Magyarok jövője Ukrajnában: „Lesz fájó seb, ebben biztos vagyok, mert van már most is"
Még mindig mérgezi az orosz propaganda a magyar közvéleményt, de azon keresztül kihat a kárpátaljai magyarokra is. Emiatt érdekelt engem az, hogy milyen helyzetben élnek most magyarok Ukrajnában, hogyan látják a helyzetüket, tartanak-e attól, hogy magyar mivoltuk kompromittálja őket az ukrán többség szemében. Így találtam rá egy rendkívül tisztán gondolkodó fiatalemberre, Christianra. 1992-ben született, már a szuverén Ukrajnában. Identitását tekintve magyar is és ukrán is. Családjával Bucsában élt a háború kitöréséig. Az oroszok elől még időben el tudott menekülni, a napokban tért vissza bucsai házába. Vele beszélgettem Bucsáról, Ukrajnáról, a háborúról, az oroszokról és a magyarokról is.
– Azt írja a Facebook-bejegyzésében, hogy sérüléseket szenvedett a lakása. Milyen állapotban van?
– Amellett, ami rombolás ebben a városban történt, tulajdonképpen semmi. Egy aknából egy szilánk rongálta meg az ablakomat és a mennyezetemet. De erre nem helyeznék hangsúlyt, mert amellett az erőszak és gyilkosságok mellett, melyek az itt maradt békés lakossággal történtek, ez eltörpül. Bármilyen ukrán szimbólumot találtak az embereknél, vagy hadra fogható férfiakra akadtak, azokat az embereket kivégezték. A nőket, tinédzsereket megerőszakolták. Én most humanitárius céllal jöttem vissza Bucsába, ahol február 24-ig éltem a családommal. A testvéremmel közös alapítványunk által felajánlott mentőautót szállítottam, némi gyógyszerkészlettel a városba.
– Ön mikor tudott elmenekülni Bucsából?
– A testvéremmel együtt az utolsók között hagytam el a várost, jó egy hónappal ezelőtt, amikor még arra lehetőség volt. Most három napja jöttem vissza.
– Hogyan lehet most ott megélni?
– Ami az infrastruktúrát illeti, százalékos arányt mondani nem tudok. De könnyebb megrongált épületet, utat, vezetéket találni, mint épet. A szolgáltatások jelenleg újjászervezés alatt állnak. Tűzszerészek dolgoztak mindenütt az első napokban, aknákat, robbanóeszközöket kerestek és hatástalanítottak. Most kezd az egészségügy újra működni. Pontos arányt itt sem tudok mondani, de nagyjából a cégek húsz százaléka kezdett újra működni.
Azok a lakosok, akik már visszajöttek, az önkéntesek, akik segítenek kitakarítani Bucsát, azok humanitárius központból kapják az élelmiszert. Egyelőre élelmiszert konkrét címekre szállítanak ki.
A mentőautó, amit Christianék alapítványa Bucsának adományozott
– Ezek szerint ön is önkéntesként dolgozik?
– Igen, én is önkéntesként dolgoztam. Korábban a hadseregnek szállítottam tartós élelmiszert észak-Ukrajnába, majd itt segítettem be az élelmiszerek kiszállításába.
– Vannak-e személyes veszteségei ismerősök, barátok körében?
– Vannak megdöbbentő történetek, nagyon nem akarok ebbe belemélyedni. Szerencsére a szomszédaim közül mindenki él. De vannak ismerőseim, akik életüket vesztették menekülés közben. Irpinyben halt meg egy ismerősöm. Irpiny és Gosztomel össze van épülve teljesen, Gosztomelben voltak az első deszantos akciók a repülőtér ellen, még február 24-én. Egy idős asszony menekülés közben szívrohamot kapott a stressztől, amit elszenvedett. Ő is meghalt, sajnos. Én Bucsába annyira nem voltam integrálódva, Kijevben élek és dolgozom, ami innen 35-40 kilométer, ezért sok közeli ismerősöm itt nincsen. Családomat szerencsére néhány nappal a háború előtt kiszállítottam Kárpátaljára.
– Ott vannak most is, Kárpátalján?
– Nem, már továbbmentek Prágába. Az utóbbi időben ott is egyre több a légiriadó. Bár a técsői járásban, ahonnan a feleségem származik, nyugalom van, de azért szerettem volna, hogy a gyermekem nyugalomban tölthesse az éjszakáit, és ne arra ébredjen, hogy megint a pincébe kell lemenni légiriadó miatt.
– A családból ezek szerint csak ön maradt Ukrajnában?
– Rajtam kívül még az édestestvérem, aki agysebész, és jelenleg gyógyszerek beszerzésével és szállításával segít a hadseregnek. Ő most Ungváron van.
– Hogyan lehet ezt félelem nélkül kibírni? Illetve hogyan lehet a félelmet kibírni, mert félni biztos fél mindenki.
– A félelmet az ukrán nép többször átélte 2014 óta, amikor elkezdődött először a krími agresszió. Aztán a Donyeck és Luhanszk környéki háború. Ez ugyanaz a háború, illetve azok voltak az első szakaszai, ahogyan Putyin eltervezte. Már akkor nagyon nagy volt az összetartás az ukrán népben. Amikor most februárban megszaporodtak megint az egyértelmű jelek, mire készülnek az oroszok, az ukrán nép nem ijedt meg. Láttam, mennyien jelentkeztek már akkor a területvédelmi egységekbe (itt zajlik a gyorsított kiképzés, melynek végén az önkénteseket elhelyezik az ukrán hadseregbe). Nemcsak férfiak, nők is jelentkeztek. Egyértelmű volt, mindenki elszánt, hogy nem adjuk meg magunkat.
Akkor nem lett volna ennyi ártatlan áldozat.
– Milyen kimenetelt tart reálisnak ebben a konfliktusban most?
– Nem vagyok elemző, csak arról tudok beszélni, amit én láttam, hallottam. Több forgatókönyv van. Azt látjuk, hogy az orosz hadseregben a morál nagyon alacsony. Az is látszik, hogy ez az idővel csak még jobban csökken. Putyinnak valami kisebb győzelemre viszont szüksége van, mert az egyértelmű, hogy nagy győzelmet már nem arathat, sőt az már látszik, hogy a modern orosz hadtörténelem legnagyobb veresége az, amit az orosz hadsereg itt elszenvedett. A húszezres veszteség nagyjából egy valós szám. Látszik, hogy Észak-Ukrajna továbbra is cél, továbbra is vonják össze a haderőt a térségben, de az ukrán nép kilencvenöt százaléka és a kormány is azt mondja, hogy ellent fogunk állni. Az biztos, hogy szimbolikus jelentőségű lenne, ha bármilyen kisebb győzelmet tudna aratni május kilencedikéig, ami a posztszovjet térségben a második világháború végének az emléknapja (Európában május nyolcadika). Az, hogy meddig jut addig, illetve egy kibontakozó ukrán ellentámadás hogyan hiúsítja ezt meg, még nem tudom.
– Ahogy látom, végzetesen összeomlott Oroszország tekintélye. Ahogy a második világháború után Németországnak hosszú idő kellett, hogy ismét bizalommal tekintsenek rá, Oroszországnak is eljön Putyin után egy ilyen zéró nap. Hogyan lehet majd egyszer jó szomszédként tekinteni Oroszországra? Az emberek hogyan fognak újra normális kapcsolatokat kialakítani?
– Ukrajna orosz nyelvű része is mára megértette, hogy ezek után nem lehet testvéri népekről beszélni. Ugyanakkor a propaganda átmosta az oroszországi emberek agyát. Nem hisznek még saját családtagjaiknak sem.
Éveken keresztül sulykolták, például azt, hogy Ukrajna egy náci ország. Közben sok orosz katona döbbent meg itt a fogságban, hogy miért is háborúznak. Hiszen, akik ellen háborúznak, sok esetben ugyanúgy oroszul beszélnek. Normális családjuk van. De ez is változik most a háború miatt. Orosz anyanyelvű harminc-negyven éves emberek inkább használják az ukrán nyelvet úgy, hogy eddig nem használták, és nem is kellett használják.
– Mi a helyzet a magyarokkal? Ők hogy élik meg mindezt? Mennyire fertőzte meg őket a Magyarországról áramló oroszpárti propaganda, amitől még most sem határolódott el kellő eréllyel a hivatalos Magyarország? És ez hogy hat ki a magyar kisebbség ukrajnai megítélésére?
– Úgy érzékelem, hogy a kárpátaljai magyarságnak talán a fele szimpatizálhat ezekkel az üzenetekkel, nyílt oroszbarátságról most már nincs szó, viszont kicsit többen lehetnek, akik egyértelműen Ukrajna oldalán állnak. Sajnos a propaganda működik. Ahogy Magyarországon, itt is.
Azt megértem, hogy az embernek van egy nyelve, egy kultúrája. Magam is hat éves koromig csak magyarul beszéltem, sem ukránul, sem oroszul nem tudtam. Viszont a független Ukrajnába születtem. Az, ahogy Kárpátalja Ukrajnához került, számomra történelem. Viszont, ha ebben az országban élek, szeretném beszélni ezt a nyelvet, integrálódni a társadalomba. Goethe gondolatával egyetértve: ahány nyelvet beszélek, annyi ember vagyok. Kárpátalján a magyarság egy része azt gondolja, hogy bármi, ami ukrán nyelven zajlik, az a jogaikat sérti.
Az oktatási törvény sokan sérelmesnek tartják, nekem mondjuk, nem számít, mert én beszélem az ukrán nyelvet, Kijevben jártam egyetemre. De biztos vagyok benne, hogy ez a törvény változni fog.
Vannak, akik a háború kapcsán is azt a reményt táplálják magukban, hogy Magyarországhoz csatlakozzanak inkább. Ennek részben gazdasági okai vannak: Ukrajnában élni mindig is nehéz volt. A másik kulturális természetű, ez főleg a beregszászi járásra igaz. A beregszásziaknak mindig kevés a magyarság, többet akarnak. Ráadásul, a kulturális központ, az emlékhelyek ellen történő provokációk is felzaklatták a magyarokat. Bár egyértelműen kiderült, hogy ezek provokációk voltak és az elkövetőket el is ítélték, de sok magyar mind a mai napig úgy tekint erre, hogy ez a hivatalos Ukrajna jóváhagyásával történt.
Holott erről szó sem volt. Ukrajna demokratikus ország, biztos vagyok benne, hogy a jövőben sokat tesznek majd azért, hogy a magyarok jól érezzék itt magukat.
Most az életük árán védik nemcsak az ukránokat, de a kárpátaljai magyarokat is, hogy odáig ne jusson el az a szörnyűség, ami ott folyik.
– Van-e annak reális veszélye, hogy a magyarok ellen forduljon az ukrajnai közvélemény?
– Az, hogy lesz fájó seb, abban biztos vagyok, mert van már most is. Nekem például szegedi rokonommal volt hosszas vitám. Küldte nekem az egyértelműen oroszbarát cikkeket. De azért remélem, hogy túl leszünk ezen. Ez attól is függ, mennyire ébrednek rá az emberek a valóságra, és haladják meg a propagandát. De Ukrajna és Magyarország viszonya leginkább Kárpátalján konfrontálódik. Ott találkozik Ukrajna modern történelme, a magyaroknak meg a régi történelmi múlt. Nekem, bennem meg mind a kettő. Én abban reménykedem, hogy amikor vége lesz a háborúnak, meg tudom hívni az összes rokonomat, ismerősömet és együtt tudunk ünnepelni majd a Vereckei-hágón. Ez az én reményem. Meg az, hogy a magyarokra nem fog tartósan annyira hatni az orosz propaganda, mint jelenleg sajnos.
