„A világ legnagyobb heréit szedtétek össze” – megdöbbentünk a mamahotelesekre zúduló indulatoktól
Amikor megírtam a cikket, amelyben három 28 éves fiú mondta el nekem őszintén, miért élnek mamahotelben, és egyáltalán, hogyan látják az életet és a jövőjüket, nem gondoltam, hogy egyszer majd meg kell védenem őket. Ellentétben azzal, amit sokan hisznek róluk, hogy „mindent lesz...nak”, a fiúkat nagyon is érdekelte az emberek reakciója, lelkiismeretesen elolvastak minden kommentet. Megkérdeztem egyiküket, mit gondol. Annyit mondott: „Csak abban erősítettek meg, hogy annyira se bízzak az emberekben, mint eddig.”
Igen, őszinte riport volt. Kemény szavakkal, még keményebb sorsokkal, és az erre a generációra jellemző forrófejűséggel, néhol naivitással, és nem igazán finomkodó szóhasználattal. Engem mégis megdöbbentett, hogy a visszajelzések alapján milyen kevesen láttak a sorok mögé, és értették meg – egyáltalán, akarták megérteni – őket. Tudom, a netes kommentelők véleménye nem reprezentatív, ott általában a fröcsögők szeretnek megnyilvánulni.
Mégis kirajzolódott számomra egy gondolkodásmód, amely szerintem az egész magyar társadalomra jellemző: egymás elfogadásának, megértésének szinte teljes hiánya.
Nézzük akkor sorban. A fiúk megkapták, hogy „a világ legnagyobb heréit sikerült összeszedni ebben a cikkben”. Egyébként egy állítólagos korukbelitől, aki egy visszakérdezőnek rögtön rávágta, hogy „nekem nincsenek anyagi problémáim, de ha lennének, akkor se panaszkodnék itt nulla IQ-val.” Nos, aki naponta 12-16 órát dolgozik, sokszor hat napot egy héten, mint ezek a fiúk, és beszáll a rezsibe, bevásárlásba stb., az nem here. És akinek ebben a korban nincsenek anyagi problémái, az vagy nagyon szerencsés, vagy – azt hiszem, ez a gyakoribb – igen tehetős szülői háttérrel rendelkezik, úgy meg tényleg könnyű „leherézni” másokat.
A cikk szereplőit azzal is vádolták, hogy „ezek miatt nem lesz nyugdíjunk”, majd rögtön jött az is, hogy „azok miatt nem lesz nyugdíjunk, akik kimennek külföldre, és ott adóznak, mert a pénz, meg a kényelem fontosabb, mint a haza”. Na most akkor mi is a baj a fiatalokkal? Ha mennek, vagy ha maradnak?
Azt kell kárhoztatni, aki itthon próbál meg boldogulni, de egyelőre úgy döntött, nem fizet ki havi 150 ezret egy idegennek albérletre, hogy aztán egész hónapban parizeren éljen, vagy azt, aki kimegy, és havi hét-nyolcszázezret is megkeres, és igen, ott adózik, ott alapít családot, és nem jön haza, nem fog becsurogni tőle az itthoni nyugdíj-pénz? A hazája legyen a fontosabb, vagy a saját élete? És vádolhatjuk-e azért, bármelyiküket, hogy nem akar nyomorogni?
A kép illusztráció
Aztán. Sokan vágták a fiúk fejéhez, hogy nem tudnak igazán szeretni, felelősséget vállalni, kényelmesek, „a mama pici fiacskái, akiket jól ki kéne rúgni otthonról.” A fiúk elmesélték a gyerekkorukat. Ha egy tíz-tizenkét éves gyerek megéli azt, hogy neki kell kihúznia az anyját az üvegasztalból, amibe részegen beleesett, vagy egy 14 éves, hogy az egész családját kivágja a bank az utcára, mert nem tudták fizetni a devizahitelt, akkor miért várjuk el ettől a gyerektől, hogy rohanjon családot alapítani meg hitelt felvenni egy lakásra? A mai huszonéveseket egy olyan szülő-generáció nevelte fel, amelyben igenis rengeteg a félrecsúszott sors. Elképesztő mennyiségű válás, egy élet munkáját elveszítő emberek, akik a traumákba adott esetben belerokkantak, vagy épp az italba vagy az antidepresszánsokba menekültek. Nem, ők nem a kevés kivétel, ők tömegek, ennek a társadalomnak a rejtőzködő vesztesei, akikről nem illik beszélni. Mert nem passzolnak bele a „minden szép, minden jó”, „kertes ház-két-gyerek-kutya-édesdeden-rántást-kavargató-feleség” rózsaszín családképébe. Valóban ilyen családokból állna zömében a mai Magyarország? Kétlem.
És megtört, félrecsúszott szülők nem fognak boldogan szökdécselő, a fészekrakást alig váró gyerekeket kinevelni. Ezek a srácok ugyanis FÉLNEK. Látták a szüleiken, hogy egyetlen rossz lépéstől mivé lehet az életük. Így százszor meggondolják, mikor és kivel vállalják fel az életre szóló kötöttségeket. Szerintem ha létezik felelősségteljes gondolkodás, akkor ez éppen az.
És végül az „ájfón-ügy.” Ezt egyébként lépten-nyomon megkapják a mai srácok. Hogy nekik mindenből a legjobb kell, kétszázezres teló meg „erdzsorden”, hát persze hogy az isten pénze se elég nekik. Elárulom, hogy a nyilatkozó három fiú közül egynek sincs ájfónja. Középkategóriás mobiljuk van. Az ájfónt a cikkben arra hozták fel példának, hogy mindenhonnan – a tévéből, a netről – az zúdul rájuk, hogy mindig, mindenből a legújabb kell, havonta cseréld le a régit, ne ragaszkodj semmihez, hajszold a szebbet, jobbat, ujjlenyomat-leolvasósat. És ezek a srácok nem hülyék: meglátták, hogy ez a szemlélet az emberi kapcsolatokon is nyomot hagy.
Egyszerre várjuk el tőlük, hogy a használati tárgyaikat havonta cseréljék le, de a társukhoz egy életen át ragaszkodjanak.
Egy olyan világban, ahol piacképesen megél egy olyan (szex)partner-kereső oldal, amely öt másodpercenként dobja ki egymás után a „kínálatot”, és neked csak jobbra vagy balra kell húznod, hogy kell vagy nem. Nem kéne inkább tisztelni ezeket a fiúkat, hogy átlátnak a szitán? Hogy cicikirakós insta-profilok helyett valódi lányokra, valódi női törődésre és melegségre vágynak (mellesleg ugyanez igaz fordítva, a korukbeli lányok is szenvednek a párkereséssel ebben a digitálisan generált művilágban)?
Nem mondom, hogy ezek a fiúk tökéletesek. És biztos vannak náluk szerencsésebb fiatalok, akik szilárd, szerető családi háttérrel, kifogástalan párkapcsolati mintákkal, anyagi biztonságban vágnak neki az életnek. Csak éppen nem hiszem, hogy ők lennének a többség. Ők inkább a kiváltságosok. Ezeket a srácokat pedig, akik ma megpróbálnak a felszínen maradni – ugyanúgy, ahogy elődeik is tették, akár háború jutott nekik, akár diktatúra, akár rendszerváltás utáni kavalkád – megérdemelnek egy kis empátiát és megértést. Vagy legalább azt, hogy néha meghallgassuk, urambocsá bátorítsuk őket.
Mert sok mindent jól látnak, jól csinálnak, és vágynak egy rendes életre, nem olyan rossz az irány. De ha folyton ostorozzuk őket, nemcsak velük cseszünk ki, hanem magunkkal is.
Ugyanis egy-két évtized múlva ők lesznek ebben az országban a középréteg. És ők lesznek azok, aki bevisznek minket a kórházba, ha agyvérzést vagy infarktust kapunk. És ők adnak egy pohár vizet, ha nem tudunk felkelni az ágyból. Úgyhogy fröcsögés helyett szerintem nem ártana inkább jóban lenni velük.
