MÚLT
A Rovatból

Jodie Foster, szeress belém! – 40 éve kíséreltek meg merényetet Ronald Reagan amerikai elnök ellen

Az elnök éppen beszállni készült az elnöki limuzinba, miközben újságírók kérdéseire vetett oda néhány mondatot, amikor a merénylő közvetlen közelről hat lövést adott le rá és a mellette állókra.


1981 a nagy politikai merényletek éve volt. A pápát, az egyiptomi államfőt és az amerikai elnököt vették célba a gyilkosok. Anvar Szadatot megölték, II. János Pál és Ronald Reagan csak megsebesült, de az eseteik nem csupán médiaszenzációk voltak, hanem befolyásolták későbbi tevékenységüket és megítélésüket is.

Az Egyesült Államok 40. elnökét 40 éve, 1981. március 30-án, alig több mint 3 hónappal beiktatása után próbálták eltenni láb alól. John F. Kennedy 1963. november 22-i meggyilkolása óta nem ez volt az első közvetlen támadás a Fehér Ház urai ellen.

1972 tavaszán egy Arthur Bremer nevű fiatalember fejébe vette, hogy megöli az újraválasztásáért induló Richard Nixont, és ezzel beírja magát a történelembe. Az elnöknek azonban nem jutott a közelébe, így második számú kiszemeltjére, George Wallace-ra lőtt rá május 15-én a Maryland állambeli Laurelben. Wallace Alabama fajgyűlölő nézeteiről hírhedt kormányzója volt, aki 1968-tól pályázott az elnökjelöltségre a szélsőséges Amerikai Függetlenségi Párt színeiben. Túlélte a merényletet, de élete végéig tolókocsiba kényszerült, mert deréktól lefelé megbénult. Bremert 53 évi börtönre ítélték, 2007-ben helyezték csak feltételesen szabadlábra, de már egy évvel letartóztatása után megírta emlékiratait Egy gyilkos naplója (An Assassin’s Diary) címmel. Ez a könyv adta az ihletet Paul Schradernek Martin Scorsese Taxisofőr című filmjéhez.

Charles Manson sátánista közösségéhez tartozott az a nő, aki 1975. szeptember 5-én a kaliforniai Sacramentóban megpróbálta megölni Gerald Ford elnököt. Lynette Gromme azt tervezte, hogy a gyilkosság után nyilatkozatot tesz, amelyben azokat kárhoztatja, akik nem hajlandók környezetünk szennyezését megállítani. A helyi törvényhozás épületének parkjában sikerült Fordot néhány lépésre megközelítenie, de már nem volt ideje elsütnie pisztolyát. Lynette Gromme-t életfogytiglanra ítélték, mert közben rábizonyítottak egy 1972-ben elkövetett gyilkosságot – a „család” egyik férfitagját ölte meg, aki állítólag „árulásra” készült – végül 2009-ben helyezték szabadlábra 34 évi börtön után.

Alig 17 nappal a sacramentói eset után ismét egy nő akarta megölni Fordot, ezúttal San Franciscóban. Addigra Ford alelnökből elnökké lépett elő, miután Nixon a Watergate-ügy miatt lemondásra kényszerült. Sarah Gene Moore a limuzinjából kiszálló elnökre 12 méterről két pisztolylövést adott le, de egy Oliver Sipple nevű vietnami háborús veterán hadirokkant elkapta a nő karját, így lövései nem találtak.

Moore, aki 45 éves korára már ötször vált el, a San Franciscó-i ellenkultúra szélsőséges vonalának volt egyik vezető egyénisége: közel állt a Szimbióni Felszabadítási Hadsereghez, amely 1974-ben elrabolta Patty Hearst-öt, a sajtómágnás Randolph Hearst lányát, közben azonban titokban az FBI informátora volt. A szövetségi nyomozó iroda a merénylet előtt négy hónappal szakította meg vele a kapcsolatot. Tíz évvel később Sarah Jane egy interjúban elmondta: azért lőtt az elnökre, mert úgy érezte, hogy így is, úgy is meg kell halnia. Vagy társai ölik meg bosszúból, vagy az FBI, hogy ne tudjon beszélni belső dolgaikról. Gondolta, ha meg kell halnia, ne menjen el egyedül. Esetét 1999-ben a CIA is tanulmányozta, és arra a következtetésre jutott, hogy Moore „a nagyon nyugtalan társadalmi és politikai körülményeknek esett áldozatul”….

Ronald Reagan 1980. november 4-én felcsuszamlás-szerű győzelmet aratott elődjével, Jimmy Carterrel szemben, aki bár tető alá hozta a Camp David-i izraeli-egyiptomi békekötést, tehetetlennek bizonyult az energiaválsággal, a Szovjetunió Afganisztán elleni inváziójával, és nem utolsósorban a teheráni amerikai nagykövetség megszállásával szemben, ahol Khomeini ajatollah által feltüzelt iszlamista diákok 444 napig tartották fogságban a külképviselet személyzetét. Amerika egy „erős emberre” várt, ugyanakkor a világ nem sok jót várt a különös pályát befutó új elnöktől.

Reagan, aki 69 évével az addig megválasztott legidősebb elnök volt, rádiós sportriporterként kezdte pályafutását, majd 1937-től filmezni kezdett. Jó kiállása, fizikuma nem volt arányban tehetségével, így az igazán nagy szerepek elkerülték, legismertebb alakítását a Santa Fé-i ösvényben, Kertész Mihály filmjében játszotta Errol Flynn árnyékában. Utoljára 1964-ben állt kamera elé Don Siegel Bérgyilkosok című filmjében, amely Ernest Hemingway novellája nyomán készült. A II. világháború idején tartalékos tisztként számos kiképző és propaganda-filmben szerepelt, majd 1947-1959 között az amerikai filmszínészek szakszervezetének elnöke lett. Ilyen minőségében élharcosa volt a kommunista szimpatizánsnak bélyegzett színészek tiltó listára helyezésében. 1962-ben kezdett politizálni, konzervatív nézeteire jellemző, hogy 1964-ben a szélsőjobboldali republikánus elnökjelölt, Barry Goldwater kampányszóvivője volt. 1967-ben választották meg Kalifornia kormányzójának, legemlékezetesebb cselekedete e minőségében a Nemzeti Gárda bevetése volt a Berkeley egyetemet elfoglaló diákok ellen 1969 áprilisában.

Reagan 1976-ban jutott el odáig, hogy harcba szálljon az elnökjelöltségért, a szovjet nukleáris fenyegetésre alapozó kampánya azonban akkor kevésnek bizonyult a hivatalban lévő, végül Jimmy Carterrel szemben vereséget szenvedő Gerald Forddal szemben. Négy évvel később azonban már senki sem állhatott a „kiérdemesült cowboy” útjába, ahogy ellenfelei gúnyolták. Úgy tűnt, hogy a „vadnyugati stílust” bevezeti az amerikai külpolitikában is, mindenekelőtt a hidegháború új szakaszának elindításával, a katonai kiadások növelésével, és a „csillagháborúként” emlegetett, soha meg nem valósult űrfegyverkezési tervvel.

1981. március 30-án azonban kis híján az amerikai történelem legrövidebb elnökségének lett tanúja a világ.

Ronald Reagan március 21-én feleségével, Nancyvel ellátogatott a washingtoni Ford színházba, ahol 1865. április 14-én lelőtték Abraham Lincolnt és mint mondta, „különös érzések kerítették hatalmába” az elnöki páholy láttán. Kilenc nappal később Reagan a szintén washingtoni Hiltonban a legnagyobb amerikai szakszervezeti szövetség, az AFL_CIO képviselői előtt mondott beszédét követően éppen beszállni készült az elnöki limuzinba, miközben újságírók kérdéseire vetett oda néhány mondatot,  amikor a merénylő közvetlen közelről hat lövést adott le rá és a mellette állókra egy Röhm RG-14 típusú pisztolyból.

Reagan megsebesült a bal alkarján, a lövedék eltörte egyik bordáját, ami átszúrta a tüdejét, súlyos belső vérzést okozva. Halálközeli állapotban szállították a George Washington egyetemi kórházba, és életmentő műtétet hajtottak végre rajta. A merénylet miatt elhalasztották az aznap estére tervezett Oscar-gálát, amelyen a tervek szerint felolvasták volna az egykori színészből lett elnök üzenetét. Ronald Reagan viszonylag hamar felépült – ez is erősítette imázsát – és április 11-én már ki is engedték a kórházból.

A merényletben nemcsak az elnök sebesült meg, hanem James Brady, a Fehér Ház sajtótitkára, Tim McCarthy, a titkosszolgálat ügynöke és Thomas Delahanty rendőrtiszt is. Mindhárman túlélték a támadást, Brady azonban olyan súlyos agysérülést szenvedett, hogy élete végéig nyomorék maradt. 2014-ben halt meg.

A támadót két járókelő teperte le a földre, és a biztonságiaknak, rendőröknek úgy kellett kiragadniuk a kezükből, hogy agyon ne verjék.  A világ pedig hamarosan megismerte egy zavart elméjű 26 éves fiatalember, John Hinckley jr. nevét.

Hinckley Dallasban nőtt fel, gazdag családban, apja a Vanderbilt energetikai részvénytársaság elnöke volt. Később kiderült róla, hogy szenvedélyesen érdekelte minden, amit Lee Harvey Oswaldról, John F. Kennedy feltételezett gyilkosáról írtak. A texasi műszaki egyetemre iratkozott be, de nem vette komolyan, ezért 1980-ban kirúgták. Közben 1975-ben Los Angeles-be ment, dalszerzői karrierre vágyott, de a siker elmaradt. Kénytelen volt hazaköltözni szüleihez, lelkiállapota egyre labilisabb lett. A nagy fordulatot életében 1976, a Taxisofőr bemutatója jelentette. Ebben egy poszt-traumás stresszben szenvedő vietnami veterán (Robert de Niro) elhatározza, hogy megöl egy elnökjelöltet. Akkoriban Hinckley már elkezdett fegyvereket gyűjteni, és lőni tanulni, az igazi függőséget azonban a filmben egy 12 éves, prostitúcióra kényszerített gyereklányt alakító Jodie Foster okozta neki.

Mániájává vált, hogy megszerzi magának a fiatal színésznőt. Amikor megtudta, hogy Jodie beiratkozott a New Haven-i Yale egyetemre, Hinckley a városba költözött, állandóan követte a lányt, telefonon hívogatta, üzeneteket és verseket csúsztatott be kollégiumi szobájának ajtaja alatt. Amikor rájött, hogy képtelen meghódítani Fostert, egyre őrültebb terveket eszelt ki, hogy a lány felfigyeljen rá: repülőgéprablást fontolgatott, de arra is gondolt, hogy Jodie szeme láttára követ el öngyilkosságot. Innen már csak egy lépés volt az elnök elleni merénylet. Először Jimmy Cartert próbálta elkapni, egy ideig követte minden belföldi útján, de aztán Nashville-ben letartóztatták tiltott fegyverviselés címén. Megint hazatért, pszichiátriai kezelésnek vetették alá, de rögeszméjétől nem tudott szabadulni. Közben megválasztották Reagant, így már Hinckley őt tekintette potenciális áldozatának.

Ekkor újra elővette ihletőnek a Kennedy-Oswald sztorit, és a Reagan elleni merénylet előtt levelet írt Jodie Fosternek. Ebben felidézte, hogy hányszor próbálkozott a lány elbűvölésével, de minden kísérlete kudarcot vallott. Ezért szánta rá magát erre a tette, mert már képtelen tovább várni rá.

Hinckley-t végül 1982. júniusában felmentették elmeállapotára való tekintettel, és egy pszichiátriai intézetbe szállították. Védője szerint a merénylő skizofréniában szenvedett, míg a vád tanújaként beidézett pszichiáter narcisztikus és skizoid, valamint borderline személyiségzavart állapított meg nála. A merénylő ezt követően azt írta, hogy „a világtörténelem legnagyobb szerelmi ajánlatát tette meg” és sajnálta, hogy Jodie Foster nem viszonozta az érzelmeit.

Az eset az amerikai közvéleményben és politikai körökben is felháborodást keltett, melynek következményeképpen több államban is eltörölték azt a lehetőséget, hogy a vádlottak kóros elmeállapotára építsen a védelem.

Hinckley-t az elmegyógyintézet sem változtatta meg. Nem csillapult Jodie Foster iránti szenvedélye, miközben kiderült, hogy levelezésbe kezdett Charles Mansonnal és az akkor már a siralomházban lévő rettegett sorozatgyilkossal, Ted Bundy-val is. Bár őrizetének körülményein fokozatosan enyhítettek, végül 2016-ban helyezték csak szabadlábra. Akkor édesanyjához költözött Williamsburgbe. Szabadulásának feltételei között szerepelt, hogy nem lehet fegyvere, nemcsak hogy nem léphet kapcsolatba Jodie Fosterrel, vagy annak családjával, hanem még róla készült fotók, újságcikkek sem lehetnek a tulajdonában. Ugyancsak távol kell tartania magát minden volt és hivatalban lévő elnöktől, azok családjától, és az elhunytak sírjaitól is.

Ami Jodie Fostert illeti, a kiváló színésznő, aki azóta rendezőként is letette névjegyét, az eltelt 40 évben mindössze három alkalommal tett említést Hinckley-ről: egyszer a merénylet után, egyszer a per után az Esquire-nak írt cikkében, majd másfél évtizeddel később egy tv-s talk-show-ban. Arra viszont jó párszor volt már példa, hogy lemondott interjút, ha megtudta, hogy egykori imádójáról akarnak kérdezni, vagy pedig egyszerűen otthagyta beszélgető partnerét, ha szóba hozta Hinckley-t.

Ronald Reagan pedig a merényletet követően a kezdeti agresszív stílusban vitte végig első elnöki ciklusát, hogy a következő négy évben Mihail Gorbacsov szovjet elnök-főtitkárral közösen véget vessenek a hidegháborúnak, a kétpólusú világnak és lebontsák a Berlini Falat. Ennél nemesebb bosszút nem állhatott volna az elnök szánalmas, ám elszánt támadóján.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Egy ellopott akkumulátor miatt halt meg 11 gyerek: a pörbölyi tragédia, ami egy egész generációt törölt ki a faluból
1993. február 12-én a vonat 80-nal rohant a pörbölyi iskolabuszba – a mozdonyvezető pontosan tudta, hogy a fénysorompó hetek óta rossz.


„Igazgató bácsi, én most meg fogok halni?” – kérdezte egy alsó tagozatos kisfiú a pörbölyi iskola vezetőjétől a fémroncsok, a szirénák és a kiáltások közepette. A kérdés, amely a Tolnai Népújság tudósítása szerint a tragédia helyszínén hangzott el, egyetlen mondatba sűrítette a felfoghatatlant.

1993. február 12-én, egy fagyos, ködös péntek reggelen Pörböly határában egy pillanat alatt kialudt tizenegy gyermek élete, amikor az őket szállító iskolabusz egy vonattal ütközött. A balesetben a busz sofőrje is életét vesztette, a tragédia tizenkét áldozatot követelt.

Aznap reggel sűrű, párás köd ült a tájra, drámaian lecsökkentve a látótávolságot a nyékipusztai bekötőút vasúti átjárójában. A mentéshez riasztott pécsi helikopter sem tudott leszállni a sűrű pára miatt. A helyszínre érkezőket apokaliptikus kép fogadta: a Gemenc Volán Ikarus busza kettészakadt, hátsó része az árokba csapódott, míg az elejét a Kiskunhalas felől Bátaszék irányába tartó személyvonat mintegy százötven méteren tolta maga előtt a síneken. Az influenzajárvány miatt a buszon a szokásos hatvan helyett aznap csak huszonkilenc gyermek utazott.

A vasúti átjáró fénysorompója a baleset napján nem működött, mert hetekkel korábban, január végén valaki ellopta a berendezés akkumulátorát. A tolvajt sosem találták meg.

A MÁV a vasúti személyzetet írásban figyelmeztette a veszélyre, és a mozdonyvezetők számára kötelezően előírta, hogy a fedezetlen átjáró előtt 15 kilométer/órára csökkentsék a sebességet. A közúton közlekedők számára azonban a sötét jelzőlámpa semmilyen veszélyt nem jelzett a sűrű ködben.

A 7817-es számú személyvonat mozdonyvezetője a kötelező érvényű írásbeli rendelkezés ellenére nem lassított. A vizsgálat később megállapította, hogy a szerelvény közel 80 kilométer/órás sebességgel érkezett az átjáróhoz. A mozdonyvezető ugyan adott hangjelzést, de a fékezésre már nem maradt ideje. Egyik túlélő gyermek visszaemlékezése szerint az utolsó pillanatokban valaki felkiáltott a buszon: „Mi lesz most?! Itt a vonat!”

A tizennyolc sérült gyermeket több környező kórházba szállították, de a helyszínen nem állt rendelkezésre pontos utaslista, ami jelentősen megnehezítette a gyerekek azonosítását és a szülők értesítését. A helyszínen kilenc, a kórházba szállítás után pedig további két gyermek halt bele sérüléseibe. A buszt vezető férfi szintén a kórházban hunyt el.

A tragédiát követő nyomozás a buszvezető és a mozdonyvezető felelősségét is megállapította. Mivel a busz sofőrje elhunyt, csak a mozdonyvezető ellen indult eljárás.

A bíróság első fokon két évre, a Legfelsőbb Bíróság pedig jogerősen három év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A hazai vasúttörténetben ez volt az egyik első olyan eset, amikor vasúti átjáróban történt halálos baleset miatt egy mozdonyvezetőnek börtönbe kellett vonulnia.

A pörbölyi tragédia az egész országot megrendítette. „Kimondhatatlan fájdalom ért minket. Ezt a tragédiát ez a kis falu talán soha sem fogja kiheverni” – nyilatkozta Gayer János, a falu akkori polgármestere. Közadakozásból 18 millió forint gyűlt össze a gyászoló családok megsegítésére és az áldozatok temetésére. A sportvilág is megmozdult: egy székesfehérvári felkészülési torna győztese, a BVSC-Dreher a százezer forintos fődíjat, a döntős Videoton pedig a rendezvény teljes bevételét ajánlotta fel az érintetteknek. Az elhunyt gyermekeknek egységes síremléket állítottak, a baleset helyszínén pedig emlékmű őrzi az emléküket. A tragédia feldolgozására mentálhigiénés csoport is indult, de a közösségben a történtek sokáig tabutémának számítottak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A fiatalon elhunyt Kesjár Csaba megérezte a versenypályán a közelgő tragédiát
64 éve született a magyar autóversenyző. Párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi résztvevő Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A futamot le is fújták.


Annak idején, az 1980-as években egy egész korszak ígéretét hordozta Kesjár Csaba a magyar autósportban.

Tehetséges volt, ambíciózus, és oda kellett rá figyelni.

1962. február 9-én született, és csak huszonhat év adatott neki – mégis megmaradt több generáció emlékezetében.

A nyolcvanas években sokan nevezték őt „a reménység hercegének”. Nem véletlenül: egy évvel az első magyarországi Forma–1-es futam, az 1986-os Hungaroring-debütálás után már valós forgatókönyv volt, hogy magyar versenyző állhat rajthoz a királykategóriában. És abban az időben ez nem csupán álom volt, mert az ajtó már kinyílt.

A versenysport családi örökség volt

Kevesen tudják, hogy Kesjár Csaba szenvedélye a családi hagyományokból táplálkozott. Édesapja és nagyapja is versenyzett, vagyis a mozgás, a gépek világa, a pályák ritmusa ott volt a levegőben. Ő viszont nem csak vezetni tudott, hanem értette is, mitől él egy technika.

Talán ezért is beszéltek róla úgy a kortársak, mint aki nem pusztán gyors, hanem rendszerszinten gondolkodik, ami az autósportban aranyat ér.

Mérnöki fej, versenyzői szív

A történet gokarttal indult: 1977 és 1981 között gokartozott, és már itt kiderült, hogy tehetséges. A nemzetközi licencű kategóriában 1980-ban és 1981-ben magyar bajnoki címet szerzett – kétszer egymás után, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy nem egyszeri, véletlen sikerről volt szó.

1982-ben már autóversenyzői igazolvánnyal folytatta, és onnantól az események szinte sűrűsödnek. Közben a Budapesti Műszaki Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett.

Formula Easter: 1982, 1983, 1984, 1985 – négyszeres magyar bajnok. 1985: abszolút magyar bajnok. 1986: hegyi bajnok.

Formula Ford: 1986-ban osztrák bajnok, ami különösen fontos állomás volt. Ebből már lehetett sejteni, hogy a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét a magyar versenyző.

1987-től 1988-ig a német Forma–3 bajnokságban versenyzett. 1987-ben a 9. helyen végzett, ami ebben a mezőnyben komoly teljesítmény, főleg úgy, hogy ő volt az, aki nem „készen” érkezett.

Kesjár Csaba lett volna az első magyar versenyző, aki Forma–1-ben szerepelhet

Az 1987-es Magyar Nagydíj hétvégéjén tesztelhette a Zakspeed csapat autóját, így ő lett az első magyar, aki F1-es autót vezetett. Egyetlen teszt is elég ahhoz, hogy egy ország sporttörténeti pillanatként emlékezzen rá.

Majd 1988. június 24-én a nürnbergi Norisringen történt meg az, amit egyetlen versenyző családja sem akar átélni: Kesjár Csaba az edzésen halálos balesetet szenvedett.

A magyar versenyző mintha megérezte volna végzetet

- erről Harle Tamás írt a Kesjár Csaba 60 – A teljes történet című könyvében. A kötetben a szerző felidézi, hogy

24 órával a tragédia előtt Kesjár Csaba a csapattársával bejárta a pályát, és a hírhedt kanyarban meg is állt.

A beszélgetés lényege – röviden – az volt, hogy ha hibázik, nagy baj lehet.

"A halálkanyarban - amelynél később az életét veszítette - megállította a tűzpiros Hondát és azt mondta társának, hogy ha eltéveszti a kanyart, akkor beleszáll a tóba"

-írja Harle Tamás.

"Csapattársa azt felelte, ha elvéti a kanyart, akkor ott a szalagkorlát, ami megfogja. Döbbenet, de 24 órával később éppen ez a korlát okozta Csaba halálát."

Azon a bizonyos napon a fiatal autóversenyző a piros–fehér–zöld festésű Dallarával féknyomok nélkül, nagy sebességgel csapódott a gumifalnak, majd az autó át is szakította a szalagkorlátot, és csak a fák alatt állt meg.

Nem tudott fékezni.

A korabeli beszámolók szerint édesapja épp a helyszínre tartott, de késett. Az edzésre már nem ért oda, a futamot akarta látni. A hírt – hogy a fia meghalt – a csapat magyar szerelője, Nagy Péter közölte vele.

Harle Tamás a Forbes-nak 2022-ben azt mondta, hogy alapvetően a Norisring pár évvel korábbi átépítése és az akkoriban lazább biztonsági szabályok miatt nem élte túl Kesjár az ütközést.

A lazán összerakott gumifal azonnal szétrebbent, és Kesjár autója lyukat fúrt a szalagkorlát két íve közé, amelynek felső része halálos ütést mért a fejére.

A mai előírások mellett, a pilóták fejét védő úgynevezett „glória” miatt nagy valószínűséggel túlélne egy ilyen balesetet.

Werner Imola, Kesjár Csaba párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi versenyző Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A versenyt le is fújták.

Kesjár Csaba neve az 1980-as években azt jelentette, hogy Magyarországnak lehet saját F1-es versenyzője. Sajnos nem így lett.

De amit elért, az örökre beírta őt a magyar autósport történetébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Tömegsír igazolta a világ első feljegyzett tömegjárványát, amit sokan kamunak tartottak
A holttestek fogaiból kinyert DNS bizonyította, hogy a gyilkos kór a pestis volt, ami a kora középkor elején söpört végig a Bizánci Birodalomból indulva.


Egy római kori versenypálya mellett feltárt tömegsír tárja fel a világ legelső, feljegyzett világjárványának borzalmait.

A mai Jordánia területén talált, több mint 200 holttestet rejtő sír kézzelfogható bizonyítékot szolgáltat arra,

hogyan tarolta le a Justinianus-kori vagy Iusztinianoszi pestisjárvány a mediterrán városokat, és hogyan kényszerített egy mozgásban lévő, sokszínű népességet egyetlen, tragikus temetkezésbe.

Az amerikai vezetésű kutatócsoport eredményei szerint a sír egyetlen, katasztrofális esemény nyomait őrzi, nem pedig olyan temetőét, ami lassan, évtizedek alatt telt meg – írta a The Guardian.

A 6. és 8. század között tomboló pestisjárvány milliókat ölt meg a Bizánci Birodalomban.

A most vizsgált Dzserasz városa a járvány egyik epicentruma volt, egy nyüzsgő kereskedelmi központ, ahová a birodalom minden szegletéből érkeztek emberek.

A kutatók a holttestek fogaiból nyerték ki a DNS-t, amivel egyértelműen azonosították a gyilkos kórokozót, a Yersinia pestist.

„A korábbi beszámolók magát a kórokozót azonosították. A dzseraszi lelőhely ezt a genetikai jelzést emberi történetté formálja arról, kik haltak meg, és a város miként élte meg a válságot” – mondta Rays Jiang, a tanulmány vezető szerzője, a Dél-Floridai Egyetem docense.

A kutató szerint a lelet megmutatja, hogy a járványok nemcsak biológiai események, hanem társadalmi traumák is.

„Ez segít megérteni a pandémiákat a történelemben megélt egészségügyi eseményeket, amelyek így csak szövegekben feljegyzett járványkitörések.”

A tömegsírban férfiak, nők, idősek és fiatalok maradványait is megtalálták.

Az áldozatok sokfélesége azt mutatja, hogy a város lakossága rendkívül mobilis volt: rabszolgák, zsoldosok, kereskedők éltek és haltak meg itt egymás mellett. A járvány azonban csapdába ejtette őket, hasonlóan ahhoz, ahogy a Covid-19 idején leállt a világ. „Az emberek mozognak. Utaznak, sebezhetők, és normál esetben szétszóródnak, felbolydulnak. Itt a válság terelte őket össze” – tette hozzá Jiang.

A felfedezés egy régi tudományos vitára is pontot tehet.

„Egy egész filozófiai irányzat épült arra, amely szerint az első pandémia nem is történt meg”

– magyarázta a kutató.

A tagadók azzal érveltek, hogy sem a népszámlálási, sem a gazdasági adatok nem mutatnak összeomlást, és eddig nem került elő egyetlen tömegsír sem.

„Csakhogy az első pestisjárvány valójában könnyen kibogozható. Megvan a Yersinia pestis mint kórokozó; van egy tömegsír és vannak testek – bizonyítékaink vannak rá, hogy megtörtént”

– szögezte le Jiang.

Szerinte a történelem nem mindig látványos összeomlásokból áll. „Hogy a társadalom vagy az intézmények összeomlottak-e, az külön kérdés. Lehet, hogy egy betegség végigsöpör, anélkül hogy forradalomra, lázadásra vagy rezsimváltásra lenne szükség annak bizonyításához, hogy valóban végigsöpört.”

A Iusztinianoszi pestis (i. sz. 541–750) az első a három nagy, történetileg feljegyzett pestisjárvány közül, amelyet a Yersinia pestis baktérium okozott. A második a 14. századi Fekete Halál, a harmadik pedig a 19. század végén, 20. század elején Kínából kiinduló pandémia volt.

A Iusztinianosz-kori járvány a Bizánci Birodalom központjából, Konstantinápolyból terjedt el a birodalom kereskedelmi útvonalain keresztül, és a becslések szerint a Földközi-tenger térségének lakosságát akár 25–50%-kal is megtizedelhette.

A járvány nevét I. Iusztinianosz bizánci császárról kapta, aki maga is elkapta a betegséget, de túlélte.

A dzseraszi (Jerash) lelet azért is kiemelkedő, mert a mediterrán régióban eddig kevés közvetlen régészeti bizonyítékot találtak a járvány pusztítására. Míg Észak-Európában, például Angliában és Németországban már tártak fel a korszakhoz köthető pestises tömegsírokat, a birodalom központi területeiről hiányoztak a hasonló, egyértelmű leletek. A dzseraszi sír genetikai bizonyítékai megerősítik a korabeli írásos forrásokat, például Procopius történetíró leírásait, aki a járvány borzalmairól és a temetetlen holttestekről számolt be Konstantinápolyban. A felfedezés így segít összekapcsolni a történelmi szövegeket a kézzelfogható régészeti és biológiai valósággal.

Via The Guardian

https://www.theguardian.com/world/2024/feb/05/mass-grave-jordan-justinian-plague-pandemic


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk