hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Hosszú sorokban vártak a betegek a fagyos hidegben az egyik budapesti szakrendelőnél

„A kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is” – írta egyikük.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. január 16.

hirdetés

Tömött sorokban, a fagyos hidegben kellett várakoznia az amúgy időpontra érkezett betegeknek egy budapesti szakrendelő előtt. Egy neve elhallgatását kérő beteg a Facebookon írta meg a történteket. Írását változtatás nélkül közöljük.

"Ez a történet nem azért született, mert a szereplők közül bárkit okolni lehetne azért, aminek mindannyian áldozatai vagyunk. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a kizsigerelt, túlterhelt, pandémiával is küzdő, összeomlott egészségügyben, a problémákat csak eltussoló, de nem kezelő rendszer áldozatai vagyunk mindannyian: betegek és egészségügyi dolgozók is. Ebben a rendszerben, ahol mindannyian az életünkért küzdünk, és ami maga generálja az ellentéteket, az állandó feszültséget, szinte kódolva van a kiégés és az antihumanitás. (Az eseményeket átélő szerző.)

Emberek ordítva veszekednek a helyzettel vagy egymással reggel 7-kor az egyik budapesti szakrendelő intézetnél.

Igen, konkrétan tényleg az utcán várakozva a fagyban, egyébként mindenki egy adott időpontra érkezve. Nem esik jól a tömeg, a feszültség, a gondolat, hogy valószínűleg hamarosan fázni kezdek.

Cikázik a levegőben a ki ki után jött, a nem tartja a védőtávolságot a tömegben, a rohadt rendszer, a "nem igaz, hogy nem lehet megoldani".

Egyébként érthetően. Én attól leszek feszült, hogy mások hangoskodása becsapódik a reggelembe. És nem esik jól a 4,7 km gyaloglástól kimelegedve ácsorogni, és érezni, ahogy telnek a percek, tényleg egyre jobban eléri a hideg a bőrömet a ruha alatt.

Gyalog jöttem, a covid óta nem tömegközlekedek, a biciklin nekem most túl hideg van, autóval pedig - ugye a zseniális ingyenes parkolás miatt - nem lehet parkolóhelyet találni. De legalább így kipipálom a napi mozgást. (Bőven, mert délutánra is van időpontom egy másik szakrendelésre.)

hirdetés

1-2 embert engednek be egy-egy ajtónyitáskor a melegre a lassan rövidülő sor elejéről. A benti tömegbe. Mert mindenhol sokan vannak. Amikor az előttem álló sorstárssal együtt én is bejutottam végre - több mint félóra ácsorgás után - egy 70 körüli, sápadt, hófehér arcú, sovány férfi is bejött utánunk, a csukódó ajtón. Határozottan mutatta a papírját a biztonsági őrnek, hogy sürgős, miközben mutatja és mondja is, hogy a kabátja alól a katéteréhez csatlakozó tömlő lóg ki. Nagy, hangos veszekedés kezdődik a betegirányító és a férfi között. Tőlem 20 centire. Én földbe gyökerezve. Majd a biztonsági őr is kijön a fülkéből. Mindhárman egyszerre ordítják a magukét mellettem.

Ketten tolnák kifele a férfit, aki a melegen szeretne várakozni. Ő rázza a papírját, hogy "rá van írva, hogy sürgős". "Az csak azt jelenti, hogy a mai nap végéig el fogják látni" - ordítja valamelyik. "Katéterem van." "Akkor is kint kell várakozni, míg sorra kerül."

És így tovább. Most már én is odafordulok, próbálom felhívni magamra a figyelmet, hogy kicsit elcsituljanak, és jelezzem, hogy akkor, ha nem fér be plusz egy fő, magam elé engedem a férfit, és kimegyek én a következő bejutási lehetőségig.

Nem, nem, nem lehet, most már velem is kiabálnak, hogy ne menjek ki, kitárt karokkal terelgetnének, hogy menjek már be.

A férfit pedig kifelé, de ő hirtelen beljebb megy végre. Még utánakiabálnak a fejem felett, majd csönd, de a levegő még rezeg. A betegirányító, aki eddig a testével akadályozta meg, hogy szép csendben kimenjek, miközben ők hadakoztak, most kedvesen, de még érezhetően friss lehiggadással a hangjában csodálkozva néz rám: "Maga meg miért akarta előre engedni?" Hát - akad el a szavam hirtelen - mert nem lehet könnyű katéterrel... "Á, nekem is volt katéterem!" - horkan fel ismét, újra felizzó indulattal.

Bemegyek, elcsigázva lehuppanok végre egy padra, folyik a könnyem, be a maszk alá, és magamban némán én is szidom ezt a rohadt rendszert."


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„9 hónapja költözött belém a koronavírus és még nem enged” – megszólalt a tatai kórház fertőzött nővére

Nagy Gergelyné Hajnalka 68 napot volt lélegeztetőgépen. Azt mondja, megjárta a poklok poklát. Legidősebb lánya azt meséli, írásba adták, hogy nem mondanak le róla.
Belicza Bea, Fotó: Nagy Hajnalka - szmo.hu
2021. március 05.

hirdetés

Egyetlen dolgot bocsát meg a koronavírusnak Nagy Gergelyné Hajnalka. Azt hogy elvette tőle az inzulint.

„Cukorbetegként sosem akartam napi 4-5 ször szúrni magam. Aztán miután magamhoz tértem a fertőzés után, kiderült, nincs többé szükségem szúrásra, egyre sem. Hogy miért, arra nincs magyarázat.” – meséli a tatai kórház nővére. De míg a fertőzés pozitív oldalán csak ez van, a túloldal tele rossz emlékkel, fájdalommal.

„Még mindig nagyon erősen fáj a hátam, mellkasom, de nem akarok már több fájdalomcsillapítót, igyekszem anélkül elviselni. Zsibbad mindkét lábam és a jobb kezem is. A lábfejek még nem mozognak, kell hozzá a lábfejemelő. A kezemen, a körmökön még megvan a feketeség, érzékeny, és nem tudom behajlítani az ujjaimat.”

Figyelem, felkavaró fotók következnek!

Le akarták vágni két ujját, de már sokat javultak

Ezek mind a covid szövődményei és nincs még vége a felsorolásnak.

hirdetés

„A bőröm teljesen levedlett, pörgött le rólam mindenhonnan. Voltak kiütéseim, azok mostanra halványodtak, de még mindig rajtam vannak.”

A legutóbbi vizsgálaton azt állapították meg, hogy 50 százalékos a tüdőkapacitása. Ebből ő most nem érez semmit, mert nem terheli magát annyira.

„Belémköltözött a covid, a panaszok azt mutatják, aktívan bennem van.”

Tökéletes láb és kéz nélkül, gyenge tüdővel esélye sincs visszamenni dolgozni, pedig nagyon szeretne már ott állni a betegek mellett.

„Nem értem, miért kerültem ebbe a börtönbe.” - mondja. Bár a nővérek tudják, hogy a betegágyon bárki lehet, egy napon akár ők is, ezt mégis elviselhetetlen volt megtapasztalnia Hajnalkának.

„Magatehetetlenül feküdtem, menekülni akartam, de mozdulni sem bírtam. Haza akartam menni, de nem tudtam. A düh, hogy a kollégák dolgoznak, én meg nem tudok. Én beteg vagyok? De én nem szoktam beteg lenni!” – eleveníti fel mi foglalkoztatta elsőként, amikor levették a lélegeztetőgépről 68 nap után. Ez volt októberben.

Az első hullámban kezdődött

Menjünk vissza május közepére, amikor elkezdődött a harca a vírussal. Ahol ő dolgozott a tatai kórházon belül, ott elvileg nem volt covidos beteg, de a járvány felfordulást okozott a kórházban, a költöztetés alatt a dolgozók a különböző osztályok és szakrendelők között szaladgáltak. Szerinte akkor fertőződhetett meg, annak ellenére, hogy maszkjuk és kesztyűjük is volt. Hajnalka azt mondja, a veszélyekkel nem törődve mindenki kivette a részét a munkából.

„Nálunk senki nem futamodik meg. Hajnali kettőkor is bemegyünk kollégák helyett, ha kell. Ez a dolgunk, ott vagyunk, ha kell, a betegért.”

Ő három krónikus betegséggel dolgozott. Cukorbeteg, asztmás és pajzsmirigy alulműködése van.

„Hetente szűrték a betegeket és minket is. Nem is volt nálunk fertőzött sokáig. Nekem a 4-5. negatív teszt után jött a betegség.”

Belázasodott, de azt gondolta, sima megfázás, elkezdett köhögni, azt gondolta, ez az asztma. Felettese azonban jobbnak látta hazaküldeni az éjszakai műszakról. Felhívta a háziorvost, aki felírt neki antibiotikumot, két napig semmi baja nem volt, aztán folyamatosan romlott az állapota, a hetedik napon fulladni kezdett. Hívtak hozzá mentőt, nem kellett kivinni, maga ment ki.

„Befeküdtem és válaszolgattam kérdésekre, odáig jutottam, hogy anyja neve. Ott elsötétült minden. A család elmondása szerint 30-40 percig dolgoztak rajtam, hogy elindulhassunk. Menetközben felébredtem és ahogy meghallottam a szirénát, megsajnáltam a szegény embert, akit visz a mentő. Majd rájöttem, én vagyok az. A főnökömmel beszéltem utoljára, azt mondtam neki, hogy én most meghalok.”

Két hónapig semmiről nem tudott

A következő 68 napról semmilyen emléke nincs. A három gyerekének, férjének és anyósának hosszú, nehéz időszak volt ez. Egy bő hónapig mást sem tehettek Hajnalkáért, csak telefonálgattak, hogy valami információt kapjanak.

A nagyobbik lánya - szintén Hajni - mesélte, hogy rémes napok voltak.

„Négy napig vérzett az orra, a szája az altatásban. Nagyon féltünk. Volt olyan orvos, aki azt mondta, legyünk a telefonnál, mert nem ad sok esélyt a túlélésre. Hajnalig ébren voltunk akkor. Miközben anyuról próbáltam minden nap infót kapni, otthon vigyázni kellett mindenkire. Könyörögtem a bátyámnak, húgomnak, apunak és nagyinak, hogy egyenek, különben, ha kihozzuk anyut a kórházból, vihetem be őket.”

A 44. napon behívták a családot elbúcsúzni. Hajni az apjával ment, de eszükben sem volt búcsúzni, támogatni akarták Hajnalkát.

„Mondtuk, hogy nem mondtunk le róla. Írásba is adtuk, hogy legyen nyoma”

– mondta Hajni.

Ő volt az első, akit beengedtek.

„Védőruhába öltöztettek, izzadtam nagyon. Egy hosszú folyosón mentünk, ahol csak a lélegeztető gépek pittyegését hallottam és egyszercsak befordultunk oda, ahol anyu egyedül feküdt a szobában. Olyan volt, mint egy maci, fel volt vizesedve teljesen. Csúnya volt, hogy a nyelve el volt tekerve, bedagadva. Láttam a két fekete ujját és a filctollas rajzolást, hol akarták levágni.”

Hajni ma is elsírja magát, amikor felidézi, miket mondott az anyjának, és hogy az asszony szeme megmozdult. Azt mondta a doktornő neki, hogy hallja őt. Apját neki kellett felkészítenie, hogy bemenjen.

„Ő nagyon elgyengült, mondtam neki, hogy össze ne ess, mert azt hiszik, covidos vagy!”

Aztán ment a másik két testvér is. „A húgom első látogatásán rosszul lett. Akkor még anyu nem beszélt, mert a nyakában volt egy cső, csak a szemével kommunikált. A teste minden részéből jöttek ki a csövek, a rengeteg gép sok volt neki, kikísérték.”

Anyja, Hajnalka csak két hónap múlva tudta meg, hogy a tüdeje gyakorlatilag eltűnt, ezért kapcsolták műtüdőre, ECMO-ra. Van az országban pár ilyen gép, amit műszívként is használnak, gyakorlatilag az utolsó lehetőséget adja, ha két szerv valamelyike nem működik. A testén kívülre vezették a vérét, oxigenizálták és utána vezették vissza. Nővérként sem hallott erről a gépről eddig, ő is az interneten nézett utána, mit tud ez a szerkezet.

„Ha nem a Korányiba kerülök, talán nem élem túl. Az ébresztés után bármikor felébredtem, mindig más orvos volt körülöttem, azt sem tudtam, kihez tartozom. Igazából mindenkié voltam, mindenki odatette magát.

Elképzelni is nehéz, mennyien küzdöttek értem.”

– vette vissza a szót Hajnalka.

105 nap múlva ment haza a kórházból, utána Madurka Ildikóval, Korányi Intézet főorvosával adott interjút a MTV-ben

Fekvőbetegként is ápolni akart

A betegeknek korábban mindig azt mondta, hogy nélkülük nem tudják őket meggyógyítani, 95 százalékban azon múlik, hogy akarjanak jobban lenni.

Saját esetében most úgy látta, az orvosok nélkül esélytelen lett volna életben maradnia.

Viszont utómunka maradt neki is hosszú hónapokra.

„Altatás alatt a teljes izomzatom elszállt. Nekem erős vádlim és erős karom volt, ébredés után meg csak lötyögött rajtam a bőr. Minden egyes mozdulat nagyon nehéz volt, minden nap ki volt tűzve, hogy valamit meg kell csinálni.”

Az elmúlt kilenc hónap alatt rengeteg munkával sem jutott oda, hogy ugyanúgy járjon, mint a fertőzés előtt. Hetente két-háromszor gyógytornásszal erősít, másfél órát edz otthon, és szobabiciklizik 2-3-szor 4-5 kilométert. Emellett van még a napi 2700 lépés és a házimunka.

„Azért az nagy siker, hogy újra van karizmom, lábizmom is. Micsoda munka van benne, hogy mozogni tudjunk, azt csak ilyenkor fogja fel az ember. Nem beszélve arról, hogy a saját cipőmet 5 és fél hónapig nem bírtam felhúzni.”

Emlékszik, hogy a 88. nap után sikerült zuhanyoznia. A családot kérte, hogy tolják ki és majd megoldja. Kis segítség azért így is kellett.

40 napot volt ébren a kórházban, megterhelő volt számára az is, hogy a nővéreknek vele kell foglalkozniuk, ő pedig nem tud segíteni.

„Idegesített, hogy hozzám kellett jönnie az ápolónak, amikor még sok embert kellett etetni. Amikor egy szemközti beteg vizet kért, semmit nem tehettem, se csengetni, se beszélni, se odamenni nem tudtam. Nyomasztó volt.”

Nem elég, hogy nem tudott ápolni, úgy érzi, betegnek sem volt túl jó.

„Minden nap hoztak egy marék gyógyszert, én meg mondtam, hogy ez sem kell, az sem kell, potyogtak a könnyeim. Én, aki nem bírom az injekciót, most visszakaptam mindet, amit kiosztottam a harmincvalahány év alatt.” – mondja nevetve.

Mindenki azon dolgozott, hogy jobban legyen.

„Szmájlikkal érkeztek a kajáim. Jöttek adományok, négyféle ételt kaptam, de én azt nem bírom megenni, kértem, adják valakinek.

A kórház után nagy élmény volt a szépítkezés a tévés interjúra

Látogatók csak a járvány után jöhetnek

105 napot volt kórházban, a család alig várta, hogy újra otthon legyen. Most kényeztetik, minden kérését próbálják teljesíteni.

„Nem szabad, hogy elszaladjon velem a ló, nekik is van életük. Elég az, hogy folyamatosan vinni kell engem gyógytornára, orvosokhoz. Van, hogy pár perc alatt végzünk, de van, hogy egész nap ott ülünk és várunk a sok beteg között. Imádom a családom, igyekszem mindig sütni, főzni nekik, amit szeretnek.”

Látogatóban a férje az intenzív osztályon

Látogatókat egyáltalán nem fogadnak, Hajnalka szeretné, ha nem kerülne többet vírus az otthonukba.

Biztos abban, hogy vissza fog menni dolgozni, de tudja, ez nem a közeljövőben lesz. “Munkahelyi, üzemi balesetként van elkönyvelve a fertőzésem. Szeretném meghosszabbítani a táppénzt, mert még körülbelül egy év kell, mire visszakapom a régi énem.”

"Megjártam a poklok poklát, csak nem fogadott be, kidobott."

- mondja összegzésként.

A betegeinek mindig azt mondta, örüljenek, hogy életben maradtak, hogy találkozhatnak a családdal, örüljenek minden pillanatnak, éljenek a mának. Magának is ezt üzeni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Megalázó, hogy 30 évet és sok milliót fektettem a szakmámba, most mégis el kell mennem „kapálni”

Zeneipari háttérdolgozók meséltek arról, milyen B tervekhez kellett folyamodniuk a járvány kitörése óta. Egyikük mozgalmat is indított a nehéz helyzetbe jutott kollégák megsegítésére.
Láng Dávid; címkép forrása: Pixabay - szmo.hu
2021. március 03.

hirdetés

November 11. óta teljes rendezvénytilalom van érvényben Magyarországon, így koncerteket és bulikat sem lehet tartani, 500 fő feletti közönség pedig utoljára tavaly márciusban gyűlhetett össze egy helyen.

Előző cikkünkben arról volt szó, hogyan érinti mindez a klubokat. Most pedig olyanokat kérdeztünk, akik sokkal kevésbé vannak szem előtt, mint a színpadon játszó zenekarok, de nélkülük ugyanannyira megbénulna a szórakoztatóipar.

Egy turnébuszos vállalkozó, egy hangtechnikus és egy színpadmester-turnémenedzser mesélt az elmúlt egy évéről.

„Bárhogy is alakul, mindent egy lapra soha többé nem teszek fel”

Angerer Attila cége 1999 óta foglalkozik zenekarok szállításával, olyan világsztárokat is fuvaroztak már, mint a Deep Purple, Alice Cooper, Green Day, Dream Theater, a hazaiak közül pedig stabil ügyfelük volt a Halott Pénz, Majka, a Random Trip, Horváth Tamás és még sokan mások.

Csapatának létszámát nem tudja pontosan megbecsülni, mivel sok külsős alvállalkozóval is dolgoznak, de 6 embernek biztosan állandó megélhetést biztosított ez a tevékenység, ami tavaly tavasszal egyik pillanatról a másikra szakadt meg. Nagyjából 10 buszukat kellett leállítaniuk a rendezvénytilalom bejelentése után.

hirdetés
Azonban egy percig sem ült a babérjain, B terv után nézett, és szinte azonnal meg is találta. Szerencséjükre már a járvány előtt tárgyalásokat kezdtek az online bevásárlást kiszállító Kifli.hu-val, akkor még csak a fölös kapacitásaikat szerették volna felhasználni erre. A lezárásokkal viszont fő prioritássá lépett elő, hiszen látható volt, hogy nagyon nagyot fog nőni a házhoz szállítási piac.

Felgyorsították az egyeztetést, és épp a végül elmaradó arénás Red Bull Pilvaker buli hangszereit szállították vissza a zenészeknek, amikor jött a telefon, hogy azonnal kezdhetnek, akkora dömping van a Kiflinél.

„Ez a lehetőség a lehető legjobbkor jött, de tegyük hozzá, hogy teljesen más volumenről van szó, mint amit korábban csináltunk. Valahol mindenképp kényszer szülte megoldás” – mondja Angerer.

Bár ideiglenes opcióként tekintettek rá, lassan egy éve ez a fő tevékenységük. Járműparkjuk egy részét is le kellett cserélniük kisebb furgonokra, így egyelőre akkor is csak korlátozott kapacitással tudnák újrakezdeni a zenekarok szállítását, ha varázsütésre engedélyeznék a tömegrendezvényeket.

„Bízunk benne, hogy addigra rendeződik az anyagi helyzetünk, akár valamiféle támogatás segítségével, és vissza tudjuk majd fejleszteni a zenekarszállító flottát.”

A nyitás várható időpontjával kapcsolatban mindenesetre nagyon óvatos, hiszen tavaly a reménykedésről szólt majdnem a teljes évük, de előbb a májusi, majd a nyári és az augusztus 15-i dátum sem jött össze. A legtöbb zenekar, amellyel együtt dolgoznak, eleve nem vállalt 500 fő alatti bulikat, így a nyári hónapok enyhítéséből sem profitáltak, csak az év végi raktárkoncertek jelentettek egy kis segítséget.

„Tippelni teljesen felesleges, semmi ráhatásunk nincs az újraindulásra. Egyszerűen csak várjuk a dátumot, és ha meglesz, mindenképp megpróbáljuk újra. De bárhogy is alakul, ezentúl mindenképp több lábon fogunk állni. Sőt, a fő irány a mostani tevékenységünk lesz – ha emellett újra részt tudunk venni a showbizniszben is, az nagyon jó, de mindent egy lapra soha többé nem teszek fel.”

„Száz kilónyi megrendelést felcipelni egy emeleti lakásba lift nélkül nem túl kellemes”

„Egyik pillanatról a másikra teljesen elvágták a megélhetésünket, ráadásul a legrosszabb pillanatban: a zeneipar ciklikussága ugyanis olyan, hogy a januártól márciusig tartó időszak a holtszezon, ekkor a legtöbben a tartalékaikból élnek” – idézi fel Szabó Zsolt Tschöppy, aki 2010 óta színpadmester magyar és külföldi fesztiválokon, 2013 óta pedig turnémenedzser. Dolgozott a Kiscsillaggal és a Halott Pénzzel, jelenleg pedig az Aurevoir. zenekarral, illetve helyettes turnémenedzserként másokkal is. A járvány előtti öt évben már kizárólag a fentiekből élt, nem volt szüksége más munkára.

Tavaly épp azelőtt jelentették be az első korlátozásokat, amikor újrakezdődött volna a körforgás: a szakmában mindenki várta, hogy ismét elkezdjenek jönni a bevételek, de ehelyett csak a karantén és a teljes kilátástalanság jött.

Neki szerencséje volt, mivel az átlagosnál több tartalékkal rendelkezett, így akkor is kihúzta volna nyárig, ha semmi munkát nem talál. Ennek ellenére a bejelentés után pár nappal már el is helyezkedett egy hipermarketlánc online rendeléseket szállító sofőrjeként. Egy munkaközvetítő cégen keresztül jelentkezett, és azonnal felvették, akkora volt a kereslet.

„Meg kellett oldanom egy helyzetet a lehető leggyorsabban, ami sikerült is. Mégse mondhatom, hogy jól jöttem ki belőle, hiszen nem csinálhattam azt, amihez a legjobban értek és amit szeretek. Arról nem is beszélve, hogy akár száz kilónyi megrendelést felcipelni egy emeleti lakásba lift nélkül nem túl kellemes.”

Három hónapot töltött itt, majd pedig sok szakmabelihez hasonlóan elkezdett készülni az augusztus 15. utánra belengetett enyhítésekre. Ebből végül nem lett semmi, de az 500 fős kereteken belül kihozták a helyzetből a maximumot: az Aurevoirral egy 10 napos időszakon belül 8 koncertet adtak, és a Bagossy Brothers Company-val is dolgozott pár helyszínen.

Mivel nyár végén már látszott, hogy a helyzet javulás helyett inkább megint romlani fog, szeptembertől ismét egy teljesen új területen próbálta ki magát: egy magánegészségügyi cégnél helyezkedett el, akik filmes stábokat szűrnek covidra, ennek végzi az adminisztrációját.

Emellett ha néha beesik egy-egy rendezvény (persze csak közönség nélküli, online közvetített), ott az úgynevezett „covid compliance officer” pozícióját tölti be. Ez egy teljesen új, csak a járvány óta létező szerepkör, feladata a távolságtartás, a maszkviselés és a megfelelő higiéniai feltételek meglétének ellenőrzése. Ha csak kötelező negatív teszttel lehet belépni, ennek meglétét is neki kell ellenőriznie.

Zsolt nevéhez fűződik a #savethebackstage! kezdeményezés is, ami kimondottan a bevétel nélkül maradt zeneipari háttérdolgozók megsegítésére jött létre. Nem ő találta ki ezt, máshol is csináltak már hasonló kampányokat. Elmondása szerint régóta a fejében volt, hogy itthon is szükség lenne valami hasonlóra.

„Nem mindenki van olyan szerencsés helyzetben, mint én, hogy azonnal el tudott helyezkedni más területen. Ha csak a roadokat nézzük, ebben a szakmába már a belépő is az, hogy fájni fog a gerinced, a derekad. Cipekedni, biciklis futárkodni jó eséllyel nem tudsz így, de más fizikai munkát végezni is alig”

– magyarázza. A kampány január 15-én indult, azóta is tart a gyűjtés, március elejéig: az erre a célra létrehozott weboldalon pólókat és pulóvereket lehet vásárolni, emellett nemrég tartottak egy adománygyűjtő online koncertet is. A bevételek a Fábián Juli Emlékalapítványhoz kerülnek, ők fogják kiírni a pályázatot, ami Zsolt reményei szerint sokaknak jelent majd segítséget.

A jövővel kapcsolatban már nem szeretne becslésekbe bocsátkozni, hiszen az utóbbi pár hétben is bebizonyosodott, hogy a helyzet akár napról napra gyökeresen megváltozhat. Amiatt is pesszimista, mi lesz azokkal a remek szakemberekkel, akik kénytelenek voltak teljesen más területre váltani.

„Aki talál magának egy olyan állást, ami biztos megélhetést és ráadásul szabad hétvégéket biztosít számára, hatszor is meg fogja gondolni, visszatérjen-e, még ha újra is indulnak a rendezvények. A mi szakmánk békeidőben is erősen munkaerőhiányos volt, attól tartok, hogy ezután hatványozottan így lesz. Különösen, ha az idei nyár is bedől, hiszen két szezont már senki nem képes kihúzni tartalékokból.”

Fotó: Hegyi Júlia Lily

„Nagyon alacsony morális szintre, egymás gond nélküli hátba szúrására számítok”

„A mi szakmánkban nyáron szokta az ember megkeresni azt a tartalékot is, amiből az eleve kevesebb munkával járó téli hónapokban él. Tavaly viszont még annyit se tudtam összeszedni, ami a kiadásaimat fedezte, nemhogy félretenni belőle” – meséli Torma Béla hangtechnikus.

Nyár elejétől őszig, amíg a klubok nyitva voltak és néhány kisebb fesztivált is megtartottak, valamennyit azért tudott dolgozni, de ez így is csak a töredéke volt a járvány előtt megszokottnak. Augusztus végétől pedig már sok olyan rendezvényt is önként lemondtak a szervezők, amit korábban szeptember-októberre ütemeztek át, a romló adatokat látva azonban nem vállalták a kockázatot.

Elmondása szerint voltak próbálkozások arra is, hogy tombolós koncerteket ülőssé alakítsanak, de ezek legtöbbször hamvába holtnak bizonyultak. Ugyanez igaz a táncházakra, ahova szintén nem azért mennek az emberek, hogy mozdulatlanul hallgassák a zenét. Itt az ismerkedés, az interakció lenne a cél.

„Kitalálták, hogy a táncházat tartó zenekarok álljanak színpadra koncertműsorral, hogy legalább valami legyen. Eleinte egész sokan eljöttek, de inkább feszengős hangulata volt, ahogy ott ültek egy helyben, legfeljebb a lábuk mozoghatott. Szóval a negyedik-ötödik alkalomra már csak a töredékük volt kíváncsi.”

Béla és családjának helyzete annyiban szerencsésebb, hogy vannak tartalékaik, azonban ezeket eredetileg nem felélni akarták, hanem egy kertes házat venni belőle. Ez az álmuk most jó pár évvel messzebbre került.

Keresetkiegészítésként kapóra jött neki, hogy egyik ismerősének van egy serlegboltja, annak pedig egy tíz éve változatlan, elavult webshopja. Az utóbbi felturbózására kérte fel a tulajdonos. Így alakult, hogy év eleje óta minden előzmény nélkül HTML-szerkesztést, webshop-fejlesztést, a Google Ads használatát, keresőoptimalizálást és hasonlókat tanul.

„Próbálom a pozitív oldalát nézni, hogy legalább tanulok valami újat, aminek később is hasznát vehetem. Ugyanakkor nagyon megalázó is, hogy sok millió forintot fektettem a hangtechikusságba, közel 30 éve dolgozom azért, hogy normálisan megéljek belőle, és pont a járvány előtt tartottam ott, hogy most már kicsit talán hátradőlhetek, nem kell futnom minden munkáért. Most ez a biztonság ismét nagyon távolinak tűnik.”

A nyitás várható időpontját megbecsülni se merné, szerinte ez elsősorban politikai kérdés, sokkal kevésbé járványügyi megfontolásból hozzák az intézkedéseket.

Az idei nyarat mindenesetre szinte már teljesen leírta magában, legfeljebb arra lát esélyt, hogy a tavalyihoz hasonlóan az 500 fő alatti rendezvényeket engedélyezik. Ugyanakkor az is kérdés, ezek mennyire lesznek oltási igazoláshoz kötve – nemcsak a közönség, a technikai személyzet esetén is.

„Nem tartanám korrektnek, ha kötelezővé tennék az oltást ahhoz, hogy a munkámat végezhessem, de persze ez erős érv lenne amellett, hogy akár az orosz vagy a kínai vakcinát is elfogadjam. Utóbbiakkal szemben azért van bennem egy alap bizalmatlanság, nyilvánvalóan ennek a hátterében is inkább a politika áll, mint a tudomány.”

Szerinte az is probléma, hogy rengeteg kisebb cég mehet tönkre a szakmában, jó eséllyel csak az igazán nagy halak maradnak majd talpon az újraindulás után – akár a többiek felvásárlásával –, ami erősen torzítja majd az egészséges versenyt.

„Az árak össze-vissza lesznek, a szakma egy része fel fogja vinni rettentően magasra, egy másik része pedig próbál majd minél inkább alájuk licitálni. Nagyon alacsony morális szintre, egymás gond nélküli hátba szúrására számítok.”

Magával szemben viszont optimista: három nyelven beszél, elég sok mindenből meg tudna élni, ha úgy hozza a sors. Mégis rettentő igazságtalannak tartaná, ha a szakmájára feltett évtizedek után tartósan el kellene mennie „kapálni”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Akik bőrszín és nemi indentitás alapján ítélik meg egy fordító alkalmasságát, semmivel sem különbek Dr. Gődény vírustagadóinál

Aggasztó az a tendencia, hogy laikusok egyre gyakrabban, a verbális vagy akár tettleges erőszaktól sem visszariadva próbálnak befolyásolni szakembereket a döntéseikben. Most már a műfordításban is. Véleménycikk következik, a szerző műfordító, a Magyar Műfordítók Egyesületének tagja.
Kövesdi Miklós Gábor, fotó: MTI/EPA/AP pool/Patrick Semansky - szmo.hu
2021. március 02.

hirdetés

Talán ismerik a The Expert (A szakértő) című, interneten terjedő jelenetet. Ebben a megrendelő arra kéri a „piros vonalak szakértőjét”, hogy rajzoljon 7 piros vonalat, egy részét zöld tintával, más részét áttetszővel. Ráadásul olyan párhuzamos vonalakat szeretne, amelyek metszik egymást. A szakértő persze közli, hogy ez lehetetlen, amire a megrendelő és a főnöke letorkolják: ne vágja rá egyből, hogy lehetetlen, gondolja át alaposan.

Ez jutott eszembe, amikor olvastam az Amanda Gorman verse holland fordítása körül kipattant botrányt a The Guardianben.

Amanda Gorman afro-amerikai költő, aki Joe Biden elnök beiktatásán előadott versével tett szert világhírre. A Meulenhoff kiadó most szeretné kiadni a verseit hollandul. A fordítására a tavalyi Nemzetközi Booker-díjas Marieke Lucas Rijneveldet szemelték ki, aki nem bináris identitása miatt női keresztneve mellé felvett egy férfinevet is.

A döntés azonnal tiltakozást váltott ki, még pedig egészen abszurd indokkal:

mivel Gorman fekete, Rijneveld pedig fehér, ezért sokak szerint a holland nem alkalmas erre a feladata.

Janice Deul aktivista egyenesen elszalasztott lehetőségnek nevezte Rijneveldre bízni a fordítást, aki „fehér, nem bináris, és nincs is elegendő tapasztalata ezen a területen.” A tiltakozások hatására Rijnveld sajnos úgy döntött, visszalép, nem vállalja a felkérést.

hirdetés

Sokan régóta aggódva figyeljük a politikai korrektség és az ún. „cancel culture” művészi szabadságra gyakorolt, káros hatását, de úgy érzem, ebben a történetben szintet lépett a jelenség, ezért mindenképpen foglalkozni kell vele. Az ugyanis, hogy egy adott verset ki tud lefordítani, teljes egészében szakmai kérdés. Egy laikusnak persze lehet róla véleménye, amely véleményt bizonyos mértékig a szakemberek akár figyelembe is vehetnek, de ennyi.

Ami most történt, pontosan olyan, mintha az oltástagadók hőbörgésének hatására egy orvos nem adna be egy oltást.

A laikusok azt képzelik, az ő véleményük kellően megalapozott ahhoz, hogy erőszakkal szerezzenek érvényt neki. És ez nagyon ijesztő.

Több mint 25 éve foglalkozom hivatásosan fordítással, ebből több mint 15 éve műfordítással. 100 kötethez közelít az általam fordított könyvek száma. Ezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem, van némi tapasztalatom a műfordítás kérdésében.

Higgyék el nekem, ha azt mondom, ahhoz, hogy valaki lefordítson egy művet, semmiben nem kell hasonlítania a szerzőre. Nem kell ugyanolyan bőrszínűnek lennie, nem kell ugyanolyan neműnek lennie, nem kell osztoznia a sorsában. „Csupán” jó műfordítónak kell lennie.

A jó műfordító ismérve, hogy ismeri a forrásnyelvi kultúrát, mestere az anyanyelvének, tudja, hol nézhet utána mindannak, amit esetleg nem tud csípőből, és képes az anyanyelvén visszaadni az eredeti mű stílusát, finomságait. És még egy: a jó műfordító fel tudja mérni, hogy a konkrét műalkotást képes lefordítani, vagy sem, bár ebben már az őt felkérő kiadónak is van felelőssége.

Deul érvei között egyetlen egy olyan található, ami releváns lehet: a tapasztalat hiánya. Ez viszont, mint az imént utaltam rá, a fordító és a kiadó felelőssége. Nekik kell mérlegelni. Nem kétlem, hogy megtették.

Amikor a tiltakozók azt sugallják, hogy Gormant csak egy másik fekete nő tudná hitelesen fordítani, azzal a költőnőt alázzák meg.

Ezzel ugyanis tulajdonképpen azt mondják, hogy szerintük az amerikai költő versei nem egyetemes érvényű alkotások.

Ráadásul elvitatják azt a jogát, hogy alkotóként eldönthesse – ha erre lehetőséget kínálnak neki –, hogy ki fordítsa a verseit. A kiadó állítása szerint ugyanis a 22 éves Gorman maga választotta a 29 éves holland alkotót fordítójául.

Ízlelgessük az alábbi állítást: „fekete nő versét csak fekete nő fordíthatja”. Nem hangzik abszurdan? Nem pont ellenkezője ez annak, amire a feminizmus és az emberjogi mozgalmak törekednek?

Gondoljuk végig, hová vezet ez a gondolatmenet. Sapphót ezentúl csak leszbikus nők fordíthatnak? Ki fordíthatja Shakespeare-t, akinek a nemi indentitása a mai napig vita tárgya?

Vallomással tartozom: több mint 10 P. G. Wodehouse kötetet fordítottam le úgy, hogy nem vagyok Amerikában élő brit író.

De van rosszabb is: Sue Townsend, Ursula LeGuin, Nora Roberts és még számos írónő könyvét fordítottam magyarra, és képzeljék,

egyszer sem játszottam el a gondolattal, hogy előbb nővé operáltatom magamat és lehúzok pár évet úgy, hogy jobban megismerjem a női lélek rejtelmeit.

A kiadók sem kértek ilyesmire, ami szerencse, mert biztos feszültséget okozott volna köztünk.

Ha már Wodehouse-t említettem: a legjobb magyar Wodehouse-fordítót úgy hívták: Devecseriné Guthi Erzsébet. Szőllősy Klára sem szégyellte briliáns Thomas Mann- és Bulgakov-fordításokkal gazdagítani a magyar olvasókat. Hollandiában ma már ezt sem lehetne?

Azok, akik bőrszín és nemi alapon szeretnék megállapítani egy műfordító alkalmasságát, semmivel nem különbek, mint Dr. Gődény vírustagadói, a laposföldhívők, a Brian élete betiltói, vagy Madách falanszterének szereplői.

Pontosan olyanok, mint a viccbeli Józsi bácsi, akinek mindenről az jut eszébe. Ha valamiben színes bőrű nő érintett, ott nekik csinálni kell valamit, különben hiába éltek.

Nincs rosszabb, mint a megideologizált dilettantizmus. Talán csak ha mindez még küldetéstudattal is párosul.

Legyen nyugodtan mindenkinek véleménye, de hagyjuk, hogy a döntéseket a szakemberek hozzák. Egyszerűen azért, mert ők értenek hozzá.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Alaptörvény-ellenesnek nyilvánították az iskolaérettségi törvényt, ami több ezer gyerek életét nehezítette meg

A Szülői Hang Közösség azt kéri, a kormány módosítsa az egyeztetések nélkül bevezetett törvényt.
Fotó: Grey_beard / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2021. március 02.

hirdetés

Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy mulasztásos alaptörvény-ellenesség áll fenn az iskolaérettség eldöntésének 2020 óta hatályos új rendszerében - írja közleményében a Szülői Hang Közösség.

Úgy fogalmaznak, az alkotmánybíróság megállapítása megerősítette a közösségük álláspontját: a testület döntésének értelmében

nincs „kellő garancia arra, hogy ne kerüljenek iskolába azok az iskolaéretlen gyermekek, akik esetében az évhalasztásra irányuló kérelem előterjesztését a szülők elmulasztották vagy nem megfelelően terjesztették elő”.

Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában kiemelkedő jelentőségű, hogy „szorgalmazza a gyermekek egyéni körülményeit és fejlettségét ismerő óvodai szakembereknek a rendszerbe történő visszakapcsolását”. Az iskolaérettség megítélése ugyanis „egyedi, és esetenként szakmai mérlegelést is szükségessé tevő kérdés”, a kormány viszont kiiktatta a törvényből az óvodapedagógusok szakmai segítségét, ezzel magukra hagyta a szülőket ebben a nehéz pedagógiai döntésben. Az alkotmányos mulasztás pótlásáról az Országgyűlésnek június 30-ig kell gondoskodnia.

Az Alkotmánybíróság döntése előtt néhány nappal az ombudsman vizsgálata is több ponton jogszerűtlennek találta a törvényt. A legegyértelműbben azonban maguk a tények világítanak rá a bajokra:

míg a korábbi rendszerben 30-35 ezer gyermek maradt plusz egy évet az óvodában, az új rendszer bevezetése után ez lecsökkent 2020-ban kb. 22 ezerre, 2021-ben pedig kb. 17 ezerre.

Bár a szülői kérvények túlnyomó többségét (96%) elfogadták, mégis nagyon sokan lemaradtak a megfelelő tájékoztatás hiánya, az óvodák jogkörének elvétele és a hatósági eljárás elrettentő ereje következtében. Az új rendszer ugyanis elsősorban nem az eljárás kimeneténél, hanem a bemenetnél szelektál: sok helyen csak a kellő érdekérvényesítő képességgel rendelkező szülők kérvényeznek.

hirdetés

Az éretlenül iskolába kerülő gyermeket sorozatos kudarcok érik, ami negatívan hat iskolai éveire és későbbi boldogulására is, miközben az iskolát éretten kezdő gyermekek oktatását is hátrányosan érinti. Így az Alkotmánybíróság által is megerősített jogsértések az elmúlt két évben több tízezer gyermek és családja számára okoztak jóvátehetetlen károkat, ugyanakkor a pedagógusok munkáját is megnehezítették.

Könnyen elkerülhető lett volna a károkozás, ha a törvényalkotás során lett volna érdemi szakmai egyeztetés. Mint emlékezetes, a törvényt Semjén Zsolt egyéni indítványként nyújtotta be, a kormány még a szükséges minimális egyeztetést sem folytatta le, miközben Semjén Zsolt meg sem jelent a parlamenti vitán.

Bár a törvénytervezet ellen több mint 40 szakmai és civil szervezet nyilvánosan tiltakozott, aggályainkra semmiféle érdemi szakmai válasz nem érkezett.

Jelenleg nincs szakmai egyeztetési fórum, ahol a szülők és pedagógusok jogos panaszaira szakmai, és nem politikai választ adna a kormány.

Az immár hivatalosan is jogellenes törvény így nem csupán egyszeri tévedés a rendszerben, hanem az érdemi szakmai egyeztetések kiiktatásának elkerülhetetlen következménye. A problémákat számos alkalommal jeleztük a kormányzatnak is. Az Alkotmánybíróság döntése egyben megerősíti a következetes civil és szakmai kiállás szükségességét, hiszen e nélkül aligha született volna elmarasztaló ítélet az ellenzéki képviselők által benyújtott alkotmányossági panaszra.

A kormány a gyermeket csak papírok alapján ismerő Oktatási Hivatalt ruházta fel a gyermek iskolaérettségéről szóló döntés meghozatalára, miközben az Oktatási Hivatalnak a folyamatban való részvétele értelmetlen: csupán postásként működik a szülő és a pedagógiai szakszolgálat között.

Az esetek több mint felében az Oktatási Hivatal maga mondta ki saját alkalmatlanságát azzal, hogy a döntést továbbadta a pedagógiai szakszolgálatnak.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: