Karácsonykor a legfájdalmasabb a búcsú attól, akit a legjobban szeretsz
Ülök a taxiban, egy almát szorongatva.
A sofőr - mint minden taxisofőr - magyaráz: talán épp az inflációnál tart, az oroszoknál, vagy hogy egy Dyson porszívó negyedmillióba kerül, de a feleségének még így is megéri az árát.
Csontvelődermesztő hideg van odakint. Állítólag karácsony lesz: ezt villogják a városszerte kiaggatott hópelyhek és rénszarvasok, erről ömleng egy popdíva a hangszóróból.
És ezért trónol a kórház halljában egy jókora fenyőfa, rajta csillámpapírba burkolt, üres dobozkákkal. Ehhez legalább értünk - alaposan becsomagolni a semmit, ha már az idei ünnepre nem jut se meghittség, se remény. A belgyógyászaton elmarad a karácsony.
A kilencvenes néni fekszik az ágyon, meztelenül, félig kitakarva. Tágra nyílt szemmel a plafonra mered. Piheg, néha nyögdécsel. Rosszul veszi a levegőt, fogatlan száját olykor fintorba torzítja a fájdalom.
“Melegem van” - közli köszönés helyett, tényszerűen - bár a szavait nehezen érteni a protézise nélkül.
“Szívecske, az mégsincs rendjén, hogy meztelen vagy” - próbálok hatni rá, de mindhiába: neki már mindegy a szemérem. Nem számítanak többé ilyen csip-csup dolgok.
Végül mégis ráimádkozom a nefelejcsmintás pólót. Óvatosan bújtatom át rajta a fejét, a karját, mintha kisgyereket öltöztetnék. Pedig még soha nem öltöztettem se időst, se kisgyereket.
Hányszor öltöztetett vajon ő másokat? Az öccsét, aki maga nevelt. A dédit, akit hűségesen gondozott, a nagypapát, aki utolsó éveiben már a hűtőszekrényben kereste a cipőkanalat. Anyámat, engem.
És öltöztette, hőmérőzte, fáslizta és pelenkázta ő a betegek százait, ezreit, akik megfordultak a keze alatt az évek során.
Mindenki Erzsi nővért akarta: az ő dúdolását, az ő erős, biztos kezeit, a megnyugtató érintését, az oltalmazó melegét. “Hogy van ma az én gyöngyhuszárom?” - simogatta meg reggelenként a haldokló öregek haját.
Pedig Erzsit soha nem oltalmazta senki.
Tűrte, hogy a nevelőanyja akácággal verje a fejét. Tűrte a napszámot, a marokszedést, a paraszti munka éveit. Könnyek közt nézte, hogyan hurcolták el a falubelieket: az ószeres Kohn bácsit és a hentest, aki még egy fél disznót is adott hitelre az éhező családnak.
Aztán Pestre került. Harisnyát stoppolt és a mosókonyhában robotolt cselédlányként. A nagyságos asszony szerette volna, ha “gazdinak” hívja, de nem volt rá hajlandó.
Amikor a nővérképzőbe jelentkezett, sírva fakadt a felvételi bizottság előtt: szégyellte, hogy nincsen miből füzetet vennie. Mégis felvették. Parasztlányból államfők és miniszterek személyi ápolója lett. Szándék nélkül, hátszél nélkül, csak mert olyan volt, amilyen.
Ötvenhatban aztán - az egyik Fontos Elvtárs ápolójaként - hátrahagyták. A Szovjetunióba menekülő Fontos Elvtárs neje búcsúzóul közölte vele: “Erzsi, most már elmehet!” Így aztán napokig bujkált a testőrrel és a kocsivezetővel egy szénapetrence mögött.
“Esténként úgy félek…” - mondja most.
Delíriumban az ember feje átjáróház, ahová a szél befújja kilencvenhárom év kísérteteit.
“Dehát nem vagy egyedül.”
Besüppedt ajkai megremegnek. Legyint, mintha én azt nem érthetném. Aztán elalszik a következő pillanatban.
Megszorítom a kezét. Gyűrött, vizenyős, meleg. A kéz, ami annyiszor kavarta nekem a tejbegrízt, annyiszor tapasztott velem homokvárat. Annyiszor takargatott be esténként, ha jó voltam, ha rossz.
Tátott szájjal hortyog - most tűnik fel, kis bajszot növesztett a kórházban -, majd összerezzen, felriad. Levegőért kapdos.
“Fáj valami?”
“Juliskám, most már menj el. Hagyjál engem békén.”
Ez nem könnyű, de hát a helyzettel jár - mondom magamnak.
Megszorítom a kezét. Nem szorítja vissza. Nézi a plafont.
Legszívesebben énekelnék neki, ahogy ő nekem gyerekkoromban: “Édes álmot, jó éjt…” - de hülyének nézne szemben a bácsi az infúzióval. Némák és közömbösek maradnak a zöldre festett falak.
Nem szeretném, hogy este féljen. Dehát már nincs mit tenni.
Aztán kihúzza az ujjait az enyémek közül, és reszketve az éjjeliszekrényre mutat:
“Ott az az alma. Azt vidd el legalább.”
Ülök a taxiban hazafelé menet. Ünnep jön - bár se hó, se család, se otthon -, de ünnep lesz, ez kétségtelen. Vajon hol leszek akkor, amikor…? Kétlem, hogy épp mellette. Talán egy buliban pezsgőzök majd, aztán meg örökre hurcolhatom magammal.
A pillanat lassan, de kérlelhetetlenül dübörög felém az idő lánctalpain. Óvodás korom óta álmodok vele, rettegek tőle, és mindjárt ideér.
“…szóval, ez a Dyson porszívó nagyon tud valamit. Pikk-pakk átmegy vele a feleségem az egész lakáson!” - lelkendezik a taxisofőr.
“Nahát. Szinte már engem is meggyőz, hogy kell egy ilyen otthonra” - csicsergek, és az almát szorongatom, míg a közömbös neonfények elsuhannak az ablak túloldalán.
