Kiss Tibi: Nehéz helyzetben luxus pesszimistának lenni

Interjú: Láng Dávid, fotók: Mervai Márk - szmo.hu
2014. november 27.

A Quimby budafoki próbaterme elvarázsolt hely: kívülről elhagyatott gyártelepnek tűnik, beljebb lépve azonban rögtön megváltozik a kép. A tágas helyiségben mindenütt hangszerek hevernek, a falakat pedig Kiss Tibi festményei borítják, nem mindennapi hangulatot teremtve. A csövekben zubogó víz miatt olyan érzésünk van, mintha kint állandóan esne az eső.

Itt beszélgettünk az ország egyik legnépszerűbb zenekarának frontemberével. Most elsősorban nem szakmai kérdésekre, vagy a Quimby aktuális terveire voltunk kíváncsiak, hanem arra, mit gondol Tibi a mai magyar közhangulatról, a fiatalok egyre nagyobb mértékű elvándorlásáról, illetve lehetünk-e szerinte bizakodóak a jövőt illetően.

- Épp a rendszerváltás éveiben léptél felnőttkorba. Milyen várakozásaid voltak akkor, és mi valósult meg ezekből?

- 1989-ben érettségiztünk, ezért számunkra

dupla fless volt az egész történet: egyszerre szabadult fel az ország, és mi magunk is, mint fiatal felnőttek, megkezdhettük az önálló életünket.

Ez a két dolog együttesen hatalmas örömöt és szabadságérzetet keltett bennünk, hiszen elköltöztünk otthonról, az oroszok is elmentek, mondhatni az összes szinten levetettük a béklyóinkat. Minden együtt volt ahhoz, hogy irgalmatlan lelkesedéssel vessük bele magunkat az életbe, és az ország is elinduljon egy általunk is már régóta várt új irányba. Hogy mi valósult meg ebből? Mi akkor úgy gondoltuk, az egész átmenet sokkal gyorsabb és zökkenőmentesebb lesz, nem ilyen nehézkes, "kettőt előre egyet hátra" módon fog működni. Persze fiatalok és idealisták voltunk, azért ezt hozzá kell tenni.

Arra számítottunk, hogy Magyarország pár éven belül hasonló kaliberű hely lesz, mint nyugatabbra fekvő szomszédjaink.

Nyilván az ember mindig abba az irányba tekint, amelyik szimpatikusabb számára, pedig az igazság az, hogy mi azért erőteljesen a Balkán és a nyugati világ metszéspontjában vagyunk. Csak éppen az előbbiről az említett szabadságérzet miatt a többség hajlamos megfeledkezni. Mi is azt gondoltuk, hogy 10 év se fog beletelni, és tiszta Nyugat lesz itt minden. Ami természetesen túlzott volt, mint ez utólag kiderült – ráadásul elsősorban a Nyugat erényei lebegtek a szemünk előtt, az árnyoldalakat kevésbé ismertük. Ezt nem feltétlenül gazdaságilag, materiálisan értem, sokkal inkább a kevésbé megfogható dolgokat, az eszmeiséget vártuk nagyon a kint szerzett élményeink alapján.

Mostanra már nyilván kiderült, hogy a valóság ehhez képest nagyon elmaradt a várakozásainktól, mindazonáltal így is nagyon sok klassz dolog született. És az is bebizonyosodott, hogy egy új kort elkezdeni egyáltalán nem egyszerű.

Azt vettük észre, hogy az előző rendszert egy annál sokkal vadabb és kezdetlegesebb valami váltotta fel.

A kapitalizmus mellett a demokrácia összes botlását és gyermekbetegségét is el kellett szenvednie az országnak. Ezzel mi nem számoltunk, úgy gondoltuk, hogy szép egyenes menetelés lesz az egész. De nem így történt, mint ahogy sok példa mutatja. Azóta volt már olyan, hogy kicsit közelebb éreztük magunkat az ideához – most az egész generációm nevében beszélek –, és volt hogy távolabb.

Az utóbbi időben ismét azt érzem, hogy mintha nem tudnánk eldönteni, merre akar tartani ez az ország, és közben már el is röppent 25 év.

Ma már nem lehet mindent az átkos 40 évre fogni.

- Téged egyébként tizen-huszonévesen foglalkoztatott a politika, követted az eseményeket?

- A mindennapi politika egyáltalán nem érdekelt, csak a tényleg nagy kaliberű dolgokkal foglalkoztam. Például az nem volt mindegy számomra, milyen rendszerben élünk, kinek vagyunk a csatlósai, van-e demokrácia, vagy éppen lehet-e szabadon külföldre utazni. Ezek a részek természetesen fontosak voltak nekem, de a hétköznapok történései sokkal kevésbé.

- Milyennek látod ma a közhangulatot Magyarországon?

- Rendkívül zavarosnak. Mindenkinek van egyfajta sajátos elképzelése az ország jövőjéről, amit főleg a politikai pártok diktálnak nekünk. Ezekre, mármint klasszikus értelemben vett pártokra pedig a mai világban egyáltalán nem lenne már szükség. Szerintem manapság már teljesen túlhaladott ez a fajta 100-150 éves ideológiákon alapuló gondolkozás. Úgy érzem,

nem pedig valami olyan biztonságot, hogy majd ők jó szakemberként elvezetik az országot.

Nagyon károsnak tartom, hogy a politika ennyire benne van az emberek magánéletében. Metaforikus értelemben lassan acélbetétes bakanccsal kell kirugdalni a hálószobából. Ez elég rendesen mérgezi az életünket.

Bőven elég lenne, ha egyszerűen csak bízhatnánk abban, hogy a szakemberek vezetik a rájuk bízott tárcákat és felelősen elvégzik a feladatukat. Népszerű gondolat, hogy a demokrácia a vagyonosok diktatúrája: ez a rendszer a legalkalmasabb arra, hogy a vezetők úgy bánjanak a néppel, ahogy csak akarnak. És a demokráciában lehet a legkönnyebben lopni, ami szintén nagyon furcsa és paradox helyzet. Na mindegy, ezt is megtanultuk. Meg azt is, hogy ez az új világ morális romlást hozhat a közhangulatba. Hihetetlen, hogy mennyi ember vált ellenségévé a másiknak az elmúlt két évtizedben, kizárólag a politika miatt.

- Szerinted mikor kezdődhetett ez a folyamat, hogy a politika ennyire része lett az emberek életének?

- A rendszerváltás utáni első évek az öröm, a remény, a szabadság és a bizakodás jegyében teltek. Voltak nézeteltérések, de messze nem azzal a végső konklúzióval, hogy akkor én állok a jó oldalon, és ha te nem tartozol oda, szükségszerűen ellenség vagy. Ez az egész nagyon erősen talán csak az utóbbi tíz-tizenkét évben kezdődött, de már kicsivel korábban is látszottak a jelei. Megvadultak az emberek. És hát fejétől büdös a hal, az acsarkodó politikusoktól kapta a nép az ihletet. Az elmúlt években így szép lassan eljutottunk a nihilisztikus, reményvesztett, magyar rögvalóságig.

Hatalmas bűne ez az ország vezetőinek, hogy ilyen szintre vitték le a párbeszédet. Ma már közéleti témákról se lehet úgy beszélni, hogy ne soroljanak be ehhez vagy ahhoz az oldalhoz.

Ha nyíltan kiállsz bírálni a kormány valamelyik döntését, azzal azonnal komcsi b*zi liberális zsidó vagy, a másik oldalról mocskos Fidesz-bérenc. Holott talán csak arról van szó, hogy pont az adott dologgal nem értesz egyet. Ez beteges, hiszen a legjobb rendszereknek is kell, hogy legyenek kritikusai, az viszi őket előre. Nálunk nem lehet úgy kritizálni, hogy azonnal ne döngöljenek a földbe, és ne süssék rád, hogy a másik szekértáborhoz tartozol.

Pedig a legtöbb embert szerintem rohadtul nem érdeklik a pártkötődések, egyszerűen csak a saját életüket befolyásoló döntésekre szeretnének reagálni.

- Mi a helyzet a könnyűzenében?

- Mostanában téma meg ihlet akad bőven (ez is lehet hasznos...), de a szabadság és a finanszírozás terén nem igazán vagyunk elkényeztetve.

Bár a kirakat-kultúrpolitikára olykor hatalmas összegeket áldozunk, a számomra fontos, alternatív és független területeken mégis rossz az infrastruktúra, nagy a bizonytalanság, kevés a lehetőség.

Nagyon kevés a jól működő klub, és gyakorlatilag egy kisregényt lehetne írni arról, hogy mi minden hiányzik. Ha legalább megyeszékhelyenként működhetne egy mindenki által igénybe vehető közösségi tér, annak örülnék.

Minden területen hasznos lenne megszüntetni azt a fajta urambátyám-viszonyt, ami jelenleg jellemző.

Borzalmas károkat okoz a korrupció és a munkanélküliség. A politikát vissza kéne terelni a saját területére, és minél nagyobb autonómiát adni az egyes szakterületeknek: a kultúrának, az egészségügynek, a szociális szférának, az oktatásnak, vagy éppen a civil szervezeteknek. A kisebb sejtek hatékonyabban és valószerűbben működnek. Nem egészséges, hogy mindent fentről döntenek el. Nem jó érzés komplett idiótákat látni felelős pozíciókban. Megnyugtató lenne, ha őket olyan szakemberekre cserélnék, akik pártállástól függetlenül megkapják a fejlesztésekhez szükséges anyagi forrásokat. Fel kéne számolni az olyan és hasonló disszonanciákat, hogy bár sok tízezer üresen álló bérlakás van, mégis a hajléktalanság az egyik legnagyobb társadalmi probléma manapság. Az kellene, hogy a közösség érdekei az egyéni érdekek fölé kerüljenek, mert jelenleg egy szűk elit gyakorlatilag kizsákmányolja az országot.

- Azért vannak biztató jelek is?

- Rengeteg kiváló művész, tudós, gondolkodó ember él ebben az országban, akik teszik a dolgukat. Én is, mint mindenki, nagyon örülök egy felújított játszótérnek, egy új működő klubnak, vagy autópályának, és ha egy rászoruló kisgyereknek a közösség erejével összejön az életmentő műtéthez szükséges pénz.

Jó látni azt, hogy bár sokan nem értenek egyet egymással, a nagy bajban, kardinális ügyekben mégis képes összefogni az ország.

Mindig ilyen ügyek mentették meg ennek a népnek a lelkiismeretét.

- Te személy szerint szeretsz itt élni?

Budapest a kedvenc városom, és szeretem Magyarországot. Az a szeretet és megbecsülés, amit mi a zenekarral, és személy szerint én is kaptam az elmúlt években az emberektől, felbecsülhetetlen. Szeretek itt élni. Olykor jó elmenni is, de jó visszatérni.

- A sok gond és probléma ellenére is?

- Azt gondolom, hogy ennek az egésznek elsősorban mi vagyunk a rákfenéi, a legtöbb bajt magunknak okozzuk. Elsősorban nekünk kéne dűlőre jutnunk azzal, mit akarunk kezdeni az anyaföldünkkel. A probléma zöme belül van, a rendszert irányító fejekben.

A külföldi barátaim gyakran sajnálkoznak, hogy milyen világ van nálunk, aztán amikor elviszem őket a pesti éjszakába, vagy akár a Káli-medencébe, leesik az álluk.

Abszolút kétpólusú az ország megítélése, lehet itt nagyon jól érezni magad, ugyanakkor kifelé megy egy olyan üzenet is, hogy azért mégse annyira felhőtlen a helyzet.

- Sok fiatal dönt úgy, hogy inkább külföldön próbál szerencsét. Szerinted miért?

- Sajnálatos, de a legnagyobb probléma az, hogy sokan nemcsak rövid-, de hosszabb távon sem látják itthon a jövőjüket. Ez vonatkozik az idősebbekre is, de ők már gyakran félnek beleugrani az ismeretlenbe, a fiatal generációban viszont nincsenek ilyen gátak. Ha nem tudnak előre tervezni, csak a kilátástalanság a biztos számukra, elég könnyen a lelépés maradhat az egyetlen alternatíva. Az is nagy baj, hogy pont egy aktív, energiával és ötletekkel teli réteg távozik, akikre a legnagyobb szükség lenne. És nem röghöz kötéssel kéne itt tartani őket, hanem lehetőségekkel, hogy önszántukból maradjanak. Ha például van egy kutyám, akivel rosszul bánok, hiába kötöm meg, belül dühöngeni fog. Ebből pedig negatív energiák születnek, és előbb-utóbb meg fog harapni.

- Neked megfordult a fejedben valaha, hogy elmenj?

- Egy átlagemberhez képest kiváltságos helyzetben vagyok, ezért sem gondolkodtam el rajta komolyabban. Számos összetevő szükséges ahhoz, hogy az ember útnak induljon, viszont sajnos több ismerősöm is van, akik nyitva tartják ezt a lehetőséget – például nem fektetnek be itthon, nem terveznek hosszútávra, mert bizonytalanok a jövőjükben itthon. Ami engem illet, sokat utazom, évente egy-két hónapot így is külföldön töltök. Már csak azért is, nehogy „túladagolást” kapjak, másrészt frissítő olykor más kultúrákkal találkozni. Ennek az aránya ugyan változhat, de alapvetően nem tervezek elköltözni.

És ezúton is szeretném megkérni a jó embereket, hogy maradjanak itthon, mert a rosszak úgyis itt fognak. (mosolyog)

- Magyarország egyik legismertebb zenekara vagytok, százezres rajongótáborral. Tudjátok befolyásolni, miről-hogyan gondolkodjanak az emberek? Egyáltalán, van ebben szerinted felelősségetek?

- Mi egy rock 'n' roll zenekar vagyunk, az a dolgunk, hogy szórakoztassuk, utaztassuk és élményekben részesítsük az embereket. Nem szeretnék se nagy megmondó, se prédikátor lenni, hiszen annyiféle nézőpont létezik, mindenkinek megvan a maga elképzelése a világról. Persze a gondolataimat elmondhatom egy-egy történetről, hogy mindenki kiválogathassa belőle a számára hasznos részeket, de annyira nem érzem magam nagy tudásúnak, hogy mindenről meglegyen a véleményem. Inkább apróbb dolgokban tudok tanácsot adni, mondjuk hogy melyik a legjobb torzítópedál... Bár még ez is szubjektív. (mosolyog)

- A Kivándorló Blues megírásával nem lépted át ezt a magad által felállított határvonalat?

- Szerintem egyáltalán nem. Miért, mire gondolsz?

- Leginkább arra, hogy ezelőtt nem nagyon volt olyan dalotok, amibe akár vélt, akár valós politikai üzenetet lehetett belelátni, ezt viszont többen így értelmezték.

- A kivándorlás egy társadalmi probléma, bár mint ügy, nálunk politikai színezetet is kapott. A dal egy kétségbeesett szerelmes szám, amiben Magyarország egy metafora. Hallottam én is olyan sületlen véleményeket, hogy a dal kivándorlásra buzdít, de ez egy baromság.

- Mit gondolsz azokról a zenekarokról (például a Kozmosz), akik viszont nyíltan, még csak nem is metaforikusan nyilvánítanak véleményt?

- Ez az ő vállalásuk, egyén- és zenekarfüggő, kit mi ihlet meg. Ráadásul egy magára valamit is adó punkzenekarnál a politikai elit ostorozása szinte kötelező téma. Rám a díszletek, vagyis a körülöttünk lévő dolgok sosem voltak akkora hatással, sokkal inkább a mögöttes tartalom. Nem fogok nyíltan rugdosni egy politikust, de általános értelemben, mondjuk a hatalommal, vagy a hatalomvággyal és az ezzel járó lelki torzulásokkal szívesen foglalkozom, mert mélyen emberi, és engem ez érdekel. Akadhat egy-egy konkrét ügy is, aminek kapcsán kiállok elmondani a véleményem, ezt viszont nem feltétlenül a művészet keretei között tenném.

amibe ezek nem férnek bele.

- Mekkora szabadságot ad neked az átlagemberekhez képest, hogy zenélésből élhetsz?

- Nagyon nagyot. Ráadásul nemcsak hogy ebből élek, de nem is függünk olyan mértékben azoktól a hatásoktól vagy folyamatoktól, amelyektől az országban rengetegen. Nekünk ilyen értelemben nincsenek főnökeink, egyedül a közönség kegyeire vagyunk bízva. Akik vagy szeretnek minket, vagy nem, vagy támogatják a működésünket, vagy nem. Úgyhogy kizárólag azzal kell foglalkoznunk, hogy őket ne csapjuk be. Ezt abban az egy esetben tudunk teljesíteni, ha önmagunkat se csapjuk be, mivel ők általában annak örülnek, ha azt csináljuk, ami természetesen jön.

- A kisfiad most múlt kétéves, az ő jövőjét milyennek látod?

Nehéz bármit is ennyire előre látni, de igyekszem egyfajta nyitottságot és lehetőséget adni neki arra, hogy tudjon majd választani. Ő azért még elég soká lesz abban a korban, mikor belekerül ebbe a mókuskerékbe, én persze addig is próbálom felkészíteni azokra a dolgokra, amiket egy szülő át tud adni a gyerekének. De ha az iskoláztatásra gondolok, már most vakarom a fejemet. Na mindegy, azon a hídon majd akkor megyünk át, amikor odaértünk.

- Mennyire vagy bizakodó általánosságban a jövőt illetően?

- Szerintem

nehéz helyzetben luxus, hogy pesszimista legyen az ember.

Mindenképpen bízni és bizakodni kell, legrosszabb esetben csalódás lesz a vége. De ha valaki nem bízik, annak állandóan rossz hangulatban fognak telni a mindennapjai, az meg kinek jó? Én bizonyos szempontból realista vagyok, de nem puffogok sokáig dolgokon, inkább nekiállok keresni a megoldást. És bízom abban, hogy hosszú távon minden probléma megoldódik. Enélkül akár már most elkezdhetném ásni a síromat.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!