Kajner Péter: Az aszálykatasztrófa miatt világosan ki kell mondani, bizonyos területeken fel kellene hagyni a szántóműveléssel
Orbán Viktor összehívta a héten az Aszályvédelmi Operatív Törzset, és "aszályvédelmi szemlét" tartott, amiről videót is kitett. A Kossuth Rádióban arról beszélt, 200 munkagépet és ezer embert mozgósítottak. A miniszterelnök azt is kijelentette, a tiszások és Brüsszel szerinte akadályozzák az aszály elleni védekezést, mert el akarják érni, hogy a kormány ne adhassa ingyen az öntözéshez használt vizet a gazdáknak. Válaszul Magyar Péter arról írt, szerinte egészen szánalmas, hogy Orbán Viktor úgy tesz, mintha akár csak egy fűszálat is keresztbe tettek volna 15 év alatt az aszály okozta károk megelőzéséért. Szerinte a kormány csak ígérget, de semmit nsm tett a vízgazdálkodás fejlesztéséért.
Ahhoz, hogy lássuk, valami nagyon nincs rendben, nem kell a határt járnunk. Ha csak Budapesten lepillantunk a hidakról a Dunára, láthatjuk a rendkívül alacsony vízállást. A HungaroMet adatai szerint mérések kezdete óta az idei volt a legszárazabb június, a szokásos havi csapadékmennyiségnél 83 százalékkal kevesebb eső esett. Mekkora a baj, és mit tehetnénk valójában? Erről beszélgettünk Kajner Péterrel, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértőjével.
– A földeken, a kerteken, az útszéli füves részeken egyértelműen látszik a szárazság. Mennyire súlyos a vízhiány?
– Az ország szárazodik. Európa ma a világ leggyorsabban melegedő kontinense, és Magyarország is extrém gyors ütemben melegszik. 1901 óta 1,6 fokkal nőtt az ország éves középhőmérséklete. Ez erőteljesebb párolgást idéz elő, így bár a csapadék mennyisége statisztikailag nem csökkent jelentősen, a víz gyorsabban elpárolog, tehát kevesebbnek tűnik, az élőlények kevésbé tudják hasznosítani. A melegebb levegő több vízpárát képes magában tartani, ami azt is jelenti, hogy az elpárolgott víz nem biztos, hogy helyben csapódik ki, és lehet, hogy csak hosszú idő után, pusztító vihar formájában tér vissza. Mindezek miatt fokozódik a szárazodás. Idén például rendkívül csapadékhiányos téllel indítottunk: a Duna nagymarosi vízgyűjtőjén az átlagos téli csapadék mennyiségének csupán 60%-a hullott, a Tiszán a szegedi vízgyűjtőre pedig csak az átlag 52%-a. A tiszai vízgyűjtőn gyakorlatilag hó nem halmozódott fel a télen. Elmaradtak a tavaszi áradások. Bár a tavasz valamivel hűvösebb és csapadékosabb volt, ez messze nem pótolta a téli hiányt. Most, júniusban hirtelen berobbant a hőség, és jelenleg sem látszik, hogy enyhülne.
Most még rosszabb helyzetbe kerülhetünk, mint akkor, amikor egész Európa, így Magyarország is szenvedett a vízhiánytól és a hőségtől.
– Ugyanakkor emlékszünk arra is, hogy tavaly szeptemberben alig tudták megfékezni az árvizet.
– A tavalyi események jól példázzák, merre tolódik az éghajlatunk: egyre több az extrém időjárási helyzet, amelyek súlyossága is fokozódik. A tavalyi dunai árvíz például a Boris nevű ciklon hatására következett be, ami Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban okozott rendkívüli esőzéseket. Nálunk a korábbi Duna menti árvízvédelmi fejlesztéseknek és az összehangolt védekezésnek köszönhetően sikerült megőrizni az árvízi biztonságot. Az árvízvédelemre felkészültünk, és szerencsére a ciklon leginkább csak a peremével érintette Magyarországot. Ugyanakkor a Tisza vízgyűjtőjén eközben is aszály uralkodott. Tehát
– Miért nem tudjuk ezt a hatalmas vízmennyiséget megfogni, megtartani itt, helyben? Ezzel ki lehetne egyensúlyozni ezt az hatalmas ingadozást?
– Igaza van, most már el kellene fogadnunk, hogy nincs „káros” víz. Amit csak lehet, meg kellene tartani az országon áthaladó vízkészletből. Ma még nincs lehetőségünk egyik nagy folyónk vízgyűjtőjéről a másikra vizet átvezetni, és lehet hogy ha lenne, onnan is hiányozna, ahonnan elvezetik. Az aszály ellen viszont nem az aszály idején lehet a leghatékonyabban védekezni, hanem megelőző lépésekkel. A legjobb, ha minél több vizet tartunk meg a tájban. A Vízügy részéről elindult a gondolkodás ebbe az irányba, sőt, idén év elején stratégiaváltást is meghirdettek, amelynek lényege a vízvisszatartás és a komplex vízgazdálkodás előtérbe helyezése, vagyis az extrém víztöbblet és -hiány elleni védekezés egyaránt. A vízgyűjtőkön, ahol lehetett, idén igyekeztek megtartani a vizet, valóban komplexebb szemlélet irányába mozdulnak el. Létrejött a Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottság is.
A Vízügy elindította a „Vizet a tájba!” programot, amely – többek között – lehetőséget ad a gazdálkodóknak, hogy önkéntesen felajánlják területeiket időszakos vízborításra. Már több száz ilyen felajánlás érkezett, de országos léptékben ez még mindig kevés. Most valóban arra lenne szükség, hogy az agrárszektor is irányt váltson, és a vízvisszatartást prioritásként kezelje.
– Ha sikerülne elegendő vizet megfogni és eltárolni, akkor öntözéssel ellensúlyozni lehetne az aszályos időszakokat?
– Bizonyos kultúrák esetében, korszerű technológiákkal van helye az öntözésnek, de az országot jellemző, egyre fokozódó aszályhajlamot az öntözés önmagában nem tudja ellensúlyozni. Nagyságrendileg kell elképzelnünk a problémát:
Mindeközben a természetes élőhelyeknek is szüksége van vízre, nem csak a mezőgazdaságnak. Ráadásul a felszíni és felszín alatti vízkészleteink is csökkennek. Tehát az öntözés lehet egy válasz, de csupán egy a sok közül, és nem is a legfontosabb. Az ellen kellene fellépnünk, hogy a víztartalékaink, akár a talajban, akár a folyókban, tavakban, ne csökkenjenek folyamatosan. Ennek legfőbb módja, ha elkezdjük ezeket a készleteket visszatölteni. Ehhez gyökeresen meg kellene változtatnunk a belvízgazdálkodást is.
Emellett nem szabad megfeledkezni a talajművelés reformjáról sem. A jelenlegi intenzív művelés: szántás, vegyszerezés, műtrágyázás, tönkreteszi a talajszerkezetet, így az egyre kevesebb vizet képes megtartani. Át kellene térnünk takarásos, illetve talajregeneráló művelésre, amely megőrzi a talaj szerkezetét és vízmegtartó képességét. Terepi tapasztalataink már elég jelentősek, főként a Tisza vízgyűjtőjéről. A WWF Magyarország együttműködik a Felső-Tiszai Vízügyi Igazgatósággal a Tisza-programunk keretében. A Beregi tározó térségében idén nyáron is volt egy tesztjellegű vízborítás egy erdőterületen, amelyhez az erdőtulajdonosok is hozzájárultak. A víz kivezetése pozitív hatásokat eredményezett a tájban.
– Erre van együttműködési hajlandóság a gazdák részéről?
– Elsősorban a támogatási rendszert és a termékstruktúrát kellene újragondolni. Vannak már biztató jelek: 2023-ban született egy rendelkezés, amely lehetővé teszi, hogy vízborította területek után is lehessen terület alapú támogatást igényelni. Az önkéntes részvételen alapuló Agrár-környezetgazdálkodási Programban tiltják a víz elvezetését. Ezek azonban még nem ösztönöztek valódi változást. A rendszeresen belvízzel sújtott területeken például egyértelműen területhasználat-váltásra lenne szükség.
Természetesen ez nem történhet meg a gazdálkodók kárára. De be kell látni: a klímaalkalmazkodás érdekében a teljes agrárstratégiát új irányba kellene állítani. Ma a stratégia a gabonatermesztésre, szántóföldi tömegtermékek előállítására fókuszál. Ezzel szemben el kellene indulni egy klímaalkalmazkodást előtérbe helyező, változatosabb termékstruktúra felé, amelyhez ösztönzőket is rendelnek. Egyes jelek már utalnak erre az irányváltásra, de jelenleg úgy tűnik, mintha épp a legnagyobb baj közepette fordulnának vissza ebből a stratégiából. Olyan hírek is érkeznek, hogy a vízvisszatartást ösztönző támogatásokat vagy nem írják ki, vagy azok nagyon késnek. Ez nem jó irány. Ez az év valószínűleg lapot húz a 2022-esre, de már most meg kellene kezdeni az agrártámogatási eszközökkel való felkészülést a jövő évi aszályokra.
Fel kellene készülni arra, hogy az őszi, téli csapadékosabb időszakokban (ha lesznek) betározzuk a vizet a tájainkban, talajainkban és ebben érdekeltté tegyük a gazdálkodókat is.
– Korábban kiépült egy csatornahálózat szivattyúállomásokkal, amely azonban az elmúlt harminc évben elhanyagolt állapotba került. Van, ahol már fák, bokrok nőnek benne. Ennek a felújítása segíthetne abban, hogy ne sivatagosodjon el az a termőterület, ahol még most is van mezőgazdasági tevékenység?
– Ennek a csatornahálózatnak az elsődleges funkciója az volt, hogy a vizeket elvezesse a földekről. Körülbelül 43 ezer kilométernyi csatornarendszerről beszélünk, ami hosszabb, mint az Egyenlítő, és eredetileg többségüket az úgynevezett „káros vizek”, vagyis a belvizek elvezetésére tervezték. Ahhoz, hogy ezek a csatornák ma már a klímaalkalmazkodás és az aszályokkal szembeni felkészülés szolgálatába állíthatók legyenek, át kellene őket alakítani, illetve úgy kellene őket üzemeltetni, hogy a víz pótlására is alkalmasak legyenek. Kerülni kellene például a csatornák őszi előürítését, tavaly már ezt kezdeményezte a Vízügy. Ez jó irány, és erre kellene nagyobb léptekkel továbblépni. Tehát ez a csatornarendszer némi átalakítással akár alkalmas lehetne arra, hogy a felgyülemlett és eltárolt árhullámokat ne csak elvezesse, hanem visszajuttassa a földekre egy aszályosabb időszakban. Koncsos László professzor és kutatócsoportja a Budapesti Műszaki Egyetemen immár húsz éve keres megoldásokat a Tisza-menti szárazodásra. Kutatásaik arra mutatnak rá, hogy
Ennek oka részben a csökkenő felszíni vízkészlet, részben a túlzott vízkivételek, részben pedig az egyre erősebb párolgás. Ez a folyamat fokozatosan kimeríti a vízkészleteinket. A megoldás az lehet, hogy a korábban a folyószabályozás során leválasztott mély ártereket újra összekapcsoljuk a folyóval. Zsilipekkel, csatornákkal szabályozott módon kellene lehetővé tenni, hogy az árhullámokból bizonyos mennyiségű víz betározható legyen ezekben a mélyebb fekvésű területekben. A belvízcsatornáknak ebben nagyon is fontos szerepe lehet. De nem elegendő csupán a csatornák kotrása, mélyítése, vagy a benőtt növényzet eltávolítása. Ha ezekből hiányzik a vízpótlás, az még ronthat is a helyzeten. Egy mélyebb csatorna ugyanis mélyebbről képes kiszívni a talajvizet, vagyis tovább gyorsítja annak eltűnését. A csatornák „helyreállítása” tehát önmagában nem cél az üzemrend módosítása, valamint a vízpótlás megvalósítása nélkül. Koncsos professzorék számításai szerint körülbelül több mint 200 ezer hektárnyi területet lehetne alkalmassá tenni arra, hogy a vizet megtartsuk és beszivárogtassuk. A belvizeket, illetve az árhullámokat szét kellene teríteni ezeken a területeken, ez azonban tájhasználat-váltást is igényel.
Ez a területi kompromisszum viszont megtérülhet, hiszen így megelőzhetjük, hogy az Alföld egy jelentős része végzetesen kiszáradjon vagy félsivataggá váljon.
– Nyilván azokat, akiknek a szántóföldje ezekre a területekre esik, kártalanítani kellene, ahogy ön is mondta korábban. Ehhez gondolom, kormányzati együttműködésre is szükség van.
– Ezekre a célokra lennének források. A közös agrárpolitika (KAP) keretéből el lehetne indítani a Vízvédelmi célú nem termelő beruházások, illetve az Élőhelyfejlesztési beruházások nevű támogatásokat. Emellett létezik egy távlati, de ígéretes eszköz is: a „vízprémium” munkanéven futó támogatási forma, amely elindíthatná a gazdálkodókat ebben az irányban. A támogatások újrastrukturálásával ésszerűbb agrárszerkezet alakítható ki, és a következő uniós ciklusban ezeket a célokat kiemelt prioritássá kellene emelni. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a felszín alatti és felszíni vízkészletek szűkülése nemcsak a mezőgazdaságot, hanem az ipart és a lakosságot is érinti.
A folyamatok felgyorsultak, a vízkészleteink csökkennek, és ezzel kell majd együtt élnünk. Minél előbb elkezdjük az alkalmazkodást, annál nagyobb az esélyünk arra, hogy mérsékeljük a károkat.
– Az idő közben csak telik, a sivatagosodás már elindult. Nem vagyunk már elkésve? Van egy átbillenési pont, amin túl már csak futunk az események után?
– Nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy olyan állapot, mint húsz évvel ezelőtt, már nem lesz. Az éghajlatváltozás egyértelmű irányba halad: a szárazodás folytatódni fog, a vízkészletek csökkenése pedig kétségtelenül veszélybe sodor bennünket. Minél hamarabb lépünk, annál kevesebb kárt szenvedünk el. Nem merném azt állítani, hogy teljes mértékben helyreállíthatjuk a vízkészleteinket, de a csökkenés lassítása elsődleges cél kell, hogy legyen. Be kell látnunk, hogy beköszöntött a 21. század. A 19. századi logikával már nem tudunk érvényes válaszokat adni ezekre a kihívásokra.
– Mi lenne a javasolt út? Lecserélni a jelenleg termesztett növényeket szárazságtűrő fajtákra? Felmerül ilyenkor a kérdés: a genetikailag módosított (GMO) növények szóba jöhetnek-e? Ezek ugyan most tiltva vannak, de léteznek szárazságtűrő GMO-növényfajták is.
– Ez valóban lehetne egy irány, de jelenleg a GMO-nak nagyobb a kockázata, mint a látható haszna. Ugyanakkor rendelkezésünkre állnak a génbankjaink, amelyek hatalmas, kiaknázatlan potenciált rejtenek. Ezekből új növényfajták is bevonhatók lennének a termesztésbe. Ráadásul nemcsak szántóföldi növényekben kellene gondolkodnunk. A jelenlegi agrárstruktúra szinte kizárólag a szántóföldi növények előállítására fókuszál. Ezeket többnyire ipari módszerekkel termeljük, így egyre kevesebb embernek adnak megélhetést, és közben a birtokszerkezet is folyamatosan koncentrálódik. Azt mondhatjuk, hogy
Nemrégiben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy Magyarország klímatörvénye elégtelen célokat tűz ki az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére. Bár globálisan Magyarország kis kibocsátó, de éppen ezért, mint az egyik legsérülékenyebb ország, minden tőle telhetőt meg kellene tennie az emisszió csökkentéséért is. Jelenleg az az uralkodó álláspont, hogy a kibocsátáscsökkentést már megoldottuk, mert a rendszerváltás idején összeomlott a szocialista ipar, és változott az energiafelhasználás szerkezete. De valójában nem oldottuk meg a problémát. Ha az éghajlatváltozás lassítása egyáltalán cél lehet, ahhoz nekünk is jelentős lépéseket kellene még tennünk. Egy új klímatörvény megerősíthetné a kibocsátáscsökkentési és az alkalmazkodási kötelezettségeinket is.
– A kormány most az aszály csökkentésére azt javasolta, hogy kifizeti a gazdáknak az öntözés költségeit. De az öntözhető földterületek aránya csekély, és még ezek közül is csak kevés rendelkezik megfelelő infrastruktúrával. Másrészt: mivel is öntözünk? Ez így, bár lehet jó szándékú lépés, inkább tűnik látványelemnek, mint valódi megoldásnak.
– Valóban, ez közgazdasági szempontból is vitatható. Ha valaminek nincs ára, az emberek hajlamosak nem takarékosan bánni vele. Ha az öntözés költségeit átvállalják, azzal pont a vízfelhasználást ösztönzik. Kármentésként, rövid távon ésszerűnek tűnhet, de hosszabb távon mintha mindig azt üzennék a gazdálkodóknak, hogy nincs itt semmi gond, lehet folytatni ugyanazt a gyakorlatot, termesszünk vízigényes kukoricát akár aszályos területen is, majd az állam kifizeti a vízszámlát. Ez a szemlélet nem fogja kezelni a problémát. Ráadásul az öntözés önmagában is technológiaigényes és költséges, még akkor is, ha a vízért nem kell fizetni.
De egy újabb extrém aszályos év esetén az is előfordulhat, hogy hiába öntöznek, a légköri aszály miatt az öntözés is kárba vész. Ha az agrárstratégia továbbra is a kártérítésre és a vízpazarló öntözésre épül, akkor nem fogunk tudni megbirkózni az egyre súlyosabb szélsőségekkel. Egy közgazdász barátom mondja, hogy az öntözés olyan, mint a vagyonvédelem. Az ember kerítést épít, kamerákat szerel fel. De ha jó a közbiztonság, akkor kevesebbet kell költeni ezekre. Ugyanez igaz a vízgazdálkodásra is: ha a tájat vízzel látjuk el, akkor az öntözés iránti igény is csökkenhet. Ha viszont a táj vízmegtartó képessége leépül, akkor az egyéni védekezéssel, például öntözéssel is, egyre kevesebbet tudunk elérni.
– Eddig főként nagy gazdaságokról, szántóföldekről beszéltünk, de mi, egyszerű polgárok is tehetünk valamit a saját környezetünkben? Régen divat volt a gyönyörű gyep, amit öntöztek, nyírtak, ez ma már nem működik. Elpárolog a víz, kiég a fű, miközben ez az egész rengeteg vizet emészt fel.
– Teljes szemléletváltásra van szükség a házikertek szintjén is. Ne rövidre nyírt gyepet ápoljunk, hanem inkább ligetes, fákban, árnyékban gazdagabb, változatosabb kertet, ami jobban megfogja a vizet. Ahogy ön is mondta: a rövidre nyírt pázsit már nem fenntartható, sem vízgazdálkodási, sem biodiverzitási szempontból. Az olyan növények, mint a tuja vagy a fenyő is kiszáradnak. Kertjeinket ne ilyen típusú növényekkel töltsük meg. Az angol nemesi divatot idéző pázsit ideje lejárt. A hosszabbra hagyott, változatos növényzet, valamint az esővíz megtartása, például tartályokban, sokkal fenntarthatóbb megoldás. Hagyjuk hosszabbra a növényzetet és örüljünk a legelésző méhek és dongók látványának! Van, aki ezt gaznak látja, de igazából ez a jövő. Az aszályok gyakori vendégek lehetnek, de tudjuk tompítani ezek hatását, ha ésszel alakítjuk környezetünket.
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!
