Léteznek mérgező szülők, és itt élnek köztünk - Bihari Viktória írása
Vasárnap a PszichoFilo Expón tartottam egy hatvanperces előadást pánikbetegségről, depresszióról és mérgező szülőkről.
Ezekre az előadásokra - sőt, semmilyen előadásra - nem szoktam felkészülni, csak leülök és hagyom, hogy ringasson a flow, és azt mondjam, ami épp eszembe jut.
Visszajelzések alapján jól sikerült az az egy óra, a résztvevők hol nevettek, hol sírtak, hol lesütött szemmel remegtek.
Végigrángattam őket egy érzelmi hullámvasúton, és azt hiszem, élvezték, ahogy én is.
Sokan nem tudják, milyenek a mérgező szülő, mert csak a kék-lila foltokkal foglalkozunk, a lelki sérülésekkel nem, hiszen nincs nyomuk.
Pedig mennyi, de mennyi mérget fecskendeznek és fecskendeztek belénk a szüleink!
Mi számít méregnek?
Mikor anyád azt mondja, hogy egyél még 2 kanállal a pörköltből, mert neked főzte, egész nap izzadt a konyhában, és nem baj, ha dundi vagy, majd a strandon nem vetkőzöl le, az méreg.
Mikor azt hallod, hogy hülye vagy, buta, csúnyácska, semmirekellő, világ lustája, teher, kolonc, bezzeg a szomszéd Pisti milyen okos és ügyes, az is méreg.
Mikor egyest kapsz és füled-farkad behúzva mész haza, mert meg lettél szégyenítve az osztály előtt, és otthon azzal fogadnak, hogy márpedig most betakarodsz a szobádba és addig nem jössz ki, míg meg nem tanultad a leckét, mert mit képzelsz magadról, mert semmire sem fogod vinni, mert milyen sokba kerül a különóra és te így hálálod meg, az is méreg.
A végtelenségig sorolhatnám, hogyan sértik meg a szülők a gyerek intim szféráját, határait és jogait akár nap mint nap, nem is tudva, nem is érzékelve azt, hogy egyszer ezek a gyerekek fel fognak nőni és majd párkapcsolatot akarnak kialakítani.
És jönnek a problémák.
A szülei által csúnyának, kövérnek, szerencsétlennek bélyegzett kisfiú kompenzálni kezd, munkába menekül, karriert épít, de érzelmileg korcs marad, nem tud egészségesen kötődni, nem tud jól szeretni és talán szexuálisan is frusztrált lesz.
A lány, akit elhagyott az apja, vagy csak szimplán alkoholista volt, esetleg molesztálta is, talán megfojtja a férfiakat, vagy szintén bántalmazó kapcsolatot keres, hiszen ezt a példát hozta otthonról.
Sok párkapcsolatban van jelen a szülő egy kvázi láthatatlan démonkét. Megbúvik a paplan alatt, befészkeli magát a férfi és a nő közé, lidércként ül a vállunkon, hogy még véletlenül se legyünk boldogok.
A szülőktől meg nem kapott szeretetet sokszor a partnerünkön akarjuk bevasalni, vagy a másikat akarjuk a saját képünkre formálni, nem pedig elfogadni.
Szeress, ölelj, figyelj rám, gondoskodj rólam! - kiáltjuk, miközben pokollá tesszük a közös életet, és azon remegünk, honnan vasaljuk be az anyai szeretetet.
Igényeinket, szükségleteinket nem tudjuk elmondani és lejelezni, mert az félelmetes, nem vesszük magunkat komolyan, a másik gondolatait és érzéseit akarjuk kitalálni ahelyett, hogy játszmamentesen közölnénk, mi mit akarunk és mire vágyunk.
Ahogy körbenézek, azt látom, hogy iszonyatosan nagy a baj, és nem csak a harmincas-negyvenes korosztállyal, hanem lefelé és felfelé is.
Segítséget kérni ciki.
Szakemberhez csak a betegek és a hülyék fordulnak, a párterápia a végstádium, az érzelmekkel való szembenézés egy rémálom.
Menekülni kell munkába, mobiltelefonba, sportba, kényszerevésbe, pornóba, virtualitásba. Bárhová, ahol nincs valós intimitás, mert az intimitás félelmetes.
Démonokkal küzdünk, a szüleink démonaival, ami szétszakítja a személyiségünket.
Korunkat tekintve felnőttek vagyunk, a vágyaink viszont gyermekiek, a viselkedésünk pedig a szüleinket idézi.
Nem vagyok szakember és nyilván én sem tudom a tutit, ahogy senki más sem a földön.
Csak azt tudom, hogy aki verbálisan/fizikálisan bántja a gyermekét, az olyan bűnt követ el, melyet van, hogy egy életen át cipelünk.
Aki azt mondja a gyerekére, hogy ronda, ostoba, szerencsétlen, hülye, semmirekellő, lusta, selejt, az semmivel sem különb, mint az a szülő, aki bemászik a gyerek takarója alá és minden egyes nap molesztálja.
És az fáj a legjobban, hogy erre nincs törvény és nincs büntetés.
Bátran meg lehet szégyeníteni a gyereket Marika néniék előtt, mikor átjönnek vasárnapi ebédre és Pistike nem húzza ki magát, nem tud parancsszóra verset mondani, vagy nem úgy vágja a húst, ahogy illene.
Bátran lehet olyan légkört teremteni, amiben megáll a kés a levegőben, amiben a gyereknek hazudnia kell, ahol a valós érzelmek nem jelennek meg és ahol csak a képmutatás számít.
A lélek jogaival és a mérgezés következményeivel nem foglalkozik semmilyen hatóság.
Aztán felnövünk és tovább mérgezzük egymást, nem dicsérjük a kamaszt, nem a létezésének örülünk, hanem teljesítményt várunk tőle, nem nyugtatjuk meg, hogy a pattanások és az őrület elmúlik, hanem még baszogatjuk is.
Nem beszélünk intim témákról, csak celbekről és időjárásról.
Az nem fáj. Az nem ciki.
És kitermelünk magunkból egy érzelmileg teljesen debil generációt, aztán csodálkozva kérdezzük, hogy de hát miért nincs még unokánk? Miért nem szülsz kislányom? Miért nem köteleződsz el kisfiam, 35 éves vagy, apád ennyi idős korában már...
És mi, debilizált gyerekek, csak állunk és nézünk, hol romlott el ez az egész.
És ég a pofánk, hogy ez meg ez nem sikerül.
És sohasem a bántalmazó szégyenli magát, hanem mindig a bántalmazott.
Mert nincs miért.
Én még nem mérgeztem meg senkit és minden erőmmel azon vagyok, hogy soha ne is tegyem.
Azt akarom, hogy amit gondolok, amit mondok és amit érzek, az összhangban legyen.
Azt akarom, hogy megszeressem és komolyan vegyem magam, bántás, düh és frusztrációk nélkül.
Azt akarom, hogy ha lesz gyerekem, jól tudjam szeretni, pusztán azért, mert egy másik ember, akit nincs jogom bántani és megszégyeníteni.
Köszönöm a figyelmet.
