Gazdag telkesek között bújnak meg a lakhatási válság áldozatai

Odakinn már éjszakánként fagy. Ilyenkor különösen nehéz azoknak a hajléktalanoknak az élete, akik kis kalyibákban húzzák meg magukat hobbikertekben, erdőszélen. A deszkákból, ajtókból összetákolt bódécskák nem ütik meg fehér inges politikusok ingerküszöbét. Ha mégis, inkább lerombolni szokták a kalyibákat.

Akadt azonban egy pécsi egyetemi oktató, aki inkább segíteni szeretett volna. Egyszerre látott ebben küldetést, ugyanakkor mind szakmai, mind emberi szempontból fontos feladatot az építész- és szociológus szakos diákoknak. Ők pedig jöttek, és a kis házikó felépült. A miértekről és a hogyanokról beszélgettünk Dányi Tibor Zoltánnal..

– Hogyan jött egyáltalán az ötlet?

– Érdekelt ez a fajta építészet, ami építészek nélkül zajlik, mert az építészet maga elég drága mulatság. A tervezés is, meg a kivitelezés is. Egy csomó ember ebből ki van zárva, nem tudja megfizetni. Pécsett és környékén is vannak olyan területek, ahol az emberek a saját maguk által épített kunyhókban laknak. Azt akartam kideríteni, hogy mit tud valaki magától előállítani, mi az a szükséges minimum, amit így magának megteremt az ember? Szociálpszichológus barátokkal kezdtük ezt vizsgálni Pécs környékén. A zártkertekben sok emberrel megismerkedtünk, és voltak köztük olyanok, akiken látszott, hogy tényleg nem tudják egyedül megteremteni azokat a körülményeket, amivel átvészelhetnek egy telet.

Másoktól is megkérdeztük, hogy kell-e segítség, de volt, aki azt mondta, hogy ő megoldja maga. Nyilván voltak rossz tapasztalatai, oka a bizalmatlanságra. De itt megvolt a fogadókészség, nagy örömmel fogadták a segítségünket. Mi pedig próbáltunk összerakni nekik egy kis kunyhót. Kunyhót mondtam, mert azért ez nem ház. A házzal szemben vannak bizonyos követelmények, aminek a mi kis kunyhónk sok szempontból nem felel meg. Amit építettünk, inkább ahhoz hasonlít, amit ők maguk csinálhattak volna, vagy amit az ilyen körülmények között élő emberek képesek lehetnek maguknak megcsinálni.

– Mi a különbség az önök által épített kunyhó, és aközött, amit eredetileg építettek azok, akiknek segítettek?

– Ők egy régi, már eléggé tönkremenő építménybe költöztek be, de a környéken vannak többen is, akik saját maguk által készített kunyhóban laknak. Van, aki ajtólapokból rakja össze, de mondjuk, nem volt arra pénze, vagy nem is gondolt rá, hogy el kellene emelni a talajtól. Ajándékba kaptunk 12 talajcsavart, ami egyből megoldotta azt a problémát, hogy így nem ázik be a ház. Vagy nem biztos, hogy mindenki tud hőszigeteléshez jutni, ez is nagy különbség. A hőszigetelést adományból kaptuk. Építkezésekből megmaradt egy-két tábla, így állt össze az egész kunyhóra való.

– Tehát felépült egy jobb minőségű, hőszigetelt építmény, ahova már nem fúj be a szél, emberhez méltóbb körülményeket tudtak ezzel biztosítani.

– Igen, ez volt a cél, és az is, hogy motiváljuk is a közösséget, hogy maguk is lépjenek előre, próbáljanak meg változtatni a saját körülményeiken. Bátorítjuk őket, hogy próbáljanak jobb helyzetbe kerülni, de tudni kell, hogy

Kizárt, hogy valaha is olyan jövedelmük legyen, hogy akár egy önkormányzati bérlakást béreljenek, és fizessék a rezsit. Itt általában az öregségi nyugdíj szokott előrelépést jelenteni, már ha megéri valaki a nyugdíjas kort.

– Odáig meg sokan azért nem jutnak el, mert egészségtelen kalyibákban élnek.

– Igen.

– Az utóbbi napokban megjött a hideg. Hogyan vészelik ezt át az önök által épített kunyhóban?

– Az „ügyfelünk” azt mondta, hogy jaj, Tiborkám, nem kell egész nap fűteni, elég, ha csak kétszer rakjuk meg a kályhát.

Persze ez függ a külső hőmérséklettől is. De minden oldalról szigetelve van az épület, és van benne hőtükör fólia is. Ez mind segít abban, hogy ne vesszen el a meleg. Csináltunk egy kis hálófülkét is, amit a testhő is melegít.

– Volt róla szó, hogy szociológusok bevonásával dolgoztak. Ez egy érdekes együttműködés, hogy építészek és szociológusok így együtt keresnek maguknak valami feladatot. Az egyetemisták mit profitáltak ebből a munkából?

– A szociológusok is sokan voltak, úgy ötvenen, az építészeti karról is majdnem ötvenen eljöttek. Szerintem

Ilyenkor azért kiderül, hogy nem mindenki olyan rettenetes gazember, hogy ezt érdemelné. Igazából az emberi oldal kerül elő egy ilyen találkozáskor. Többször volt már hasonló programunk, ahol a diákok találkozhattal hajléktalanokkal, máskor is terveztünk már nekik. Mindig az az egyik legnagyobb hozadéka, hogy nagyon-nagyon tudjuk segíteni az elfogadást. Emellett az építészeket nagyon inspirálta az, hogy itt kézbe foghatnak egy fűrészt, meg egy csavarhúzót, vagy láthatnak párazáró fóliát élőben, és hőszigetelést. Tehát a nagyon egyszerű, kezdetleges technikákat gyakorolhatták.

– Lesz folytatás?

– Biztos, hogy lesz, hogy milyen formában, azt most még nem tudjuk megmondani. Közben meghívtak bennünket egy adománygyűjtésbe, azon vettünk részt. Elsősorban magánadományokat, céges adományokat gyűjtöttünk, sikerült is 500 ezer forint körüli összeget gyűjteni, amit ilyesmire fogunk fordítani. Valószínű, hogy rendezünk egy workshopot diákoknak, ahol tervezünk majd valamit, és aztán van egy kis pénzünk is, hogy kivitelezzük, mert ebbe a mostaniba nulla forinttal vágtunk bele.

– Végül is kinek a zsebéből mentek a kiadások?

– Semmilyen kiadásunk nem volt. Igazából kukázás volt. Csak használt anyagokat használtunk fel.

– És a szerszámok? Azokat mindenki otthonról hozta?

–Az egyetemünkön, a karunkon van egy jó kis gyűjtemény, azt használtuk. Erre sem kellett költeni. Persze van, amit meg kellett venni, meg az utat még egy kicsit rendbe kell tenni, mert az intenzív használattól a kis földút nagyon megviselt lett.

– Mi volt a legnehezebb?

– Talán a sok apró adományt megszervezni. A szállítás miatt volt olyan, amit nem is tudtuk befogadni. Messziről ajánlották fel, csak egy darabot, ami nem nagyon éri meg. Mi arra is szerettük volna használni ezt a projektet, hogy a Szolidáris Építészet Kutatócsoportként a körforgásos gazdaság lehetőségeit kutassuk. Például azt, hogy hogyan lehet visszaforgatni anyagokat.

Helyi anyagokat kell használni. Esetleg más funkciója lehet, mint az eredeti funkciója volt. Életben kell tartani a már létező építőanyagokat vagy alapanyagokat.

Miközben Antony J. Blinken amerikai külügyminiszter és vezető nyugati diplomaták a NATO miniszteri értekezlete után szerdán megerősítették, hogy továbbra is töretlenül támogatják Ukrajnát, egyre több sajtóhír szól arról, hogy a színfalak mögött elindult a tapogatózás a tárgyalásos rendezés irányába. A Bild című német lap névtelen kormányzati forrásokra hivatkozva azt állította, hogy az Egyesült Államok és Németország a fegyverszállítások korlátozásával ösztökélnék arra Zelenszkijt, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Ha ilyen terv nem is létezik, a fegyver- és lőszerutánpótlás enélkül is akadozik. Az Egyesült Államokban a republikánusok az anyagi források elzárásán dolgoznak, Európában pedig Szlovákia és Hollandia álláspontja is meginoghat Ukrajna támogatását illetően.

A New York Times szerint ugyanakkor az ukrán közvélemény továbbra is ellenzi a béketárgyalásokat. Igaz, 10 százalékról 14 százalékra emelkedett a támogatók aránya, de az elsöprő többség hallani sem akar arról, hogy területeket adjanak fel. Kiss-Benedek József biztonságpolitikai szakértővel arról beszélgettünk, mire számíthatnak most az ukránok.

– Bár a Stoltenbergék ezt tagadták, Borrell is cáfolta, de egyre több hír szól arról, hogy a színfalak mögött azon gondolkoznak, rá kellene bírni a feleket egy megállapodásra.

– Ez pontosan így van, a színfalak mögött folynak a tárgyalások. Azt lehet tapasztalni, hogy belefáradtak a háborúba. Nemcsak pszichikailag, meg fizikailag, meg a hadsereg szempontjából, hanem pénzügyileg is, és

Csak azt nem tudják, hogy mi legyen a forma, amiben meg kellene állapodni úgy, hogy ebből emelt fővel lehessen kijönni.

– Veszíthet Ukrajna területet?

– Területveszteség biztos, hogy lesz Ukrajna részéről, csak azt nem lehet tudni, hogy kisebb vagy nagyobb. De az ukránoknak figyelembe kell venni azt, és ezt az egész megállapodásnak tartalmaznia kellene, hogy az orosz törvények négy megyét Oroszország részévé nyilvánítottak. Egyelőre nem úgy néz ki, hogy ukrán részről ebbe belemennének, nyugati részről ugyanakkor próbálják őket rábeszélni, hogy tegyenek engedményeket.

– Ebben a nyugati igyekezetben benne lehet az is, hogy Magyarország után most már úgy tűnik, hogy Szlovákia és Hollandia is kifelé kacsintgathat az európai egységből?

– Azt mondom, hogy igen, de a többség továbbra is folytatni akarja Ukrajna támogatását.

– Mi az a legkevésbé fájdalmas veszteség, amibe az ukránok bele tudnának egyezni, ha nincs más választásuk?

– Az ukránok egyelőre semmibe sem akarnak belemenni, azt mondják, hogy ők az eredeti helyzethez akarnak visszatérni, tehát mindent vissza kell kapniuk. Erre viszont nincs esély.

– Sokáig nagyon erős volt az elszántság, a nyugati vezetők azt hangoztatták, hogy Ukrajnát a végsőkig támogatják.

– Támogatják, de hogy a végsőkig, az nem egészen biztos. Valahol meg kell állni. Most már a józan ész kezd lassan előretörni, azt mondják, meg kellene valahogy oldani, hogy befejeződjön a háború, megszüntessék a harcot, az ellenségeskedést. Azaz az ellenségeskedést nem biztos, hogy sikerül, de a harcot meg lehet szüntetni.

– Milyen precedenst teremthet az a nemzetközi jogban, ha egy területszerző háború végül azzal zárul, hogy elismerik azt az egyoldalúan hozott orosz törvényt, miszerint ezeket a megyéket Oroszországhoz csatolták?

– A háborúban a nemzetközi jogot nem nagyon veszik figyelembe, azt majd utána oldják meg a jogászok, ahogy akarják. A háborúban érdekek érvényesülnek, és megpróbálják az érdekek érvényesülése érdekében alakítani a harcokat, illetve a politikát. Aztán, hogy ez most jogilag helyes-e vagy nem, az egy más kérdés.

– Érdemes kicsit az anyagháborúról is beszélni. Sokáig úgy látszott, hogy a nyugati készletek kimeríthetetlenek, és csak idő kérdése, hogy az oroszok mikor merülnek ki. Mostanra viszont az oroszok összeálltak Észak-Koreával.

– Azért azt nem szabad elfelejteni, hogy amikor az oroszok arra kényszerülnek, hogy az észak-koreaiakkal tárgyaljanak, az Észak-Koreának ad egy olyan pozíciót, hogy úgy gondolják, hogy ők erősek, mert az oroszok foglalkoznak velük. Tehát ki tudnak törni az elszigeteltségükből.

– Ha ilyen béke jönne létre, mint amiről beszélt, tehát Ukrajna területének egy részét kénytelen lenne feladni, nem járnánk úgy, mint az első világháború végén Európa? Azaz, hogy ez nem béke lesz, csak egy tűzszünet?

– Lehet, hogy itt amúgy sem békemegállapodás lesz, hanem csak leállítják a harcokat, és egy alacsony intenzitású konfliktus a jövőben is folytatódik, azaz nem fognak megállapodni, és nem fognak semmiféle békeszerződést aláírni.

– Viszont ebben az esetben Ukrajna NATO-tagsággal kapcsolatos ambíciói jégre kerülnek.

– Egyelőre ezt el lehet felejteni.

Arról szó lehet, hogy meghívást kap, de a meghívásban soha nincs határidő.

– Mi történik, ha az Egyesült Államokban jövőre Trump nyer? Akkor még ennyi támogatást sem kaphat Ukrajna.

– Még nem lehet tudni, hogy mi lesz az amerikai választás eredménye. Ez jövő év november 4-én dől el. Addig jónéhány hónap eltelik még.

– Gondolom, azért számolnak egy ilyen forgatókönyvvel.

– Számolnak nyilván ezzel is, de egyelőre nem ez a meghatározó. Most az a meghatározó, hogy

emiatt valamit össze kellene hozni annak érdekében, hogy ne kelljen ennyit költeni a háborúra.

– Mire számítsunk az elkövetkezendő fél évben? Mert bármi is van a színfalak mögött, itt gyors változás biztosan nem lesz.

– Semmi különösre nem lehet számítani az elkövetkezendő hónapokban. Csak annyira, hogy a hideg miatt leállnak egy kicsit a hadműveletek.

– Tehát bármi is történik a színfalak mögött, amit kifelé kommunikálnak, az ugyanaz marad. Támogatják Ukrajnát, mellette állnak, ukrán részről a végsőkig kitartanak, illetve az oroszok pedig mondanak, amit éppen mondanak.

– Körülbelül erről szól a történet.

Nagy – beteljesületlen - álmom volt egy asztalos nagypapa és egy kézműves nagymama unokájának lenni. Konti Zoltánék öt unokájának ez sikerült. A két legidősebb 8 évet tölthetett a nagyszülők keze által készített játékok, díszek között a Szombathelyhez közeli Sében.

Persze a lego itt sem fából készült, és számítógép is volt, de valahogy mégis évtizedekkel ezelőtti hangulatban lehetett itt múlatni az időt. A nagyszülők most visszaköltöztek a városba, ahonnan indultak. Újra emeletes házban élnek. A nagypapa szerint nem rossz hely ez. „Nagyon jó itt a lift. Tökéletes, nyílik, csukódik” – mondja Zoli viccelődve. Felesége, Zsuzsa is nevetve mondja, hogy ez csábította ide őket.

Kétségtelen, hogy a jó lift segít a mozgásban, de a költözés oka, ennél összetettebb. Egy nagy házat kellett maguk mögött hagyni, amit ugyan előrelátóan egy nagy családra számítva építettek fel, de nem arra, hogy egyszer nyugdíjasan, akár mozgáskorlátozottan is használhassák.

89-ben kezdték az építkezést, és egy bő év alatt készült el a 180 négyzetméteres, hét szobás, két konyhás, két fürdőszobás ház, meg a 65 négyzetméteres asztalos műhely. Ami fából készült, az mind Zoli munkája volt.

„Maszek voltam, kisiparos így mondták akkor. Sokat dolgoztam, de megérte. Felneveltünk három gyereket és mindig volt pénzünk.”

Felesége óvónő volt körülbelül 20 éven át. Igy esett, hogy az óvodás időszakban Zsuzsa mindhárom gyermekével együtt töltötte az egész napot.

Ügyeskezű, így sokat készített díszeket és játékokat, nemcsak a munkahelyére, hanem otthonra is. „Én előbb az anyagot látom meg, és az adja az ötletet, mit csináljak belőle. Gyerekként szerettem hímezni, babázni és mindig bütykölni valamit, mint régen a technika órákon.”

Ez a szenvedély ma is tart, Zsuzsa azóta is varrja a kreatív asztali és fali-díszeket, bájos angyalokat és vidám vászontáskákat. Férje szerint nagyban kellett volna gondolkodnia. „Ő úgy gondolta, hogy elaprózom a tehetségemet, mert kisebb dolgokat készítek. De amikor abbahagytam az óvónőséget, ezekkel tudtam a vásárba menni. Elkezdtem ugyan patchworkozni, ágytakarót meg faliképeket csináltam foltokból, de lusta voltam hozzá. Nagyon nagy munka. El sem adtam, csak a  családnak csináltam” – idézi Zsuzsa a múltat.

Az óvónőképzőben tanult ugyan kézműves technikát, de ki akarta egészíteni a tudását egy budapesti művészeti iskolában. Diplomát is kapott volna, csakhogy az akkor 7 éves kislánya nagyon szomorú volt, hogy hetente 3 napig nem láthatja az édesanyját. A népi mesterségek kurzust így félbehagyta. Zoli nem bánta, szerinte ott csak elrontották volna a kreativitását.

Az alkotás szenvedélyének azért néha gátat kellett szabni. „Otthon is díszített folyton, össze-vissza ragasztózott mindent. Ha belelendült, felvirágoztatta az egész lakást, telerakta mindenféle manókkal. Akkor jöttek a viták, hogy nem az óvodában vagyunk” – meséli Zoltán, bár tudja, öt unoka kitesz azért egy kisebb óvodát.

A leginkább természetes anyagokból berendezett háznak felbecsülhetetlen értéke van, de csak a családnak.

Úgy tíz éve kezdődtek az egészségügyi problémák. A sokat mozgó, tornázó, futó, napi két órát bicikliző Zsuzsa térdei kopni kezdtek. Ez még nem jelentett akkora problémát, de elkezdett szédülni a biciklin, egyre kevésbé érezte biztonságban magát két keréken. Aztán a járása is bizonytalan lett. Rengeteg orvosnál jártak, és egy kaposvári neurológus azt mondta, ez egy gyógyszer mellékhatása.

„A Savaria karneválra készülve alig aludtam, hogy minél több terméket vihessek a vásárba. Valahogy akkor az agyam kiakadt a felpörgéstől, és bipoláris zavar, mániás depresszió lett a vége. Erre olyan gyógyszert kaptam, ami egyensúlyzavart okoz. Most már csak járókerettel tudok mozogni, illetve tolószékben” - meséli Zsuzsa a szomorú tényeket, de azonnal kitér a dolog pozitív oldalára is.

Zoli nyugdíj előtti segélyre ment 60 évesen. Úgy látta, Zsuzsát nem lehet sokáig egyedül hagyni otthon, mert ha elesik, nem biztos, hogy fel tud állni.

Ebből a jelen is szűkösen jön ki, a jövőre máshonnan kell a pénz.

Ő két éve tudta meg, hogy végbélrákja van.

„Voltak jelek, hogy sűrűbben kellett mennem vécére, háromszor-négyszer is egy nap, de nem volt hasmenés, meg véres széklet. Szentesen voltam osztálytalálkozón, és az osztálytársak között sokan dolgoznak az egészségügyben, többen betegek ezzel-azzal, úgyhogy összeült a konzilium, és arra jutottak, hogy jobb lenne kivizsgáltatni, miért van változás a szervezetemben. Másnap interneten beütöttem, hogy gyakori székelés, és kidobta, hogy végbélrák.

„Ügyes volt a sebész, ki sem kellett vezetni a beleimet.”

Eredetileg tíz napig kellett volna a kórházban maradnia, de ő a harmadik napon már sétálgatott, fotózgatott, és öt nap után haza is engedték.

„Az első nap a műtét után betettek valami elfekvőbe, intenzív osztályra. Ott meghaltak emberek mellettem, az nyomasztó volt. Most én már nem beszélek orvosokkal betegségről. Az onkológusnak is csak a házam próbálom meg eladni” – mondja mosolyogva, majd komolyan folytatja.

A betegsége nem okoz sok bajt, azt mondja, ha nem kellene protekciót keresnie, hogy megkaphassa a három havonta esedékes ultrahangját, nem is lenne dolga vele. „Nem fáj semmim. Figyelnem kell magamra, okosnak kell lenni, hogy milyen messzire megyek, van-e vécé.”

Zoli a műtét előtt sem omlott össze. Azt mondja, nem szabad időt hagyni az elgyengülésre. Félelem helyett felmérte, mit kell tenni most. „Összehívtam a családot, elmondtam, hogy ez van, de nem tudni, mi lesz. Megbeszéltük, hogy ki foglalkozik majd Zsuzsával, ki gondozza az állatokat, ki viszi ki a szemetet. Elmondtam, hogy mennyi pénz van.”

A ház eladásáról is ő döntött.

„A gyerekek mindig mondták, hogy nagy nekünk ez a ház, vegyünk egy kisebbet. Húztam az időt, mert az unokák nagyon szerettek ott lenni, és persze mi is, Zsuzsával. Amikor kiderült, hogy Zsuzsának kerekesszék kell, akkor egyértelmű volt a költözés.”

Felesége azonban nem volt túl határozott. Ezt azonban Zoli már tudta a kezdetektől. A házasságkötésük előtt is meggondolta magát menyasszonya. „Az esküvő napján mondtam, hogy nem akarok férjhez menni. Ezt mindig az orrom alá dörgöli, hogy azt se tudtam, mit akarok. Bepánikoltam valamitől” – meséli Zsuzsa.

Zoliból most is dől az irónia: „Mondjuk nem lett volna nagy veszteség lefújni a lakodalmat, kis összejövetelt terveztünk, az anyósom tisztaszobája volt a helyszín. Egy mezei csokrot rendeltünk, rajtam az érettségi öltönyöm volt, ő meg a barátnője menyasszonyi ruháját vette meg.”

Zsuzsa bizonytalansága végigkísérte több mint negyven éves házasságukat, de hamar kialakult a megoldás. Zoli döntött, ha el kellett adni valamit, vagy épp nem tudták, hol nyaraljanak. A tapasztalatok végül mindig azt igazolták, Zoli nem téved.

Tavaly karácsonykor jelentette be a családnak, hogy átköltöznek a szombathelyi kis lakásukba, amit addig albérlőknek adtak ki.

„Noha a gyerekek folyton nyúztak a ház eladásával, amikor mondtam, itt az idő, megszeppentek, hogy eztán nem úgy lesz, mint eddig. A nagyobbik lányom sajnálta legjobban, mert ő Ausztriából jár haza, ők szerettek ott aludni a három gyerekkel, jók voltak ott a közös esték, közös ébredések.”

„Én is nagyon szerettem azt a házat, imádtam. Nagy törés volt nekem a költözés” – vallja be Zsuzsa, de férje döntésében most is bízott.

Két helyre költöztek, az emeletes házba, és picit távolabb egy kis kertbe. „Itt van öt percre biciklivel. Patak mellett van, fás terület. Odahoztam a tyúkokat, meg a kutyát, és egy kis garázsszerűt építettem oda, átmentettem az unokáknak a csúszdát, mászókát, hintát. Elhoztam Okos házát, foteljét. Ő vigyáz itt a tyúkokra. Nélküle a róka elvinné mindet” – meséli Zoli, milyen új otthonuk „udvara”.

A zöld hulladékot is ide hordják a tyúkoknak. Itt egy picit több szemetük lesz, mint a nagy házban volt, mert ott sok mindent el is égethettek a kazánban. Itt a papír megy majd a szelektív gyűjtőbe.

„A gyerekeinken azt látom, hogy kicsit görcsölnek a műanyag miatt, de mi az újrahasznosításba nőttünk bele. Most is visszaválható palackból isszuk a szódát, papírba csomagolva veszem a húst, az állatok meg sokat megesznek, mi nem termelünk sok szemetet” – ecseteli Zoli.

Zsuzsának is eszébe jutott valami, igaz azzal kicsit megbántotta a lányát.

Lányát újabb babák varrásával kiengesztelte, sőt, a mai napig engeszteli.

„A három gyerekes Bogi csinál otthon egy tízfős magánóvodát. Ott is csak természetes anyagból készült babákat, játékokat, díszeket akar. Ezeket csinálom most. Odakerülnek a Zoli által készített fa baba-ágyak is.”

Vásárba már nem járnak.

„Olyan szinten megváltozott az életünk, hogy ha nincs vécé – ráadásul mozgássérült típus - a közelben, és ha akadályok vannak kerekesszékkel, akkor túl sok a probléma. Én ilyen lezárós típus vagyok. Én el tudom engedni azt is, ami jó volt. Most új helyzet van. Ha eladjuk a házat, újra ki kell találni, mi legyen a pénzzel. Valamit osztani kellene a gyerekeknek, a saját egészségünkre is kell költeni, és azért a jövőre is kell félretenni. Hosszú távon azért nyomasztó mindkettőnk betegsége” – mondja Zoli komolyan. Ez is része a sokat viccelődő férfinak, aki 42 éve Zsuzsa párja, az ő legnagyobb örömére.

„Kifogtam a legjobb pasit, akit lehetett. Minden szempontból a legjobb” – mondja Zsuzsa, tőle szokatlanul határozottan.

„Nekünk az fáj a legjobban, hogy idén hatezer műtét ragadt benn, vagyis ennyi beteg ellátása nem valósult meg, és nem azért, mert nem volt rá forrás” – mondta Kiss Zsolt az Economxon szerdán megjelent interjúban. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) főigazgatója azonban arra már nem tudott választ adni, hogy mi állhat a több ezer elmaradt műtét hátterében. Úgy véli, ez önmagában nem magyarázható az orvos- és a szakdolgozó hiánnyal, nincs eszközhiány sem, de még a kórházi adósság sem okozhat féket a gazdasági vezetők gondolkodásában. Ami biztos, mindez komoly következményekkel jár: Magyarországon például évente 10 ezer térdprotézis műtétet végeznek, de ebben a pillanatban is 12 ezren vannak a várólistán.

Kunetz Zsombor egészségügyi elemző szerint elgondolkodtató, hogy a NEAK főigazgatójának fogalma sincs arról, mi állhat az elmaradó műtétek hátterében.

– Ha maga a NEAK vezetője nem tudja ezeknek az elmaradó műtéteknek az okát, akkor azért felmerül az emberben néhány kérdés. Először is felmerül a kérdés, hogy valóban ő-e az az ember, akit ez a pozíció megkíván, ha a rendelkezésére álló adatokból nem tud következtetéseket levonni. Aztán felmerül az a kérdés is, hogy mennyire hitelesek ezek az adatok, vagy esetleg kozmetikázottak. Ha utóbbi, akkor vajon melyik részen tér el a valóságtól az adathalmaz?

– Véleménye szerint mi állhat az elmaradó műtétek hátterében valójában?

– Takács Péter egészségügyi államtitkár egy interjúban elismerte, hogy vannak olyan beavatkozások és ellátások, melyeket jelentősen alulfinanszíroz a rendszer, miközben olyanok is, amiket túlfinanszíroznak, és ez végül is kiegyenlíti egymást.

Az államtitkár szavai alapján érdemes lenne a NEAK-nak megnézni, hogy melyek az alulfinanszírozott ellátások, köztük vannak-e például a csípő- vagy térdprotézis beavatkozások, és ha igen, akkor máris érthetővé válik, hogy a kórházaknak egyáltalán nem érdeke a saját, eddigi jelentős adósságállományát tovább halmozni. Márpedig ha alulfinanszírozott ellátást végeznek, akkor az adóságot fogják tovább növelni. Az okok közé tartozik az is, hogy a mai kórházvezetések a NER közeléből kerülnek ki, ahol nem a gondolkodást, hanem a lojalitást díjazzák, ezért nem érdekeltek és nem kreatívak a probléma megoldásában. Harmadrészt pedig olyan brutális szakemberhiánnyal küszködnek az egészségügyi ellátóintézmények, ami önmagában teszi lehetetlenné a felhalmozott várólisták ledolgozását. Szóval komplex a probléma, de azt gondolom, hogy a NEAK vezetőjének ezt illene átlátni, ami ha nem megy, akkor le kell mondani.

– Más országokban hogyan próbálják kezelni az elmaradt műtéteket és a várólistákat?

– Németországban viszonylag kicsi a várólista, Angliában pedig nagy a várólista. Azonban ezekben az országokban szembenéznek a problémával, ha van, és

Ehhez képest Magyarországon a gondokat berugdossák a szőnyeg alá, de ettől a probléma még ugyanúgy megmarad, csak legfeljebb nem látszik a nagyközönség számára.

– Hogyan lehetne a legegyszerűbben és leggyorsabban ledolgozni ezt a hatezer elmaradt műtétet?

– Ez nem lesz egyszerű, nem fog menni egyik pillanatról a másikra, hiszen a gyors eredményhez máshonnan kellene erőforrást elvonni. Mondok egy példát: amikor elkezdtem az egyetem előtt az egészségügyben dolgozni műtősfiúként és betegszállítóként, akkor egy betegcsere a műtőben 10-15 percig tartott, ami alatt a következő beteg már az érzéstelenítőt is megkapta.

Ahhoz, hogy legalább elkezdődjön a tisztességes ellátás, szerintem alapjaiban kellene átnézni és megváltoztatni az egészségügyi struktúrát, és megfelelő vezetőket kell az egyes pozíciókba ültetni.

- Kiss Zsolt szerdai interjújában szóba került az is, hogy a NEAK főigazgató korábban egy egészségügyi konferencián azt mondta, nem tudja hova tűntek a rendszerből a betegek.

– Valószínűleg arról lehet szó, hogy ha összevetjük a Covid előtti, 2018-as és 2019-es esetszámokat a mostanival, akkor jelentősen alacsonyabb számokat láthatunk a rendszerben. Korábban ráadásul a vattázás is feljebb tornázta a mutatókat, vagyis az a jelenség, amikor egy-egy esethez több, valójában nem elvégzett ellátást is elkönyveltek, amivel a kórházak a finanszírozásukat próbálták feljebb tornázni. De szerintem nem erről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy

miközben utóbbinak is jelentési kötelezettsége van a NEAK felé. Kiss Zsolt szavaiban mindenesetre ellentmondás van, hiszen a szerdán megjelent interjúban úgy fogalmaz, hogy nem csökkent a Covid alatt a betegellátás szintje, majd a következő mondatban a pandémia alatt összeszedett hátrányok ledolgozásáról beszél. Márpedig ezek egymásnak ellentmondó kijelentések. Ez is jól példázza, hogy ebben a rendszerben a lojalitás sokkal fontosabb a szakmaiságnál, hiszen véleményem szerint a főigazgató is pontosan tisztában van azzal, hogy mi a válasz a betegek eltűnésére, de ezt nem mondhatja ki, és kénytelen hazudni két mondaton belül.

– A NEAK főigazgatójának szavai alapján tehát kevesebb a beteg, de mégis nőttek a várólisták. Ez mit jelenthet?

- Ez matematikailag nem stimmel, sehogy nem jön össze. Egy dolgot tartok elképzelhetőnek: az egészségügy mára annyira összeomlott és szétesett, hogy kevesebb beteg ellátására sem képes. Lehet, hogy annyira komoly baj van a rendszerrel, hogy az alacsonyabb betegszám ellátása is gondot okoz. Más nem jöhet számításba.