Miért félünk a bohócoktól?
A specifikus fóbia egy adott helyzettől, tárgytól vagy környezettől való irreális, extrém félelem. A félelem jelentkezhet pl. orvostól (fogorvos), magasságtól, repülőtől, felvonótól, baktériumtól, póktól, de még a maszkos, jelmezes emberektől is, mint akár a bohócoktól.
A speciális fóbiákkal küzdők gyakran tudják, hogy
félelmüknek nincs valódi oka, és hogy viselkedésüknek nincs értelme, még maguk számára sem. Egyszerűen tehetetlennek érzik magukat,
amikor szembesülnek félelmük tárgyával, sőt a félelem előrejelzése is gyakran erős szorongást okoz. A specifikus fóbiák általában gyermekkorban vagy serdülőkorban alakulnak ki, és a tünetek egész életen át vezethetnek. Nőknél kétszer gyakoribb a megjelenése.
Milyen tünetekkel jár?
* a tárgy vagy helyzet mindig félelmet vagy szorongást vált ki,
* az egyén aktívan elkerüli a tárgyat vagy a helyzetet,
* a tárgy vagy helyzet által okozott veszély nem arányos az ennek eredményeként előidézett félelemmel,
* a mindennapi életre is kihat.
Noha a kiváltó ok ismeretlen, úgy gondolják, hogy bizonyos tényezők és személyiségjegyek növelik a specifikus fóbia kialakulásának kockázatát, a gyakori aggodalmak, negatív gondolatok elősegítik azt.
Bizonyos tényezők hozzájárulhatnak a kifejlődéséhez, mint pl. a túlvédő szülők, a szülők elvesztése, szexuális, fizikai erőszak, de akár a genetika is hozzájárulhat.
De hogyan kapcsolódnak ide a bohócok? Sokak számára jelent specifikus félelemforrást a bohóc személye.
Bohócok már a fekete-fehér képernyő, sőt a cirkuszok megjelenése előtt is léteztek. Az ókori Egyiptomban, Görögországban, Rómában, vagy éppen Kínában is hivatkoztak a királyi udvar bolondjaira, magát a „bohóc” szót azonban csak a 16. században kezdték használni.
Időközben Olaszországban megjelent a szórakoztatás egyik régi archetípusa, Harlequin, aki a professzionális színház korai formájában tűnt fel. Ez alapozta meg a brit pantomim alapját is. Harlequin – vagy Arlecchino – szellemes és kedves szolga karakter volt, színes gyémántokkal díszítve. A Harlequint játszó színészek gyakran akrobaták vagy bűvészek voltak, akik különböző mutatványokat végeztek.
Az 1800-as években Joseph Grimaldi angol előadóművész helyezte a színház középpontjába a bohóc szerepkörét. Grimaldi volt a felelős a pantomim hagyományának megteremtéséért, ő teremtette meg a komédia mesterségét is a színpadon. Joe néven ismert bohócokat– a ma ismert élénk, színes arcfestékkel – Grimaldi után nevezték el.
A boldogtalan bohóc nem újkeletű. Grimaldi 1837-es halála után a bohócok inkább tragikus figurákká váltak. Az európai cirkuszi bohócok később elérték az Amerikai Egyesült Államokat. Jött a vörös orr és a rongyos ruha.
A bohócok csak az 1960-as években társultak a gyermekek szórakoztatásához. Ronald McDonald boldog arcot adott a globális Happy Meals menük játékához. Azóta a modern bohóc sokkal inkább a gyerekes szórakoztatáshoz kötődik, mint a színházhoz.
Szóval mi a helyzet a bohócokkal, akik az emberekből szorongást váltanak ki?
A fóbiákat kutató szakemberek szerint van néhány magyarázata annak, hogy miért tarthatjuk ijesztőnek őket.
Először is, természetellenesek.
Tudjuk, hogy emberek, de nem úgy néznek ki, mint a normál emberek. Az arcfesték elrejti az arckifejezéseket, így nem tudjuk leolvasni az érzelmeiket.
Ez a titokzatos pszichológiai tapasztalás, amikor valami ugyan ismerős, de közben rejtőzködő, elég ahhoz, hogy felkavaróvá váljon.
Természetellenes, túlzott a mozgásuk.
A legtöbb fóbia kialakulása egy konkrét eseményhez kapcsolódik. Ha egy gyermek furcsa jelmezben, ismeretlen motívumokkal lát egy idegen személyt, a fóbia könnyen kialakul. De „eltanulható” szüleinktől, testvérektől, a média ábrázolásából is.
Kulturális szempontból
általános érzés, hogy a bohócok hátborzongatóak, ami kreál egy olyan asszociációt bennünk, hogy valamiért félni „kell” tőlük.
