KULT
A Rovatból

Göttinger Pál: A nagy közmegegyezések nem működnek már, minden relatív, minden visszacsinálható

A sokoldalú művésszel A nulladik perc című darab bemutatója kapcsán beszélgettünk többek között arról, milyen megrendelésre darabot írni, miként vonja be feleségét, Grisnik Petrát az alkotásba, és milyen élmény volt Udvaros Dorottyával dolgozni.


Júniusban mutatta be az Orlai Produkció Göttinger Pál A nulladik perc című darabját a szerző rendezésében, ez adta beszélgetésünk apropóját. A cikk apróbb SPOILEREKET tartalmaz a darabról.

– Igazi reneszánsz ember vagy. Zenélsz, játszol, rendezel, írsz. Ha be kell mutatkoznod valahol, mit mondasz, mi a foglalkozásod?

– A rendezőt használom, arról van a papírom, és azzal is foglalkozom legtöbbet. A munkám fele a rendezés, a maradék minden más.

Már a pályám elején látszott, hogy főleg szabadúszó leszek, ezért tudatosan próbáltam az évek alatt úgy berendezkedni, hogy legyen mozgásterem az életem alakításában, mert vendégrendezőnek lenni elég kiszolgáltatott dolog, és a kényszerpálya kiöli az életkedvet is.

Például gyerekkoromban sokat játszottam, aztán a rendezőszak évei alatt és a pályám elején egyáltalán nem. Utána elkezdtem játszani a Telefondoktort, és akkor tíz évig nem is csináltam szinte semmi mást színészként, viszont elkezdtem az impróval foglalkozni.

Közben végig zenéltem is. Mostanában megint többet játszom, viszont egyáltalán nem zenélek már. Szóval a rendezésen túli életemben van valamelyes jótékony hullámzás, ami ad egy kis friss levegőt, tudok egy pohár tiszta vizet inni valamiből, ami teljesen más, mint amivel egyébként foglalkozom.

– Nagyon szimpatikus számomra a rendezői ars poeticád, hogy tudniillik a darab a fontos, nem a rendezői vízió. Amikor a saját darabodat rendezed, változik ez?

– Azért ez nem kinyilatkoztatás, semmi általános nem következik belőle, csak az, hogy én magam ebben érzem magam igazán jól. Rajongója (és lehetőség szerint nézője) vagyok vízionárius, nagy rendezőknek, nálam fiatalabbaknak is – de egy idő után világos lett, hogy én magam nem a rendezői, hanem az írót képviselő színházban vagyok komfortos.

Azért is, mert én főleg az angol hagyományt tanultam, ami nagyon íróközpontú színházfajta. Azok felhasználásra írt darabok, sokszáz éves, de élő színi hagyományból táplálkoznak, árad belőlük a színi mesterségbeli tudás, a kipróbáltság, ami nekem nagyon kézre áll, mert ezen a téren kevesebb bennem a kísérletező kedv.

Ezzel a fajta alkotókedvvel is írok. Kényszerből kezdtem, még a COVID alatt, 2020-ban írtam az első darabot a Kőszegi Várszínház megtisztelő felkérésére – aztán követte a többi, eddig összesen öt. Nagy örömömre úgy írhattam az összes szövegemet, hogy mindent tudtam előre, még azt is, hogy hányat fog menni.

Ez óriási luxus ahhoz képest, ahogy Magyarországon az írók írnak. Nem panaszkodom.

– Tudtad, hogy nem a fióknak írsz.

– Igen, ez is fontos. De én minden mást is tudtam előre, a játékteret, a színészeket, hogy szabadtéri színháznál hol tart majd a naplemente a kezdéskor, tehát tényleg mindent. Ez korlátozónak hangzik, de engem inspirálnak a játékos dolgok, a minden előfeltételt ügyesen tudomásul vevő, de mégis szabadnak megmaradó előadásban érzem jól magam.

Az is játékosságból adódott, hogy mindig úgy csináltam, mintha ezek a darabok külföldi szerzők művei lennének – műfordításban. Az öreghíd alatt az egy képzeletbeli ír darab, a Bogáncsvirág skót, a Manőver svéd. A nulladik perc Párizsban játszódik és operai szüzséjű, mintha egy olasz operalibrettó vagy egy francia darab kajla szerelemgyermeke lenne.

A próbákon azzal szórakoztattuk egymást, hogy „fordítási hibákat” találtunk fel. A szereplő valahol azt mondja, „tökmindegy”, ami egy 1900-ban játszódó darabnak nem áll nagyon jól, sem az, hogy „pacák”, de ilyenkor azt mondtuk, hogy lám, a „műfordító” így oldotta meg, mert nagyon tiszta jelentést akart.

– Azt mondod, minden darabod úgy indult, hogy adottak voltak a keretek, a feltételek. A nulladik perc hogyan indult?

– Az Orlai Produkciónál kegyelmi helyzetben vagyok. Itt nincs kimondott társulat, de van egy körülötte bolyongó alkotócsapat, hol szorosabban, hol tágabban, és ebből a cirkulációból én számítok a legrégebbinek, 2011 óta vagyok ott. Ismerem a darabválasztás kínjait, a működésből adódó nagyon speciális (és gyorsan változó) szükségleteket, amelyekkel a drámairodalom nyilván nem tudja tartani a lépést – a végül megtalált anyag valamit nagyon fog tudni, valakinek nagyon jó lesz, de óhatatlanul lesznek benne kompromisszmok is.

Aztán a járvány után kezdtünk Orlai Tiborral beszélgetni erről, hogy mi lenne, ha fordítva csinálnánk?

Odajárulok az asztalához, mint egy rajzfilmben a főpincér, és felveszem a rendelést: ennyi szereplő legyen benne, ezek a kollégák játsszák, ilyen hosszú legyen, ezt és ezt kell tudnia.

Gyártsuk gombhoz a kabátot.

Végül tavaly, kicsit több mint egy éve szállt fel a fehér füst, én köszönettel felírtam a kívánságokat, visszamentem a konyhába, és egy év múlva szervíroztam a színdarabot. Amiben van biztonsági játék is (nagyon jó színészekről van szó, amint komédiát játszanak, szóval nem aggódtunk nagyon), de kaland is, mert melodráma lett végül a műfaja, ami az Orlainál azért nem jellemző. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, és nagy örömmel dolgoztam rajta.

– Nekem kicsit olyan volt A nulladik perc, mintha Rejtő Jenő ír drámát írna.

– Biztos nem véletlen, én nagyon szeretem az íreket, sok ír darabbal dolgoztam, az ír zene is fontos számomra, és az évtizedek alatt volt is alkalmam elmélyülni a meséikben.

Nagyon sajátomnak érzem a történétmesélésnek ezt a módját, ahol a misztikus és a nagyon földhözragadt, az erőszakos és a játékos egyszerre van jelen.

A durvaság ugyanakkor távol áll tőlem. Az én történeteim szelídebbek.

Nem akarom letaglózni a nézőt a székében.

És nem azért, mintha én magam az ilyesmit ne venném nézőként időnként jó néven, csak úgy érzem, hogy a szelíd történetből van kevesebb manapság.

Rejtő Jenő már csak azért is fel fog merülni, mert 1900 környékén járunk Párizsban, még megvan a gyarmatbirodalom, van katonaszereplőnk is, ráadásul az egész egy kikötőben játszódik. Adottak a rejtői díszletek akkor is, ha én magam nem is gondoltam erre írás közben. De ahogy a fantáziám munkálkodik, abban nyilván ott van minden, amit valaha olvastam, és nem is akarok ellenállni ezeknek az hatásoknak – az eredetiség nem foglalkoztat túlságosan.

– Kitaláltad a történetet, vagy karaktereket fejlesztettél és ők hozták magukkal a történetüket?

– Ezek mind inspiráció-források, egyik a másikat „kikönnyíti”. Amikor nem tudom, hogyan folytatódjon a történetem, akkor rájövök, hogy nahát, van itt egy másik szereplőm, akit már rég nem hoztam be. Jaj de jó, akkor ezt a feladatot majd ő megoldja. Vagy amikor van egy fontos mondat, ami odakívánkozik, akkor azt választom, aki kevesebbet beszélt, mert az ő megszólalása többet fog érni.

Itt most a szereplőgárda volt az első adottság, utána pedig A köpeny című opera Puccinitől, amit néhány évvel ezelőtt megrendeztem a szegedi színház számára László Boldizsár és Bordás Barbara főszereplésével. Szerettem azt az előadást, de úgy éreztem, maradt bennem mondandó a történetével kapcsolatban. Ráadásul nálam az írás úgy működik, hogy kiválasztok egy nagyon pici részletet, és azt bontom ki, mintha stílusgyakorlat lenne.

A nulladik percnél ebből A köpeny című operából vettem ezt a részletet, ahol a hajón a nő azt mondja, bemegyek, lefekszem, gyere utánam, ha gondolod. Addigra a házaspár már túl van egy beszélgetésen, ami ugyan nem nagyon explicit, de amiből sejthető, hogy a férj már tud a felesége hűtlenségéről.

Két nagyon feszült ember néz szembe egymással, ők sem tudják igazán eldönteni, hogy akkor most végülis szembesítették-e egymást. És akkor a nő úgy dönt: ne is döntsük el, hanem bemegyek a kabinba, és ha utánam jössz, abból tudni fogok mindent.

Amíg a lány bent van és vár, ez a mi darabunk kiindulópontja. Egy lenullázódás, egy nulladik perc. Az eddigi életnek nyilvánvalóan vége, de hogy egy új élet elkezdődhet-e, az azon múlik, hogy a férj bejön azon a kabinajtón, vagy sem.

Nekem a hűség nagy témám, és itt nem is elsősorban a házastársi hűségre gondolok, hanem arra, amikor azért fordítunk hátat egymásnak, mert megbízunk a másikban.

Ez majdnem minden színdarabban felbukkan, amit valaha csináltam.

Pláne ebben a mai világban, ahol olyan nehéz tájékozódni, a régi bizalmak, szövetségek nagyon fontosak számomra, mert ezeken érzem a társadalomban a legnagyobb sebet. A nagy közmegegyezések nem működnek már. Minden relatív, minden visszacsinálható.

Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy elszúrt dolgot még nem lehetett annyival elintézni, hogy „bocs”. Ma már nincsenek megkérdőjelezhetetlen dolgok, és ez engem rendkívül foglalkoztat. Nem azért, mert keseregni szeretnék, hanem tényleg kíváncsi vagyok, hogy ez hogy lett. A nulladik perc is ezt járja körül. Hogy amikor sebet kap a teljes és feltétel nélküli bizalom, akkor utána mi van.

– Körmendi Jánosnak volt az a nagy mondása, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész. De A nulladik percben tényleg nincs kis szerep. Mindenki fontos a történet szempontjából, és sok játékot, rivaldafényt kap minden színész.

– Ez ugyan soha nincs rendesen kimondva, de a színházi hagyomány mégis az, hogy vannak, akiket úgy csúfolunk, a „főszereplő szakosok”, és vannak a karakterszínészek.

Én a karakterszínészek világát csodálatosnak találom.

Na ez például egy nagy, évszázadok óta töretlen hagyomány. A néhány mondatból, gesztusból egész sorsokat ábrázolni képes színészek, én ezt nagyon szeretem nézni, csinálni és rendezni is. Szinte inspirálóbb, mint a főszereplők sok jelenetben kifejtett vívódása a saját történetükkel.

– A színészeket bevontad az alkotói folyamatba?

– Nem. Én nem csinálok olyat, hogy összeimprózzuk és aztán megírom. Nekem valahogy az esik jól – gőgből vagy hiúságból, vagy csak azért, mert az az alkat vagyok, aki szeret felelősséget vállalni –, hogy azt állítom, ez egy kész szöveg. Le van írva az egész, és azt kezdjük el próbálni – és amikor a próbán valami pontatlanság adódik, akkor szabatosan el tudom mondani, hogy az miért más, mint amit én szerettem volna.

Ugyanakkor nem vagyok diktatórikus. Hagyom, hogy a színészek beavatkozzanak, ha olyan van.

A Manővert például nem én rendeztem Kőszegen, hanem Horváth Illés, aki sokat változtatott rajta, kihúzta majdnem a felét, megváltoztatta a végét, és egy szavam sem volt. Ott azt élveztem, hogy valaki másnak más jutott róla az eszébe.

Az előadás végén egy kolléga, akinek nem tetszett a befejezés, engem talált meg a premierbulin a panaszával, én meg derűsen mondhattam, hogy kérdezze meg a rendezőt, az én példányomban nem ez van. Ő szörnyülködött, én nevettem. Engem nem zavart ez.

– Feleséged, Grisnik Petra játssza Pötyi mamát. Petrát azért bevontad az írásba, vagy ő is csak az olvasópróbán látta a szöveget?

– Azért volt előtte tesztolvasás, és nem csak Petrával.Dorottya is elolvasta előre, Pataki Feri is, de például László Lili nem.

Ha valahol megakadok, akkor ki szoktam kérni Petra tanácsát, mert nagyon nagy szaktudású színész, sokat tud a hatásról. Beszélgetünk róla, azzal együtt, hogy a szakmát azért általában megpróbáljuk nem hazavinni.

Például ahol most, az interjú alatt vagyok, ez egy olyan dolgozószoba, ami egy kicsi házikóban van, a kertünk végében. Nem megyek be a nagyházba dolgozni, és ha Petrával szeretnénk munkáról beszélgetni, akkor ő is átjön ide.

Nem szakmázunk ott, „ahol mások esznek”.

A Pötyi mama egyébként Petra találmánya, színdarabtól független karakter, jóval korábban létezett, mint ez a darab. Sőt, korábban, mint Az öreghíd alatt című másik, amiben először felbukkant. Ráadásul az a Brexit idején játszódik Észak-Írországban, tehát ő egy afféle időn és történelmen kívüli szereplő, inkább allegorikus figura, mint élőlény.

Ha lesz egy darab arról, hogy ledobták a bombát, és minden elpusztult, akkor a pernye alól egyszer csak felcsapódik majd egy deszkaajtó, előmászik a Pötyi mama és elkezd reggelit csinálni. A többi túlélők döbbenten kérdik majd, hogy „Ma is lesz reggeli?” És akkor a Pötyi mama majd mindenkit leszid: „Persze hogy lesz, mikor nem volt?!” Ő nagy hősöm nekem, még más színdarabokba is belekívánkozik. Meglátjuk.

– Az előadás húzóneve kétségtelenül Udvaros Dorottya. Milyen volt vele dolgozni?

– Számomra nagy találkozás volt. Egyrészt közelről látni dolgozni önmagában is felér egy főiskolai mesterkurzussal. Másrészt úgy vettem észre, ő is olyan, mint én: a döntések embere. Amikor eldöntötte, hogy vállalja a munkát, onnantól teljesen beleáll.

Nagyon sok olyan nagy színész van, aki egy szerepet hajlandó ugyan eljátszani, de vannak feltételei. Dorottya egyáltalán nem ilyen, ami nekem nagyon jól esett. Simán mondhatott volna nemet is, hiszen a darab még nem is létezett, amikor elvállalta.

De ami a legcsodálatosabb: Dorottya nagyon nagy próbagép, amit élvezet volt végignézni. A státuszából adódóan az is elég volna, ha csak bemenne, és olyan lenne, amilyen szokott, azzal is nagy sikere lenne. Nincs rákényszerülve, hogy igyekezzen.

Ebből viszont az következik, hogy minden igyekezet, amit beletesz, az igazi.

Tényleg azt akarja, hogy az a pillanat jól sikerüljön, vagy hogy az a szereplő az adott nyíltszíni döntés pillanatában színesebb, izgalmasabb legyen. Töri magát érte. Minden mással összehasonlíthatatlan érzés volt látni, ahogy az általam elképzelt szereplő életre keltésén munkálkodik, az ő igazságát próbálja megtalálni. A végére persze többet tudott róla, mint én, de ez így is van rendjén.

– Akik a cikk hatására kedvet kaptak megnézni a darabot, hol tehetik meg a nyáron, illetve ősztől?

– Nyáron utazgatunk vele. Lesz Kisvárdán, Debrecenben és az Ördögkatlan Fesztiválon is, ősztől pedig Budapesten a Belvárosi Színházban.

– Van-e új projekt a láthatáron?

– Kimondottan írói természetűek is vannak, de azokról még nem beszélhetek. De lesznek jövőre olyan előadások is, ahol nem én vagyok a szerző, de a szövegkönyv kialakításában részt veszek. Tehát inkább dramaturgi, szöveggondozói feladatok.

Az egyik Légrádi Gergely új színdarabja, ezt Szombathelyen fogjuk játszani. Egy színházi metoo-történet, Énis, teis a címe.

Közben a Mesterkurzus című darabot készítjük elő a Thália Színház számára, ott Molnár Piroska lesz a főszereplő. Olyan előadást szeretnénk, ami nagyon személyesen Piroska köré épül.

Ezt jövő májusban mutatjuk be, de addig még megyek Nyíregyházára és Tatabányára is. Tatabányán az eddig felsoroltakhoz képest az lesz a különbség, hogy ott egy nagyon komolyan megcsinált darabot csinálok majd, amihez nem kell, nem is szabad hozzányúlni. Ez Dragomán György Kalucsni című alkotása.

Színészként pedig a Hyppolitban fogok próbálni jövő nyáron. Hogy ott mekkora lesz a szabadságfok, azt hálisten, nem én döntöm el, ott csak egy nagy szereposztásból leszek balról a hatodik – de én az olyasmit is nagyon szeretem.

fotó: Takács Attila (A nulladik perc, a Hogy szeret a másik és a Csemegepultos naplója című előadások fotói)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Itt van az első 5 perc a Stranger Things befejező évadának első részéből
Hamarosan érkezik négy rész a sorozat utolsó évadából. Aki nem bír addig várni, most megnézheti az első jelenetet, amiben azonnal van demogorgon és Vecna is.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. november 07.



Sokan jobban várják idén, mint a karácsonyt: már csak néhányat kell aludni, és megérkezik a Netflixre a Stranger Things utolsó évadának első harmada. A streaming-szolgáltató ugyanis úgy döntött, hogy kimaxolja az egyik legnépszerűbb sorozatának befejezésében rejlő potenciált, és a retrohorror nyolcrészes ötödik szezonjának első négy epizódját november 26-án, az ezt követő három részt december 25-én, majd a feltehetően grandiózus finálét pedig december 31-én teszi elérhetővé az előfizetőknek.

A magyarra soha le nem fordított című Stranger Things körül hatalmas a felhajtás, melynek újabb állomásaként péntek reggel feltöltötték a YouTube-ra az új évad első részének első 5 percét. A jelenet már önmagában is elég sokat elárul arról, hogy vajon mire számíthatnak majd a rajongók a folytatásban.

A pár perces részlet valahol ott játszódik, ahonnan az egész történet elindult: Will Byers Tótágasban bujkál a szörnyek elől, ám egy demogorgon megtalálja őt. Egy kisebb üldözés után a rózsafejű szörny ahelyett, hogy elpusztítaná, a fordított világ ura elé hajítja, és Vecna egy indán keresztül valamit belepumpál a kisfiúba a száján át.

Eközben meglehetősen vészjóslóan azt mondja neki, hogy

ők ketten gyönyörű dolgokat fognak véghez vinni.

Ezzel nagyjából valami olyasminek ágyazhatnak meg a sorozat készítői, hogy az első évadban elrabolt, és azóta is meglehetősen labilis Will akaratán kívül egyfajta beépített embere lehet a főgonosznak.

A minden eddiginél sötétebb tónusú jelenetet itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Majka: „Az a kreatív vezető dolga, hogy lenyomja a jogtulajdonos torkán” - Az X-Faktor sajtótájékoztatóján jártunk
Ahogy az már évről-évre lenni szokott, az RTL az X-Faktor élő adásai előtt idén is sajtótájékoztatón mutatta be a mentorok csapatait.


Ezúttal is Verebély Marcell kreatív vezető nyitotta meg a sajtótájékoztatót. Elmondta, hogy a "szárazpróba" alapján nagyon jó lesz az összes produkció a szombati adásban, bárki kaphatna széket. Egyben bejelentett egy új szabályt is:

A székeken továbbjutókon kívüli 9 döntős közül egyet még megmenthetnek a mentorok az adás végén. Így kicsit nagyobb szerep jut nekik, de persze ugyanúgy számítanak a nézők szavazataira is.

Ezután a két műsorvezető, Miller Dávid és Pápai Joci vezényletével bemutatták a négy csapatot, ekkor lehetett fotókat készíteni, majd "szabadfoglalkozás" következett, vagyis mindenki megkereshette azt a szereplőt vagy alkotót, akit szeretett volna kikérdezni.

A székes kör legnagyobb durranása az a szabálymódosítás volt, ami lehetővé tette, hogy Tóth Andi négy versenyzővel vágjon neki az élő show-nak. Verebély Marcell elárulta, mi történik ilyenkor, amikor valamelyik mentor úgy dönt, módosítana kicsit a szabályokon.

"Ez nyilván sokkal hosszabb folyamat volt, mint ami a tévében látszik. Kamerán kívül megbeszéltük, amikor Majkában felmerült ez az ötlet, és én is gyorsan átgondoltam. Tényleg nagyon hosszú ideig – szerintem tíz-húsz percig – álltunk, ők pedig közben nem tudtak dönteni.

Szükség törvényt bont. Én az első pillanattól azzal értettem egyet, hogy nem lehet igazságosan dönteni Mohácsi Anett és Patai Anna között, mert mindkettő kiváló volt. Úgyhogy, amikor Peti előállt a javaslatával, mondtam neki, hogy rendben, csináljuk.

Nyilván én vállaltam ennek a felelősségét a formátum tulajdonosa felé, de neki sem volt semmi problémája vele.

Ehhez az is kell, hogy mögöttünk van már tizenkét évad, amelyekkel soha nem ártottunk ennek a formátumnak, mindig méltó módon képviseltük."

Ennek ugyanakkor megvan az a veszélye, hogy elkanászodnak a mentorok, és minden necces helyzetet szabálymódosítással akarnak majd orvosolni.

"Persze, de nyilván az volt az első mondatom, amikor ez megtörtént, hogy »egyszer volt Budán kutyavásár.« Ne szokjunk rá arra, hogy nem tudunk dönteni, hiszen egy mentornak az az elsődleges feladata, hogy döntéseket hozzon, még ha ezek a döntések néha kemények is.

Ez egy speciális eset volt, mivel itt a mentorok és a produkció készítői is egyetértettek abban, hogy az lenne a rossz döntés, ha valamelyik lányt elküldenénk."

Adja magát a kérdés, hogy a több élő show-s versenyző hogyan hat a verseny menetére. Többen esnek majd ki az első adásban?

"Nem. Az első körben több továbbjutó lesz a második körre, majd az adások közepénél zökken vissza a műsor a megszokott kerékvágásba."

Nyilván meg kellett kérdezzem minderről az ötletgazdát, Majoros Pétert is.

"Az X-Faktor egy szigorú formátum. Azt nem lehet csak úgy megváltoztatni. Ilyenkor felmerül egy gondolat. A producernek rá kell bólintania, és ha mehet, akkor megcsináljuk, és a műsornak is jót tesz.

Az már Verebély Marcell dolga, hogy lenyomja a jogtulajdonos torkán. Azért egy ilyen műsort kicsit mindig az adott ország arcára kell formálni. Nem működik minden mindenhol ugyanúgy.

Szokás mondani, hogy a szabályok azért vannak, hogy megváltoztassuk őket. Szerintem a műsor és a versenyző érdeke mindig felülír minden szabályt. Most úgy hozta az élet, hogy 13-an vagyunk. És? Kit zavar ez? Hiszen a műsor célja végső soron az, hogy olyan emberek kerüljenek ki innen, akik hosszútávon is megállják a helyüket."

Még arról kérdeztem Majkát, hogy érzi, mi az, amiben ő a leginkább tud segíteni a versenyzőinek és amiben esetleg kicsit jobb, mint mentortársai.

"Én komplexen átlátom, hogy mitől működik 2025-ben egy produkció a színpadon."

Kézenfekvő az első kérdésem Tóth Andihoz: a négy versenyző nemcsak több lehetőséget jelent, de több munkát is. Hogyan sikerül megoldani, hogy így is jusson elég idő minden versenyzőjére?

"A legelején én is aggódtam emiatt. Már az első néhány nap után is kiderült, hogy sokkal megterhelőbb, mint tavaly. Az is megterhelő volt, amikor három versenyzőt segítettem, de így, hogy négyen vannak, szinte minden időmet felemészti.

Viszont azon vagyok, hogy ebből a versenyzők a világon semmit ne lássanak. Szerintem egyelőre sikerült, nem vették észre, hogy mennyire fáradt vagyok. Ami persze azért is van, mert én nagyon bepörgök, ha zenéről van szó. Imádom ezt csinálni. Négy ilyen ambiciózus, alázatos versenyzővel igazából még a fáradtságot is úgy élem meg, hogy kielégítő és örömteli. Nem is akarok panaszkodni, mert látom, hogy ők is mennyit dolgoznak."

Külön szó esett Patai Annáról, aki már profiként érkezett a műsorba.

"Nyilván bennem is felmerült a kérdés, hogy valaki, aki ennyire profin énekel, mennyire fogadja majd el a tanácsokat, de megkockáztatom, hogy a tavalyi és idei versenyzők közül is ő a legalázatosabb. Issza minden szavunkat. Élmény vele dolgozni, de ez egyébként igaz minden versenyzőnkre."

Ha már szóba került Patai Anna, tőle is kértem egy rövid interjút. Bátorság kell ahhoz, hogy valaki, aki már elért valamit a szakmában, ismét nulláról indulva megmérettesse magát egy zenei tehetségkutatóban. Széles Izabellának például nem jött be, hiszen a székes körben elvesztette a párbajt Kollár Dea ellen.

Patai Annának viszont sikerült, habár az ő útja sem volt teljesen sima a döntőig. Ezekről kérdeztem a még mindig nagyon fiatal énekesnőt.

"Azt gondolom, mérhetetlen nagy alázat és szorgalom kell ahhoz, hogy az ember eldöntse magában, hogy igen, szeretne versenyezni. Akármennyire is zenével foglalkoztam egészen pici korom óta, rengeteg mindent szeretnék még elérni. Szeretnék saját dalokat, nagy koncertet, ezért szerettem volna magam újra kipróbálni.

10 éves voltam, amikor utoljára tehetségkutatóban szerepeltem, és nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek."

Arra a felvetésemre, hogy egy olyan művész számára, aki folyamatosan színpadon van, egy ilyen megmérettetés akár negatív élmény is lehet, ezt válaszolta:

"Én azt gondolom, hogy egyáltalán nincs semmilyen hátránya, hogy van már múltam a szakmában. Mostanra kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen a mezőnyben, akinek vannak már dalai, videoklipjei. Emiatt tehát nem érzem, hogy hátrány ért volna. Ugyanolyan esélyekkel és reményekkel indulok, mint a többiekkel."

Anna útja nem volt könnyű a műsorban, hiszen Gáspár Laci végül nem válogatta be a csapatába, és bár Andi adott neki széket, a végén párbajoznia kellett, és még a szabályokon is módosítottak egy kicsit, mire biztossá vált a tovább jutása.

"Természetesen izgultam, de igyekszem minden percben jelen lenni, minden percet megélni. Abban a helyzetben, ami a székes feladatnál történt, tényleg nagyon koncentráltam, mindig arra figyeltem, hogy mi lesz a következő lépés, hogy ezeket csak utólag gondolja át az ember.

Mindent higgadtan kezeltem az ilyesmit, a kritikákat is mindig elfogadom, és igyekszem építkezni belőlük."

Gáspár Lacinak először is gratuláltam, mert úgy érzem, nemcsak az idei évadban, hanem a műsor történetében is az egyik legerősebb csapatot sikerült összeállítania.

"Köszönöm. Én is így érzem, csak ha én mondom, akkor hencegésnek tűnik. Persze tudom, mondtam ezt már máskor is, de most is őszintén úgy érzem, hogy nekem van a legerősebb csapatom. De most szokatlanul sokan írnak és megerősítenek ebben, aminek nagyon örülök.

Nagyon nehéz volt kiválasztani azt a három embert, akivel megyünk az élő show-ba. Ez azért van, mert erős a mezőny, és ennek örülni kell, hogy még ennyi idő után is ilyen sok tehetség jön."

Még azt is megkérdeztem, nincs-e rossz érzés benne azzal kapcsolatban, hogy Tóth Andi végül négy versenyzővel vághat neki a műsornak. Joggal gondolhatná, hogy ha nála merül fel ez a szabálymódosítás, akkor Patai Anna most az ő csapatát erősítené.

"Nagyon megható pillanat volt, amikor Majka felvetette, hogy mi lenne, ha Andinál négy versenyző lenne az idén.

Az egy nagyon szép pillanat volt, mert akkor látszott, hogy ez egy csapat. Összeértünk.

Szerintem mindenkinek átfutott a fejében az, hogy talán akkor előnybe kerülnek velünk szemben. De rögtön el is hessegettem ezt a gondolatot és arra gondoltam, hogy a versenyzők érdeke sokkal fontosabb annál, hogy melyik mentor nyer."

Végül, de nem utolsó sorban, Valkusz Milánt arról faggattam, hogy értékeli a közös munkát a mentoráltjaival.

"Mindenki fejlődött. Meglepő, hogy ilyen rövid idő alatt is mennyit javultak az előadói képességeik ahhoz képest, amit utoljára láthattak a tévénézők. Ez köszönhetik az énektanáruknak, maguknak, az életnek, és talán egy kicsit nekem is. Bízom benne, hogy az élő show-ban ezt mindenki bizonyítani is tudja.

A rapduó ismerős terep számomra, hiszen én is pop-rapet csinálok. Könnyedén tudtunk kitalálni ötleteket, ahogy mondani szoktuk, megírta magát a dal, amikor dolgoztunk. Béla rock stílusa és balladikus éneklése is közel áll hozzám, írtam is neki dalt, ami mindkettőnknek nagyon tetszik. Dea egy kicsit autodidakta, kényelmesebben mozog, ha nem kell máshoz igazodnia, de azért neki is tudtam segíteni."

A Tábor egyik leghevesebb vitájában Valkusz Milán összeveszett mentortársaival azon, ki ért jobban a raphez, és be is szólt Tóth Andinak, kétségbe vonta az énekesnő hozzáértését. Természetesen erre is rákérdeztem.

"Nagyon nehéz érvelni, amikor azon vitázunk, hogy melyik versenyző kihez kerüljön. Persze utólag sokkal több és árnyaltabb gondolatom van erről, mint ott és a, abban a helyzetben. Kicsit túlzóan fogalmaztam, és nem volt fair, amit Andinak mondtam.

Habár valamilyen szinten igaznak tartom az állításaimat, de tényleg nem így kell érvelni, hogy összehasonlítjuk egymás karrierjét.

Bocsánatot is kértem tőle rögtön a műsorban.

Persze szó volt róla, hogy mindenki szeretne a csapatába rappereket, de a CFL rap duó szerintem nagyon közel áll hozzám személyiségben, gondolkozásban és kisugárzásban. Talán inkább ezt kellett volna mondanom."

Szombaton tehát jön az X-Faktor idei első élő műsora, amiről természetesen mi is beszámolunk majd itt, a Szeretlek Magyarországon.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Mekiket rabolt ki éveken át, majd megszökött a börtönből, és hónapokig bujkált egy játékáruházban – A Roofman: A besurranó hihetetlen eseményei tényleg megtörténtek
Channing Tatum játssza az „amerikai Viszkis rablót”, aki kabátot adott a dolgozókra, mielőtt bezárta őket a hűtőkamrába. Imádnivaló sztori és film.


Már megint a valóság adja a fikciónál is érdekesebb történetet. Egy bizonyos Jeffrey Manchester élettörténete legalábbis egészen elképesztő. A Roofman: A besurranó című filmet nézve, annak tudatában is, hogy valóban megtörtént események alapján készült, egy idő után legyintünk, hogy ez meg az már bizonyosan csak kiszínezése a sztorinak, a hollywoodi forgatókönyvírók megint nem bírtak magukkal. Pedig nem. Derek Cianfrance filmje ugyanis szinte teljes mértékben hűen mutatja be a Manchesterrel történteket.

Ez a fickó arról lett nevezetes, hogy 1998 novemberétől kezdődően mindig a tetőn keresztül észrevétlenül behatolva rabolt ki McDonald’s éttermeket. E módszeréről kapta a „Roofman”, azaz Tetőember becenevét (a filmben Tetőtörőnek hívják).

Este vagy kora reggel egy általa ütött lyukon keresztül hatolt be a kirabolni kívánt helyre, majd elrejtőzött a mosdóban, és várta, hogy megérkezzen a reggeli műszak. Ekkor tört elő, fegyverrel a kezében, és arra kérte udvariasan az alkalmazottakat, hogy lépjenek be az étterem hűtőkamrájába, de előbb azt javasolta nekik, hogy vegyék fel a kabátjukat, majd kirabolta a pénztárgépeket. Két év alatt körülbelül 40 helyszínt rabolt ki ezzel a különleges módszerrel.

Ő volt az USA Viszkis rablója, csak ő nem bankokat, hanem Mekiket rámolt ki, de nem bántott senkit, és mindig udvariasan viselkedett. 2000 májusában aztán túl messzire ment, mivel egy nap két éttermet próbált kirabolni, s mivel a második egység egyik alkalmazottja beindított egy csendes riasztót, lebukott. Bár elmenekült a helyszínről, de a rendőrség hamarosan elfogta egy közeli templom parkolójában (na ezt például másként ábrázolják a filmben). 45 év börtönbüntetésre ítélték, de csak négy évet töltött fogságban, mivel 2004 júniusában egy merész szökést hajtott végre: egy teherautó alatt rejtőzött el, amelyet egy általa készített rétegelt lemezzel takart el, amit feketére festett. Miután kiszabadult, stoppal eljutott az 50 mérföldre fekvő Charlotte nevű városkába, és elkezdte tervezni a nagy rablását.

Nem semmi sztori, ugye? Pedig még csupán a film kábé 25. percénél járunk… Még csak most jön a java!

Manchester ugyanis hónapokon át egy Toys „R” Us játékáruházban rejtőzött, és bébiétellel, édességgel és más snackekkel tartotta fenn magát, majd este, miután az összes alkalmazott hazament, előbújt, és szabadon garázdálkodott az áruházban. Kikapcsolta a kamerákat, majd elrejtett bébikamerákkal ő maga is nyomon követte az alkalmazottak mozgását. Itt van egy újabb „nagyobb” eltérés, mivel a film szerint Manchester a játékboltban alakított ki magának egy kis lakteret egy elhagyatott részen, a valóságban azonban egy szomszédos áruházba vackolt be. Az viszont abszolút megtörtént, hogy álnéven kimerészkedett a városba is, csatlakozott egy keresztény közösséghez, sőt, egy Leigh Wainscott nevű kétgyermekes nővel randizni is kezdett, miközben magáról azt állította, hogy egy kormányügynökségnek dolgozik, így nem mondhat semmit a munkájáról.

Itt azonban abbahagyjuk a valós sztori taglalását, arról rántsa le a leplet a film maga, ha valaki nem ismerné a sztorit, maradjon meglepetés minden további fordulat! Merthogy abból van bőven a Roofmanben. Ez a film, valamint annak laza hangvétele egyébként valamennyire meglepő Derek Cianfrance-tól, aki korábban keményebb, nyomasztóbb drámákban utazott olyan filmekben, mint a Kék Valentin (2010), a Túl a fenyvesen (2012), a Fény az óceán felett (2016) vagy az Ez minden, amit tudok (2020) című sorozat Mark Ruffalóval.

A Roofman: A besurranó története azonban a főhőse drámája és a bűnesetek ellenére annyira abszurd és valahol aranyos, hogy ezt nem lehetett volna ennél drámaibban megjeleníteni mozgóképen.

Azért Cianfrance nem hazudtolta meg önmagát, és a film a bohókás, vegytiszta vígjátékot sugalló poszterei és előzetesei ellenére azért szomorkás is, hiszen továbbra is egy sanyarú sorsú, elítélt emberről szól, szóval inkább azok találják meg a számításukat vele, akik egy keserédes élményre vágynak.

Természetesen sok-sok humorral, nem kevés romantikával, hülye helyzetekkel, de épp ugyanannyi megható pillanattal is.

Channing Tatum a tőle megszokott sármmal és csetlés-botlással (igen, ehhez is kiválóan ért a macsóskodás mellett) hozza Manchester karakterét, de ezen nem is lepődünk meg, hiszen korábban már többször is bizonyította kiváló komikusi érzékét olyan filmekkel, mint a 21 Jump Street: A kopasz osztag (2012) és 2014-es folytatása, az Itt a vége (2013), az Ave, Cézár! (2016), a Logan Lucky: A tuti balhé (2017), a Free Guy (2021) vagy Az elveszett város (2022).

Ráadásul remek a kémia közte és a Leigh-t alakító Kirsten Dunst között, a néző őszintén drukkol nekik, és hamar a szívébe zárja őket.

A Roofman: A besurranó tehát egy összetett élmény, hiszen egyszerre nevethetünk, sírhatunk és izgulhatunk rajta, ráadásul randifilmnek sem utolsó. Komolyabb azért, mint amennyire elsőnek tűnik, Cianfrance pedig méltán bizonyítja általa, hogy a könnyedebb műfajban is otthon van, e próbának pedig a nézők a legnagyobb nyertesei.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Új klip: egy igazi generációs himnusz – a Carson Coma, Krúbi és Beton Hofi közös dalra álltak össze
A dal a budapesti élet kettősségét ragadja meg: nosztalgia és kiábrándultság, ragaszkodás és menekülésvágy.


Megérkezett az év egyik legfontosabb kollaborációja – a Carson Coma Krúbival és Beton.Hofival állt össze, hogy egy olyan dalt hozzanak létre, ami egyszerre személyes vallomás, társadalmi tükör és generációs üzenet.

A dal a budapesti élet kettősségét ragadja meg: nosztalgia és kiábrándultság, ragaszkodás és menekülésvágy.

Egy igazi generációs himnusz, ami megragadja a feszültséget az elmenetel és a maradás között, a Carson Coma-hangzást kiegészítve a magyar rap két éllovasával.

„A Purgatórium arról a dilemmáról szól, amikor nem érzed jól magad egy helyen vagy helyzetben, de ahányszor megpróbálnál szabadulni belőle, valami vagy valaki mindig visszaránt. Ha egy picit rosszabb lenne, mennél, ha pedig egy picit jobb lenne, el sem gondolkodnál a távozáson” – meséli a dalról Fekete Giorgio, a zenekar frontembere.

Az azonos névre hallgató lemez november 28-án jelenik meg, és Spotifyon már előzetesen elérhető.

VIDEÓ: Purgatórium


Link másolása
KÖVESS MINKET: