– Hogyan kerül egy gyerek a gyámhatóság látókörébe?

– Tipikusan a védőnő, és gyakran a családgondozó is találkozik a családdal a terhesgondozás során. Ha bármilyen nehézség, például szegénység, munkahelyi probléma, gyereknevelési gond felmerül, a védőnő vagy a gyermekjóléti szolgálat jelzést tesz a gyámhivatal felé. Ez számunkra, budapesti, magas társadalmi osztályhoz tartozó szülőként talán kevésbé ismerős, de a vidéki, főleg hátrányos helyzetű, roma családoknál mindennapos. A jelzésben szerepel, hogy a gyermek születése mikorra várható, így a gyámhivatal gyakran már előre tudja, mikor születik a baba, és előre jelzi a kórháznak, hogy a gyereket nem engedik haza.

– A szülőket is előre értesítik?

– Igen, de ez nem hivatalos értesítés, inkább folyamatos fenyegetés. A várandósság kilenc hónapját gyakran végigkíséri az a mondat, hogy „ha így marad ez vagy az, nem engedik haza a gyereket”. A család próbál változtatni: munkát keresnek, kifestenek, igyekeznek, de az anyagi lehetőségeiket, körülményeiket nem tudják egyik napról a másikra megváltoztatni.

Így aztán rettegéssel telik a várandósság. Majd megszülik a gyereket, reménykednek, hogy nem lesz baj, de a kórházban közlik velük, hogy a kisbaba marad.

Ilyenkor teljesen eszköztelenek: ha tiltakoznak, az az „együttműködés hiányának” számít, és végül biztonsági őr vezeti ki őket, ha megpróbálnának ellenállni a hatósági döntésnek.

Ismert emberek, akik szintén aláírták a nyílt levelet:

Ábel Anita, Árvai Anita (Veganeeta), Ascher Tamás, Bányainé Mészáros Judi, Borbély Alexandra, Bödőcs Tibor, Cseke Eszter és S. Takács András, Csepelyi Adrienn, Dániel András, Dankó Dániel, Döbrösi Laura, Fancsikai Eszter, Fehér Gábor, Fiala Borcsa, Fluor Tomi, , Geszti Péter, Grecsó Krisztián, Gryllus Dorka, Harcsa Veronika, Hegyi Barbara, Hien, Jakab Juli, Jónás Vera, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Keresztes Tamás, Kondor Domonkos, Kovács Patrícia, Kovalcsik Krisztina, Krajnyik Cintia, László Panna, Linczényi Márkó, Marge, Máté Gábor, Mehringer Marci, Mihalik Enikő, Mihályfi Máté, Molnár-Szilágyi Szilvia, Nyáry Luca, Olasz Renátó, Ónodi Eszter, Palágyi Máté, Pintér Béla,Pongor Barka, Puskás Peti, Rainer-Micsinyei Nóra, Rea Milla, Reisz Gábor, Rév Marcell, Rujder Vivien, Schmidt Sára, Seres Samu, Simon Márton, Steiner Kristóf, Szabó Hédi, Szabó Simon, Szentesi Éva, Szűcs Levente, Tapasztó Orsi, Tatár Csilla, Tenki Dalma, Tisza Kata, Tóth Ágnes, Url Izabell, Vágvölgyi Lilian, Varga Lívius, Visnyei Barbi, Vogel Adrienn

– Ilyenkor nem gondolják át, hogy mi a kisebb kár, ha a gyerek hazamegy egy szegény otthonba, mint ha kórházban marad?

– De, ezt a jogi nyelvezet is „mérlegelésnek” hívja, valóban ezt kellene számba vennie a hatóságnak, hogy mi a gyermek valódi érdeke: szegény, de szerető család, vagy a rideg kórházi környezet. De sajnos nem ez történik.

– Az alapján, amit mond, ez nem egyedi szakmai hiba, hanem egy kialakult, országos gyakorlatnak tűnik. Mit lehet ezzel szemben tenni?

– Mi tíz éve kiemelten foglalkozunk ezekkel az ügyekkel. Minden beérkező esetet megvizsgálunk, és ha jogilag is védhető a szülő álláspontja, tehát például szegénység miatt emelték ki a gyereket, gyakran vállaljuk a képviseletet. Több tucat pert nyertünk már, mert ezek az eljárások jogsértők. De mire a jogi folyamat véget ér, hónapok, néha évek telnek el. Addig a gyerek és a szülő el van szakítva egymástól, ami örökre nyomot hagy.

Ezért indítottunk kampányt most is, ahogy 2016-ban is: hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez így nem mehet tovább.

Minden ügyben először mérlegelni kellene, hogy a gyermeknek nem jobb-e mégis a családban maradni, akár a nagyszülőnél, nagynéninél, ha a szülő nem alkalmas. Ehelyett kórházban, magányosan vegetálnak.

– Van valamilyen következménye, ha egy gyámügyes ennyire fontos dologban téved?

– Indítottunk olyan pereket, ahol kártérítést követeltünk a jogsértő döntések után. Sajnos a bíróságok gyakorlata szerint, ha a gyámhivatal formailag helyesen járt el, tehát vizsgálatot tartott és leírta a döntés indokait, akkor nem tekintik kártérítésre okot adó hibának a „mérlegelési tévedést”. A gyámhatóságoknál nem egy ember hibázik, hanem több száz hasonló döntés születik havonta. Ez rendszerszintű probléma. Mi azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

– Mit jelent az, hogy nincs elég nevelőszülő. Ki lehet nevelőszülő?

– A nevelőszülővé válásnak megvan a jogi protokollja. Nevelőszülői hálózatot tarthat fenn az állam, egyház vagy civil szervezet. A legismertebb a civil fenntartó valószínűleg az SOS Gyermekfalvak hálózata. Az állam feladata lenne, hogy ha azt látja, hogy évek óta csökken a nevelőszülők száma, miközben nő a kiemelt gyerekeké, akkor képzésekkel és toborzással pótolja a hiányt. Ehhez anyagi megbecsülés kellene, de ma a nevelőszülők alulfizetettek. Ráadásul sokukat áthelyezték az állami rendszerből egyházi fenntartásba, gyakran választási lehetőség nélkül, ami sokakat elriasztott. Bár az egyházi hálózatok tagadják, hogy a templomba járás vagy hittan kötelező lenne, de a nevelőszülők beszámolói szerint erősen elvárják. Aki nem jár például templomba, az hátrányt szenved. Ez is oka annak, hogy sokan elhagyják a pályát. A másik probléma, hogy

Magyarországon soha nem képeztek kifejezetten olyan nevelőszülőket, akik traumatizált, bántalmazott vagy pszichés problémákkal küzdő, ahogy mondják: „speciális, vagy kettős szükségletű” gyerekekkel tudnának dolgozni.

Pedig egyre több ilyen gyerek van, tavaly 200-300 olyan esetről tudni, ahol speciális nevelőszülőre lenne szükség, de nincs egyetlen egy sem.

– Közben úgy tűnik, minden negyedévre jut egy eset, ahol nevelőszülő bántalmaz gyereket.

– Ez sajnos természetes következmény. Ahogy csökken a megbecsülés, úgy fogynak azok, akik hivatástudatból vállalják a nevelőszülőséget. Maradnak, akiknek ez az egyetlen megélhetési lehetőség, így a színvonal is csökken. Ezért aztán a fenntartók is egyre alacsonyabb követelményeket támasztanak, mert nincs kit felvenni. Ugyanez igaz a gyerekotthonokban dolgozókra is: ma már semmilyen képesítés nem kell ahhoz, hogy valaki nevelő legyen. Sokszor 8 általánost végzett emberek gondoznak traumatizált gyerekeket. Az államnak vissza kellene építenie a képzési, ellenőrzési és szupervíziós rendszert.

– Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen?

– Az államnak, elsősorban a Belügyminisztériumnak és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak újra kellene gondolnia az egész rendszert. Olyan toborzási és képzési programra lenne szükség, amely megfelelő anyagi és szakmai támogatást nyújt a nevelőszülői hálózatoknak, és nem priorizálja az egyházakat sem. A nevelőszülőknek szupervízióra, tanácsadóra, anyagi megbecsülésre, a rájuk bízott traumatizált gyerekeknek pedig pszichológusra, gyógypedagógusra, egyéb szakemberekre lenne szükségük. Ha ezek adottak lennének, biztos vagyok benne, hogy sokkal többen jelentkeznének nevelőszülőnek.

– És mit kellene változtatni a gyámhatóság hozzáállásán?

– A gyámhatóság a kormányhivatal része, fölötte a főispán és végső soron a Belügyminisztérium áll. Felülről kellene szakmai szemléletváltást indítani. Ha felülről jönne egy olyan új szemlélet, amely a gyermekek és családok alapjogait helyezi a középpontban, hangsúlyozza például, hogy

a szegénység nem lehet indok a gyermek kiemelésére,

és ez az elvárás megjelenne a szakmai irányelvekben, az lecsorogna a helyi gyámhivatalok szintjére is. Egy járási ügyintéző azt csinálja, amit körülötte a hivatalban csinálnak, és amit a felettese mond. Ha más lenne a vezetői szemlélet, akkor ahhoz igazodna a helyi gyakorlat is.

– Mekkora bajban van a gyerekvédelem jelenleg Magyarországon?

– A mi álláspontunk szerint lényegében összeomlott. Az alapellátás, és a szakellátás is. Nehéz megmondani, mikor mondjuk ki, hogy „most omlott össze”, de az a pillanat, amikor több száz kisbaba fekszik kórházban, mert nincs hova elhelyezni őket, az már az összeomlás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: