Michael Jacksonnak már mindegy, hogy kiderült-e az igazság, az áldozatainak még nem
Előrebocsátom: a Leaving Neverlandet (magyarul Neverland elhagyása) az inkább ne nézze meg, aki tűzön-vízen át hinni akar Michael Jackson ártatlanságában. A kifejezetten megrázó film ugyanis a totális Jackson-gőzben élő, elvakult rajongókat is elbizonytalanítja, ebben biztos vagyok. Mindenkinek joga van azt hinni, amit akar, és azzal szembesülni, amivel akar.
Én megnéztem a két részes, négy órás filmet. Semmilyen előítéletem nem volt, sőt kifejezetten kedvelem Jacksont, mint popsztárt. De szemernyi kétségem sem maradt afelől, hogy amit a megszólaltatott két férfi, Wade Robson (36) és Jimmy Safechuck (41) – valamint a családtagjaik – elmeséltek, az igaz. És még csak nem is azért, AMIT elmeséltek, hanem AHOGY elmesélték, és amikkel a két sztorit a rendező alátámasztotta. Dan Reed – aki nem először nyúl a pedofil-témához – Jimmy és Wade visszafogott, mégis a látszólag aprónak tűnő részletek miatt hidegrázóan hiteles történetmesélését (de beszélnek az anyák, a testvérek, a mostani feleségek, sőt egyiküknél a nagymama is) olyan régi családi fotókkal, archív bejátszásokkal, backstage videókkal, home videókkal, telefonos üzenetrögzítő-felvételekkel, levelekkel és relikviákkal egészíti ki, hogy abból mindkét esetben tökéletesen összeáll a gyermekkori szexuális bántalmazás anatómiája.
Nagyon komoly kutatómunka eredménye ez a film, és épp az erős dokumentarista jelleg miatt egy józan ésszel gondolkodó embernek gyakorlatilag lehetetlen nem elhinni. Jimmy Safechuck egy nagy sikerű Pepsi-reklám szereplőjeként, 8 évesen került Jackson látókörébe, és elmondása szerint körülbelül 15 éves koráig volt a popsztár szeretője. Wade Robsont becsvágyó édesanyja a fél családdal együtt Ausztráliából költöztette át Los Angelesbe Jackson kedvéért – természetesen azt hitte, a sztár “csak” a kisfiú karrierjét egyengeti, aki tehetséges táncos volt, és már öt évesen profi Jackson-imitátor. Őt hét éves korában rontotta meg. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ez a “viszony” is évekig tartott. A két történet nem is a különbözőségeik, hanem a hasonlóságaik miatt döbbenetes (a két férfi tud egymásról, de nem tartották a kapcsolatot). A két sztorinak egyszerűen ugyanaz az íve. Adott egy elképesztően híres, akkoriban tomboló világőrülettel övezett, mesésen gazdag és óriási hatalmú popsztár, aki gyermeki magányát úgy próbálja enyhíteni, hogy kisgyerekes családokkal barátkozik. És adott két család – a film itt nem véletlenül az anyákra helyezi a hangsúlyt, az apák nem is jelennek meg, Wade apja azért, mert 2002-ben felakasztotta magát –, amelyek az átlagosnál jóval fogékonyabbak a hírnévre és a csillogásra. Elbódítja őket a showbiz világa, valamint Jackson neverlandi mesebirtoka, amely elmondásuk, és a filmben látható felvételek szerint is úgy nézett ki, mint egy gyerek-mennyország. Jackson teljes titokban, szinte észrevétlenül “ette be” magát ezeknek a családoknak az életébe. Jimmyékhez évekig rendszeresen eljárt – főként késő este, hogy ne tűnjön fel – velük vacsorázott, videózott, viccelődött. De ugyanezt tette Wade-ékkel is, bár ők ausztrálok voltak, így nehezebb volt, de két éven át naponta több órát beszélt velük telefonon, aztán vett nekik egy faxgépet (a 80-as évek végén vagyunk), és faxok százaival bombázta Wade-et. Még nézni is rossz volt az egymás után bevágott, elképesztő mennyiségű, kézzel írt faxot, amelyeket a kisfiúnak címzett, tele “I love you”-kal, ami az amerikai kultúrában barátok között is megszokott szófordulat, de...na ne már... Mindkét család egyértelműen családtagnak tekintette, az anyák saját fiukként szerették őt. És ekkor jött Neverland, meg a sztár Los Angeles-i lakása, a westwoodi “rejtekhely”, ahogy ő hívta.