Lehet sorolni, hogy ki hányadik a világon abban, amit csinál - reagálás Tóta W. Árpádnak az olimpiáról
Tóta W. Árpád publicistai ténykedését elvétve követem. Nincs vele különösebb bajom, sokszor egyet is értek vele, de összességében nem jön be hübrisszel átitatott stílusa és a világlátása.
Most azonban az olimpia kapcsán kitett Facebook posztja elérte az ingerküszöbömet, olyannyira, hogy úgy döntöttem, reagálok rá.
- írja a kiváló publicista, és becsatolja mellé saját, ebben a szellemben íródott 2012-es cikkét is.

Az mindenképp becsülendő, ha valaki ennyire konzekvens, és csaknem 10 év távlatából is ugyanazt gondolja.
De miután elmorzsolunk egy könnycseppet a kiváló kolléga soraiból áradó emberség és empátia láttán, hadd fejtsem ki, miért nem értek egyet vele.
Kezdeném azzal, hogy persze, az olimpiai mozgalom ezer sebből vérzik. Túlságosan átszövi az üzlet, a politika, és ahol a kettő találkozik, ott nem várat magára sokat a korrupció sem. Magam is emlékszem még arra az esetre, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság úgy döntött, a jövőben az olimpiákon zöld helyett kék lesz a pingpongasztal, majd nem sokkal később kiderült, hogy az egyik főmufti cége véletlenül pont kék pingpongasztalokat gyárt. És ez csak csepp a tengerben. Tehát készséggel elismerem: ráférne egy alapos gatyábarázás az egész bagázsra.
Mások nevében nem tisztem nyilatkozni, de azt elmondhatom, én miért szeretem az olimpiát nézni, és miért tölt el jóleső érzéssel – bármily szégyen, olykor bizony büszkeséggel –, ha magyarok lépnek pályára, és még inkább, ha szép eredményeket érnek el.
Sosem voltam különösebben sportos alkat. Bár én is fociztam gyerekkoromban hébe-hóba, sosem voltam az a típus, aki suli után táskát eldobva rohant a grundra rúgni a bőrt a haverokkal. Sokat bicikliztem, de abban is elsősorban azt szerettem, hogy bejárhattam a város ismeretlen zugait.
Ezek után talán meglepő, de szeretek sportolni. Élvezem a mozgást, amikor gyermekeim elkezdtek dzsúdózni én is beálltam az edzésekre. És mivel tudom milyen iszonyú nehéz apuka testtel lenyomni 20 fekvőtámaszt, és eljutni a 150 fekvőtámaszig (ahonnan aztán elég egy nyár, hogy visszazuhanj a 10 fekvőtámaszos szintre),
A másik ok, amiért szívesen megnézem az olimpiai közvetítéseket, rendkívül prózai: szórakoztató. Nem vagyok az a típus, aki orrba-szájba sportot néz. Időm sincs, és az évi egy-két nagyobb sportrendezvény (olimpia, különböző vb-k és Eb-k) pont kielégítik ebbéli igényeimet.
Elismerem, vannak sportok, amiket csak négyévente látok, és akkor is elsősorban azokat nézem meg, amiben van magyar érintettség. Ennyi elég is nekem, de ennyi kell, és számomra valóban izgalmas azt nézni, milyen messze tudják eldobni valaki a „láncos vasgolyót”, vagy hogy hány góllal fordulnak a második félidőre a vízilabdás urak és hölgyek.
Nagy-Britanniában és csatolt részein a mai napig a legnépszerűbb sportok egyike a krikett, márpedig ha van sport, amin el lehet aludni, hát a kriketten mindenképp. Nyilván az sem véletlen, hogy az amerikaiak szent tehene, a baseball nálunk nem vált tömegsporttá.
De az olimpia nézettségi adatai alapján mégis elegen vannak világ szerte azok, akiket ezekkel a kevésbé népszerű sportokkal is le lehet ültetni a fotelbe. Fel nem fogom, miért fáj ez bárkinek?
Némileg jogos filozófiai kérdés, hogy az ember miért érez akkora örömet, ha valaki, akihez csak annyi köze van, hogy vele egy országban él, jól szerepel valahol. Sőt, miért érzi úgy, hogy kicsit ő is a győzelem részese.
Az első, triviális ok, hogy az olimpiai sportolók az országot képviselik a játékokon. Magyarország küldte őket, és persze a kvótát nem mi szereztük meg, Magyarországnak hívunk egy közös bulit, egy nagy közösséget, együtt vagyunk benne, minden ami itt történik, legyen az jó vagy rossz, ahhoz közünk van.
Na és persze ott a „szomszéd fia” hatás. Minél közelebb áll hozzánk valaki lélekben vagy földrajzilag, annál inkább büszkék vagyunk, ha elér valamit. Kicsit mi is érdekesebbnek érezzük tőle magunkat. Talán még Tóta W. Árpád is büszke lenne rá, ha felesége, gyermeke, testvére (ha van), szülei, veje-menye-unokája valamiféle kimagasló eredményt érne el valahol. Ezt távolabbra vetítve, egy világversenyen – számomra – nyilvánvaló, hogy ahhoz tudok kapcsolódni, akivel egy nyelvet beszélek, aki ugyanahhoz a kultúrához tartozik.
De mindez tulajdonképpen szubjektív. Van azonban egy minden másnál fontosabb funkciója az Olimpiának és az élsportnak, amiről Tóta W. vagy nem tud, vagy nem akar tudomást venni.
Nagyon sok gyereknek és fiatalnak a magyar sportolók sikerei adják meg a lökést, hogy kipróbálják magukat egy-egy sportágban.
Például a 2012-es londoni játékok után, ahol Ungvári Miklós ezüstérmet, Csernoviczki Éva pedig bronzérmet szerzett cselgáncsban – Joó Abigél pedig sérülten tatamira állva lett ötödik – érezhetően megnőtt a dzsúdóra beiratkozó gyerekek száma.
Ezek a sikerek tehát végiggyűrűznek az egész rendszeren, és a hatásukra többen kezdenek sportolni. Ami elsősorban nem azért fontos, hogy négy év múlva is legyen, aki kiáll és újabb érmeket nyer, hanem mert minél többen sportolnak, annál többen élnek egészségesen. Nem lesznek hozzám hasonló apukatestű felnőttek belőlük, akiknek már az is diadal, ha (ha!) lenyomnak 150 fekvőtámaszt.