Kell-e verni a gyereket? – „Attól lesz ember valaki, ha megtanul félni és megalázkodni?”
Előrebocsátom: saját gyerekem nincs. Eddigi életem során neveltem párat (volt elvált, gyerekes párom), emellett van egy öcsém, aki a 18. életévemben pottyant bele az életünkbe. Úgy alakult, hogy anyám egyedül maradt vele, így az érettségim évében, és később, amikor az egyetemről hazamentem hétvégente meg a vizsgaidőszakokban, elég sokat bébiszitteltem “A pelenkást” (én csak így hívtam).
Szóval, A pelenkásnak voltak idegesítő szokásai. Kétéves korában (dackorszak, isteni dolog, ugye?) rákapott arra, hogy amikor végre kényelmesen becihelődtem a vécére...khm...a nagydolgomat végezni, kezemben egy női magazinnal, bejött utánam. A kulcs már rég rejtélyesen eltűnt, nem tudtam zárni. Mivel a lakótelepi lakásban nagyon fűtöttek, többnyire egy szál pelenkában volt (innen a becenév), kilógtak a pipaszár lábai meg a nyurga kis felsőteste.
Állt velem szemben a vécében, vigyorgott, alul kilátszott a két foga (akkoriban ennyit tudott felmutatni), gombára nyírt, barna haja félig belelógott a szemébe. Aztán fogta magát, és elkezdte kirángatni a kezemből a magazint – szerette ugyanis egyesével kitépkedni belőle a lapokat.
Azt hiszem, egyértelmű, hogy ebben a helyzetben nem engedhettem. Bár a bokámra letolt nadrágomban nem volt túl sok méltóságom (a mai napig nem tudom, hogy épp akkor melyikünk büszkélkedhetett erősebb sz...rszaggal, A pelenkás vagy én), többször is erélyesen közöltem vele, hogy az újságot nem adom, esetleg majd ha kiolvastam, amúgy meg menjen már ki.
Esze ágában sem volt. Hosszú alkudozás következett, majd amikor egy határozott mozdulattal elvettem tőle az újságot, és a fejem fölött feldobtam a vécépapírtároló polcra, jött a Kapitális Ordítás.
Mindig csodáltam, hogy nem kapott ilyenkor agyvérzést, mivel a feje tetejétől a talpáig padlizsánlila lett. Pattanásig feszült idegekkel ültem a vécén, a gyomrom gyűszűnyire szűkült, miközben kábé tíz centiről az arcomba üvöltött egy kétéves.
Hát nem mondom, hogy nem viszketett a tenyerem. Egyszerűen pompázatos megoldásnak tűnt felkapni, a térdemre fektetni (ha már úgyis ültem, legalább valami haszna legyen), és jól kiporolni a pelenkáját, hogy térjen észhez.
Nem voltam rá képes. Sokat gondolkodtam azon, miért. Talán mert engem nem egyszer nyakon vágtak gyerekkoromban, sőt, fakanállal is kaptam, és a mai napig bevillan az a mérhetetlen megalázottság, amit éreztem. De soha nem bírtam megütni a kisöcsémet. Pedig később is sokat volt velem, hétvégéket, napokat, és azt hiszem, kijelenthetem, egész életemben senki nem tudott úgy felidegesíteni, mint ő. De a fizikai erőszaktól – igen, egy popsiveréstől is – mindig visszariadtam.
Akkor is: megfogtam, kiraktam a vécé elé, becsuktam az ajtót, és megadóan hallgattam, ahogy kint tovább ordít. Végül is a lényeg az volt, hogy rájöjjön: nincs mindig az, amit ő akar, nem tépkedjük szét a nővérünk újságját, és nem megyünk be utána a vécére, amikor sz...rik. Az üzenet átment.
Ezt a történetet nem azért meséltem el, hogy szentté avassam magam (mondjuk ezzel nehéz is lenne). Tudom, hogy teljesen más egy kisöcsit “fél-munkaidőben” pesztrálni, mint egy – vagy pláne több – gyereket nevelni, éveken, évtizedeken át, éjjel-nappal. Minden tisztelet azoknak a szülőknek, akik ezt csinálják. És – bár most ezzel szembe megyek a hatályos büntető törvénykönyvvel, ugyanis ma Magyarországon bizony bűncselekmény egy gyereket megütni, BÁRHOGY – de én még azt is megértem (nem elfogadom, de megértem), hogy valakinél olykor elszakad a cérna.