SZEMPONT
A Rovatból

Gazdag telkesek között bújnak meg a lakhatási válság áldozatai

Körkép: Így élnek az agglomerációban a Budapestről kiszoruló szegények.
euberger Eszter, Abcúg, Fotók: Végh László - szmo.hu
2018. október 25.


Link másolása

Inkább választják a rosszabb lakókörülményeket, minthogy távol kerüljenek a munkalehetőségektől, ami sokszor továbbra is Budapesthez köti őket, a város pezsgése után viszont nagyon nehezen szoknak hozzá a hétvégi házas övezet vagy a homoki dűlők csendjéhez és – úgy érzik – ingerszegénységéhez. Újpest, a hetedik kerület, vagy a külvárosi Budapest vetette ki őket magából, de ha már így alakult, megpróbálnak a lehető legélhetőbb otthont teremteni maguknak. A szomszédaik tehetősebb telektulajdonosok, vendégmunkások, vagy az első saját otthonukat építgető fiatal házaspárok. Így élnek az agglomerációban a Budapestről kiszoruló szegények.

Az ingatlan-, és ezen belül az albérletárak kilövésével, és az elmúlt években a főváros több kerületében lezajlott városrehabilitációs programok miatt egyre inkább kiszorulnak Budapestről azok a szegényebb emberek, akik már képtelenek fenntartani fővárosi lakásukat.

Már az állandó jövedelemmel bíró, stabil anyagi körülmények között élők is egyre gyakrabban kényszerülnek valahol a fővároson kívül letelepedni, annyira megterheli a kasszájukat a rezsivel együtt már a külső kerületekben is 150- 200 ezer forintos nagyságrendű bérleti díj. Saját ingatlan vásárlásáról pedig Budapesten nem is álmodhatnak.

A Budapest környéki települések: az agglomeráció így nem csak a fővárosból zöldebb környezetbe vágyó módosabbak célpontja lett, hanem az onnan kiszoruló szegényeké is. Ők akár a rosszabb lakhatási körülményeket is vállalják, csak közel tudjanak maradni a meglévő munkalehetőséghez. Hiába tudnának akár saját házat vásárolni egy vidéki kistelepülésen, ha ott nem lenne miből élni.

Egy Budapesttől nyugati és egy Budapesttől keleti irányban fekvő településen jártunk, hogy megnézzük, hová költöznek a fővárosból kiszoruló szegények. A helyszíneken viszont nem csak ilyen emberekkel találkoztunk. Kiderült, hogy ezek a helyek, távol a települések központjától, igazi gyűjtőtégelyek.

Elfér egymás mellett gazdag telektulajdonos és erdei kunyhóját egy budaörsi víkendházra cserélő ex-hajléktalan, vagy a Pesttől délkeletre fekvő Pilis körüli homoki dűlők poros utcáin a hajdúságból érkezett vendégmunkás és az első saját otthonát építő fiatal házaspár.

Idill a hegyen

Ragyogó őszi napsütésben mászunk fel a Budaörs fölött tornyosuló Frankhegyre. A településen az egyes főút mellől felfelé haladva hagyjuk el az újabbnál újabb villákat, terebélyes családi házakat, majd kiérkezünk a város peremére. Itt, a Budai-hegység lejtőin már víkendházak és kis hobbikertek veszik át a lakóházak helyét.

A telkek nagy részét fák és cserjék rengetege takarja el a szem elől, és csak rozsdásodó kapuajtók és átlyuggatott kerítések árulkodnak róla, hogy lekerített parcella van a dzsumbuj mögött. A rengeteg, régóta elhanyagolt kert mellett azért látni gondozottakat is, több helyen a szűk hegyi utcák szélén parkoló autók árulkodnak róla, hogy a jó időt kihasználva épp kertészkedni jött a tulajdonos. Gazdag, rendezett, és szegényesebb, elhanyagolt porták váltogatják egymást, furcsa kettős hanglatot adva ezzel a környéknek.

Az egyik kanyargós utcában kutyaugatást hallunk a kapu előtt elsétálva, és rögtön ezután vesszük észre, hogy a kis víkendház mellett egy szárítókötélen frissen mosott munkásruhák száradnak, köztük egy neonzöld láthatósági mellénnyel. Hangos köszönésünkre egy férfi nyit ajtót, aki néhány bemutatkozó mondat után kihívja a feleségét is, hamarosan pedig már az udvarukon beszélgetünk.

Csaba és Anna január óta laknak ebben a kétszintes kis hétvégi házban, amit a Jófogáson, az egyik legforgalmasabb internetes piacon néztek ki maguknak.

“Havi negyvenezer forintot fizetünk” – válaszolja kérdésünkre Anna, mennyiért bérli a házat egy idős férfitól, majd megmutatja a falra erősített dobozban a kártyás villanyórát. Egyedül ennek a feltöltése jelenthet még plusz költséget a párnak, minden más közmű hiányzik a kis víkendházból. Télen egy gazpalackos kályhával fűtöttek, és fűtenek majd most is, és bár kerti csapok ugyan vannak a kis telken, ennek a vize nem vezetékes ivóvíz, így mosáson és fürdésen kívül másra nem alkalmas.

“Azok az enyémek, egy őrző-védő cégnél vagyok biztonsági őr” – mondja Anna, mikor rákérdeznk, kié a kint száradó munkaruha-kollekció. A most 45 éves nő 1987 óta, 14 éves kora óta élt Budapest egyik külső városrésze, Újpalota erdejében: hol kunyhóban, hol sátorban. A fegyveres biztonsági őr képzést is már hajléktalanként végezte el. Párját, Csabát egy korábbi munkahelyén ismerte meg, de később ő is kiköltözött Annával az erdőbe. “Amikor kint éltem is volt munkám, és ha rám néztél, egyáltalán nem tudtad volna megmondani, hogy hajléktalan vagyok” – meséli Anna, aki úgy emlékszik, több meglepett tekintetet is kapott, amikor a lakcímkártyájára írva azt látták a hivatalnokok és mások, hogy “Lakcím nélküli”. Munkahelyén nem is tudják, hogy hajléktalanként élt évekig.

Saját erőből

Aztán 2011-ben az újpalotai önkormányzat és a területet kezelő Pilisi Parkerdő Zrt. rehabilitációs programja keretében kiürítették az erdőt, ahol Annáék is laktak. A pár és az erdőben élő többi hajléktalan ember lakhatásának rendezésére pedig az Újpalotai Családsegítő Szolgálat és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat próbált megoldást keresni.

Annáék ekkor kerültek Budaörsre egy másik, a mostanihoz hasonló hétvégi házba, aminek a kibérlésében a Máltai Szeretetszolgálat segített nekik. Amikor a főbérlőnek más tervei lettek a házzal és felmondta a bérleti szerződésüket, a pár már saját erőből költözött a mostani lakóhelyükre. Közben pedig segítettek Anna sógornőjének is, akik a telken álló másik épületet bérelték ki.

“Nagyon nyugodt itt, csak éjjel vigyázni kell, nem nagyon lehet kint mászkálni, mert a környék tele van vaddisznókkal, akik nagyon veszélyesek lesznek, ha kismalacaik vannak” – magyarázza Anna, aki minden nap megteszi az utat a hegyről Budapestre. Beszélgetés közben nem lehet nem megcsodálni a pazar kilátást: Annáék udvaráról rálátni Budaörs legfőbb nevezetességére, a Kő-hegyen álló kápolnára.

Anna kölyök kora óta vele lévő kutyája most házőrző az ex-hajléktalan pár otthona udvarában.

“Ja, a hajlékonyak?”

“A telet még biztosan itt töltjük”

– feleli már a telkére érkező szomszéd kérdésére Anna, aki frissen kozmetikázott kutyájával épp akkor kanyarodik be autójával a kapuján, amikor mi távozni készülünk. A nő szívélyesen érdeklődik Annától hogyléte felől, de amikor megtudja, hogy újságírók vagyunk, és mi járatban, közli, neki is van véleménye a témáról.

Szerinte a környéken üresen és gondozatlanul álló telkeket, illetve a rajtuk álló házakat kábítószerfüggő, a szerért mindenre képes hajléktalanok foglalják el, és annak ellenére, hogy a telektulajdonosoktól számos panasz érkezett már hozzájuk, a rendőrség semmit nem tesz ez ellen.

“Amikor azt a választ kaptam tőlük, hogy próbáljam meg magam megoldani valahogy a problémát, hát akkor szóltam a kempós barátaimnak, hogy na fiúk, lehet gyakorolni” – magyarázza a nő, hogyan verték ki a telkével szomszédos épületből az oda beköltözött hajléktalanokat. Közben Anna, aki fél órával korábban ex-hajléktalanként mutatkozott be nekünk, szótlanul áll a körtefa alatt.

Arról több telektulajdonos is mesélt, hogy a környéken problémát jelentenek az elhagyott hétvégi házakba engedély nélkül beköltöző hajléktalanok, az egyik utcában mi is rábukkanunk egy olyan épületre, ahonnan nemrég kergethették el azt, aki ott lakott. A cuccait ugyanis a verandára kiszórva találtuk, az ajtóra pedig ezt a nyomtatott szöveget függesztették: “Az épületet kiürítettük, ne próbáljon meg bemenni!”

Több olyan elhagyatott víkendházat látni a budaörsi Frankhegyen, ahol korábban hajléktalanok húzhatták meg magukat.

A budaörsi hegyen sok telektulajdonos a vízvezeték-hálózat kiépülésétől várja, hogy megváltozzon ez a környék, és eltűnjenek a beköltöző szegények. Több telket éppen befektetési céllal vásároltak meg a tulajdonosaik, azt remélik, hogy a közművesítés után jóval többért adhatnak túl rajtuk mint amennyibe kerültek.

Megjelennek a városi intézményrendszerben

Addig viszont egyre több lakhatási gondokkal küzdő budapesti dönt úgy, hogy a fővárosinál jóval elviselhetőbb áron bérel egyet a budaörsi hegyen elérhető hétvégi házak közül. Ezt megerősíti az Abcúgnak egy a kérdésre rálátó, de névtelenséget kérő szociális munkás is, aki rendszeresen kerül kapcsolatba hegyre kiköltözőkkel.

“Családok nem nagyon vannak, mert őket a helyi családsegítő szolgálat igyekszik mielőbb egy családok átmeneti otthonába bejuttatni” – magyarázza a szociális szakember, azt is hozzáteszi, hogy azért ezzel is nagyon nehéz dolguk van. Az önkormányzatok által fenntartott intézményekben ugyanis elsőbbséget élveznek a helyi lakcímmel rendelkező lakosok, az “ejtőernyősöknek” leginkább az országos hálózatban lehet otthont találni.

A fővárosi lakhatási válság Budaörsre költöző áldozatait észrevette a város önkormányzata is, ezek az emberek ugyanis előbb-utóbb megjelennek a település intézményrendszerében is, és a szociális szolgáltatásokat is szeretnék igénybe venni.

Ez utóbbinak – illetve közülük is a rászorultság alapú szociális juttatások igénybe vételének – azonban feltételei vannak: bejelentett budaörsi lakcím és legalább két évnyi itt tartózkodás kell hozzá – tájékoztatta az Abcúgot Vágó Csaba, Budaörs Város kabinetfőnöke.

“Elsősorban a városunkban szegény sorsra jutott embereket van lehetőségünk támogatni

– indokolta az Abcúgnak, miért szab az önkormányzat ilyen szigorú feltételeket . Azt szeretnék elkerülni, hogy olyanok használják Budaörs szociális hálóját, akik adott esetben még a fővárosban is ezt teszik.

Vágó szerint bárki szabadon bejelentkezhet még a hétvégi házas övezetbe is, és a segélyek igénybe vételéhez bejelentett tartózkodási hely is elég. Arról azonban, hogy a területre, ahol jártunk, hányan jelentkeztek be az elmúlt 5 évben, nem tudott pontos adatot mondani. Ezt ugyanis már a Kormányhivatal tartja nyilván, aminek az adataira a városvezetésnek nincs rálátása.

Ami a családos beköltözőket illeti: Vágó Csaba szerint bőven vannak olyan ingatlanok a hegyen, amikben teljesen biztonságosan élhetnek gyerekek.

Budaörsön a hajléktalanok ellátását már 2005 óta a Magyar Máltai Szeretetszolgálat végzi ellátási szerződésben. Azt pedig Vágó Csaba is megerősítette az Abcúgnak, hogy a szeretetszolgálat segít a valamiféle jövedelemmel rendelkező pártfogoltjainak, hogy közvetlenül a tulajdonosoktól, vagy ingatlan-közvetítőn keresztül a hegyen bérelhessenek komfort nélküli hétvégi házakat a budaörsi hegyekben

Közben az önkormányzat tárgyalásokba kezdett a hegyvidék ingatlantulajdonosaival a közmű- és úthálózat kiépítéséről, az Abcúgnak nyilatkozó kabinetfőnök azonban azt mondta, a közművesítés csak fokozatosan képzelhető el. Az beláthatatlan következményekkel járhat, ha az üdülőterületen található körülbelül 1200 ingatlan tulajdonosa egyszerre vág bele a hálózat kiépíttetésébe.

Ha a közművesítés elkezdődik, a befektetésből vásárolt telkek árainak egekbe szökése után már nem sok maradása lehet a környéken magukat most meghúzó szegényeknek.

Villák között egy vityilló

Már lefelé tartunk a Frankhegyről, amikor észrevesszük, hogy az út mentén sorakozó házak – köztük nem egy épülő villa – közül kitűnik egy kicsi, szürke vakolatú házikó, ami jóval szegényesebb, mint a többi épület, és látszik, hogy tulajdonosa mindenféle összehordott dísztárggyal dekorálja. A bejárati ajtó mellett frissen összevágott fa, a falnál leharcolt fotel, a ház előtti placcon egy vízzel teli fürdőkád.

Ebben a hétvégi házban lakik az ötvenes éveiben járó Ferenc és 28 éves fogadott fia, aki asztalos, és még munkában van, mikor arra járunk. Feri viszont szívélyesen invitál minket a teraszára, és készségesen válaszol a kérdéseinkre.

Ferenc újságokkal kitapétázott, szegényes de otthonos lakása

Régebben, a kommunista időkben a Belügyminisztérium tulajdonában volt itt szinte az összes nyaraló, amit hűséges pártkáderek használhattak hétvégi házként. A rendszerváltás után a kerületi önkormányzaté lettek az addig még nem privatizált hétvégi házak. Ferenc szívességből használhat egyet.

“Fél-hajléktalannak hívom magam, mert gyakorlatilag bármikor mondhatja azt a tulajdonos, hogy hagyjam el a házat, és akkor nem tudom, hova mennék” – magyarázza Ferenc, aki a kerületi önkormányzat egyik munkatársának a közbenjárásával ingyen használhatja a régi víkendházat.

Pedig Ferencnek fontos lenne, hogy a környéken maradhasson, ugyanis a Frankhegy tartja el. “Kertrendezéssel foglalkozom, a környékbeli telkeken dolgozom. Nem hirdetem magam sehol, szájhagyomány útján terjed a hírem” – mondja, majd hozzáteszi: szinte mindenkit ismer a környéken. “A szomszédban épp egy híres vízilabdázó villája épül. Felkapott környék ez” – mondja. A hegynek ezen a részén már van vízvezeték-hálózat, ami a budaörsi részről hiányzott, így gombamód szaporodnak az új lakóházak.

“Ha holnap mennem kéne, még tudnék hová menni, mert ismerek valakit a környéken, aki megint csak szívességből hagyná, hogy használjam a víkendházát, de valahogy hosszú távra is rendezni kéne a lakhatásunkat” – gondolkodik Ferenc, majd elmeséli, hogy fogadott fiával már megnéztek egy házat egy elöregedő Zala megyei kis faluban. Lett is volna pénzük megvenni, tetszett is, mégse mentek bele az üzletbe. “Mit csinálnék én ott? Mennék közmunkába?” – magyarázza a férfi. Szerinte ezért választják sokan a város peremén letelepedést. Ha rosszabb körülmények között is ugyan, de közel maradnak a munkához.

A homoki dűlők sajátos világa

A Budai hegyeket elhagyva az Alföldre vesszük az irányt másnap, amikor a Budapesttől délkeletre, a négyes út mentén fekvő Pilisre igyekszünk. Ide szintén sok ember menekül, ha nem sikerül már fenntartható lakhatást találnia Budapesten.

A 12 ezres kisváros peremét – a külterületet – homoki dűlők alkotják, ahol régen bortermelés folyt, mostanra azonban csak a kisebb-nagyobb telkeken álló présházak utalnak erre. Ezeket kezdték megvásárolni vagy bérelni – és ezzel együtt lakhatóvá alakítani – a fővárosból, vagy éppen Pilisről kiszoruló emberek.

A dűlőket a város főbb ütőereit jelentő utcákon, a központtól kifelé végighaladva lehet elérni. Az aszfaltos út egyszer csak homokosra vált, és egy sokkal ritkábban beépített, romos vagy felújított kis házakkal szegélyezett területen halad keresztül. Mindegyik dűlőnek más-más neve van.

A pilisi homoki dűlők világa egyfajta olvasztótégely. Vidékről a főváros felé igyekvő munkások, Budapestről kiszoruló szegények és saját otthont építő fiatalok lakják.

Az egyszerűen csak “Homoki Egyes” névre keresztelt dűlőn, egy több méteres fenyőkkel körbenőtt, árnyékos telken álló fehér falú kis házat vásárolt meg egymillió forintért Katalin, aki Budapest 7. kerületéből hozta a családját Pilis külterületére.

“A Garay utcában béreltünk egy ingatlant, de a főbérlő eladósodott, a bank pedig lefoglalta a lakást” – magyarázza Katalin, miért kellett menniük az előző helyről. Ezt a lakást rezsivel együtt összesen havi 150 ezer forintért bérelték, és egy nagy család lakott benne: Katalin, a férje, két kamasz fiúk és Katalin 15 éves lánya, aki nagyon korán, 15 évesen lett anya. Az ő gyerekét – egy kisfiút -, Katalin vette gyámság alá.

Éppen a Katalinékkal élő kisgyerek miatt lett égetően sürgős megfelelő lakást találni, amikor kiderült: a Keleti Pályaudvar környékén lévő lakásból – hét év ott töltött idő után – költözni kell. Ha ugyanis nem sikerül ezt megoldani, félő, hogy a gyámhivatal elvette volna Katalinéktól a kis Noelt.

“Esély sem lett volna rá, hogy gyerekekkel együtt találunk valamit Budapesten, egy háziállatot előbb hagynak beköltözni a tulajdonosok, mint egy kisgyereket” – mesélt budapesti albérlet keresési tapasztalatairól Katalin a kapujában állva.

A mentőötlet végül egy ismerőstől jött: miért nem néznek valamilyen eladó házat Pilis külterületén, ahol ő, ez az ismerős is lakik. Egy ingatlanos oldalon találták mostani otthonukat, aminek az árát részletekben törlesztik.

“Nagyon nehéz volt megszokni Budapest után, hogy itt tényleg semmi nincs” – mondja Katalin, aki igyekszik családjával rendszeresen bemenni a fővárosba, hogy egy kis színt vigyen a napjaikba. Van, hogy rokonoknál bent is alszanak néhány éjszakát. Katalin férje – a családfenntartó – még mindig Budapesten dolgozik tetőfedőként. Autóval jár dolgozni.

Tudja, hogy túlárazott, de szorította az idő

A Katalintól két utcára lakó Barbara, egy 39 éves nő nincs ilyen szerencsés helyzetben: neki minden nap negyven perc séta, aztán negyven perc buszozás bejutni a munkahelyére, egy budapesti McDonalds gyorsétterembe, ahol takarít.

Barbara a főváros 17. kerületéből költözött Pilisre, miután neki is mennie kellett az előző albérletéből. Egy 17. kerületi átmeneti szálló egyik dolgozója adta ki neki saját házának alsó szintjét, amit aztán a család gyarapodása miatt újra használatba szeretett volna venni, ezért kellett kiköltöznie Barbarának. A nő eredetileg pedig azért került átmeneti szállóra, mert miután elhagyta a férjét, nem volt hová mennie.

A Haleszi dűlőn három millió forintért adtak el neki egy szemmel láthatóan nem lakóháznak szánt épületet (amire Barbara hitel vett fel)- ezt csinosítgatják most fiával és az ő barátnőjével, akit a srác már Pilisen ismert meg. Velük van még a lány előző kapcsolatából született kislánya, aki önfeledten játszadozik a házhoz tartozó elég nagy telken.

Barbara tudja, hogy nem csinált túl jó vásárt, de azt mondja, nagyon sürgette az idő. “Két hetem volt, hogy találjak valamit, és semmi tapasztalatom nem volt lakásvásárlás terén. Legalább van fedél a fejünk felett” – mondja.

arbaráék háza, amit három millió forintért vásárolta

Présházból munkásszálló

Barbarával egy utcában egy másik ház előtt leselejtezett iskolabusz áll. Percek múlva, amikor már a ház egyik lakójával, az ötvenes évei elején járó Zoltánnal beszélgetünk, kiderül, hogy egy munkásszálló előtt állunk. Két egymás mellett álló présházat ugyanis megvásárolt egy munkaerő-kölcsönző cég, ami a közeli Üllőn működő multi raktárába toboroz munkásokat.

“Eredetileg szabolcsi, közelebbről nagyecsedi vagyok, de nem nagyon járok már vissza oda, maximum mezőgazdasági idénymunkára” – meséli Zoltán, akit már család se nagyon köt Szabolcsba – feleségétől már elvált, gyerekei pedig szintén eljöttek már otthonról. Fia most épp vele él a munkásszállón, együtt dolgoznak az említett raktárépületben.

A lakásban Zoltánon és fián kívül négy másik ember él, de összesen nyolc ember férne el, és Zoltán szerint hamarosan jönnek is majd: a cégnek folyamatosan szüksége van új munkaerőre, miközben elég gyakran küldik is el a szerintük nem megfelelően dolgozókat. “Ha két napja jönnek ide, még találkoztak volna két fiúval, akik itt könyörögtek, hogy ne tegyék ki őket. Komolyan mondom, megszakadt értük a szívem” – meséli Zoltán, aki pontosan tudja, mennyire szerettek volna megkapaszkodni valahogy a főváros környékén ezek a vidéki srácok.

“Ezek az emberek végigdolgozzák az életüket. Láthattad azt a fiatal hölgyet is, mennyire megerősödött a sok fizikai munkában” – utal Zoltán egy lányra, akit nem sokkal korábban láttunk a ház előtt. Zoltánék három műszakban dolgoznak, munkába pedig azzal a leselejtezett iskolabusszal mennek, amit a ház előtt láttunk. Zoltán a munkáscsapat sofőrje. Ő minden nap, még hétvégente is dolgozik, hogy előbb-utóbb saját albérletbe költözhessen valahol a környéken.

Első saját otthon a homoki dűlőkön

A Budapestről kiköltözők és a vidékről a munkalehetőségekkel kecsegtető közép-magyarországi régióba érkező munkások mellett olyan fiatal családosokkal is találkozni a pilisi dűlőkön, akik első saját otthonukat próbálják kialakítani az egykori présházakban. Az épületek lakóépületként való bejegyeztetése és a lehetőségek szerinti bővítése után egész takaros kis otthonokat lehet felhúzni a nagy telkeken, ahol a gyerekeknek ráadásul álom lehet a gyerekkor.

Éppen 9 hónapos kisfiával találunk otthon egy fiatal, mindössze 23 éves családanyát, aki szívesen megmutatja nekünk épülő otthonukat. Kétmillió forintért vásárolták spórolt pénzükből az egy szoba-konyhás épületet, de ott jártunkkor már állnak a fa tartógerendák, amik a könnyű szerkezetes új lakrészt tartják majd. Enikő büszkén mutatja hol lesz a két gyerekszoba helye.

“Én tősgyökeres pilisi vagyok, és persze nem itt a külterületen szerettünk volna házat venni, de a városban most már a rossz állapotú, romos házak is ennek a többszöröséért kelnek el. Az édesanyámék háza mellett álló házat szerettük volna megvenni, ami nem volt jobb állapotban, mint a mostani, mégis 6 milliót kértek érte. A hiteltől tartunk, ennyit meg nem tudtunk volna összerakni” – magyarázza.

A fiatal családanya ennek ellenére úgy látja, a város szélén, a külterületen is ki tudnak majd alakítani maguknak egy olyan komfortos életteret, ahol öröm lesz majd a gyerekeiknek felnőni.

Akik nem szeretnének már családos életük elején eladósodni, az olcsón elérhető külterületi ingatlanokat vásárolják meg és bővítik kényelmessé, ahogyan az az anyuka is, akivel Pilisen találkoztunk.

Problémát jelent a városnak

A pilisi városvezetést is megkerestük, hogy megkérdezzük, hogy viszonyulnak a külterület egyre gyorsabb benépesüléséhez, megkeresésünkre azonban cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz. Simó Gáborné Hajnal Csilla, a város polgármestere a Magyar Nemzetnek két éve azt nyilatkozta, hogy nagy problémát jelent a településnek a külterületen élő 2-3 ezer ember, és ők is látják, hogy a kiköltözők száma egyre csak növekszik.

Az interjú készültekor már meg sem engedte a város, hogy a lakók bejelentkezzenek a dűlőkön álló házakba, mert azok “mezőgazdasági művelés alatti, zártkertes besorolásban vannak”. Azt mondta, volt idő, amikor a bejelentkezést engedélyezték, de “akkor meg annyian jöttek, hogy az ijesztő volt”.

A dűlőkön élők pedig próbálják kiharcolni az önkormányzatnál, hogy a külterületi körülmények javuljanak. Nagyon szeretnék például, ha az esős időben sártengerré változó homokos utakat az önkormányzat egyszer leaszfaltozná, de anélkül, hogy cserébe bármiről – mondjuk a csatornázásról – le kelljen mondaniuk.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Csináltunk egy kis hálófülkét is, amit a testhő is melegít” - otthont építettek hajléktanoknak pécsi egyetemisták
Egyetlen forint kiadás nélkül épült fel a kunyhó. Közel száz magyar és külföldi diák két héten át önkéntesként dolgozott rajta. Tanáruk szerint mindez nagyon segíti az elfogadást, és biztos, hogy lesz folytatása.

Link másolása

Odakinn már éjszakánként fagy. Ilyenkor különösen nehéz azoknak a hajléktalanoknak az élete, akik kis kalyibákban húzzák meg magukat hobbikertekben, erdőszélen. A deszkákból, ajtókból összetákolt bódécskák nem ütik meg fehér inges politikusok ingerküszöbét. Ha mégis, inkább lerombolni szokták a kalyibákat.

Akadt azonban egy pécsi egyetemi oktató, aki inkább segíteni szeretett volna. Egyszerre látott ebben küldetést, ugyanakkor mind szakmai, mind emberi szempontból fontos feladatot az építész- és szociológus szakos diákoknak. Ők pedig jöttek, és a kis házikó felépült. A miértekről és a hogyanokról beszélgettünk Dányi Tibor Zoltánnal..

– Hogyan jött egyáltalán az ötlet?

– Érdekelt ez a fajta építészet, ami építészek nélkül zajlik, mert az építészet maga elég drága mulatság. A tervezés is, meg a kivitelezés is. Egy csomó ember ebből ki van zárva, nem tudja megfizetni. Pécsett és környékén is vannak olyan területek, ahol az emberek a saját maguk által épített kunyhókban laknak. Azt akartam kideríteni, hogy mit tud valaki magától előállítani, mi az a szükséges minimum, amit így magának megteremt az ember? Szociálpszichológus barátokkal kezdtük ezt vizsgálni Pécs környékén. A zártkertekben sok emberrel megismerkedtünk, és voltak köztük olyanok, akiken látszott, hogy tényleg nem tudják egyedül megteremteni azokat a körülményeket, amivel átvészelhetnek egy telet.

Most jöttek ide áprilisban, és láttuk a házon, hogy nem lesz alkalmas télen az ottlétre.

Másoktól is megkérdeztük, hogy kell-e segítség, de volt, aki azt mondta, hogy ő megoldja maga. Nyilván voltak rossz tapasztalatai, oka a bizalmatlanságra. De itt megvolt a fogadókészség, nagy örömmel fogadták a segítségünket. Mi pedig próbáltunk összerakni nekik egy kis kunyhót. Kunyhót mondtam, mert azért ez nem ház. A házzal szemben vannak bizonyos követelmények, aminek a mi kis kunyhónk sok szempontból nem felel meg. Amit építettünk, inkább ahhoz hasonlít, amit ők maguk csinálhattak volna, vagy amit az ilyen körülmények között élő emberek képesek lehetnek maguknak megcsinálni.

– Mi a különbség az önök által épített kunyhó, és aközött, amit eredetileg építettek azok, akiknek segítettek?

– Ők egy régi, már eléggé tönkremenő építménybe költöztek be, de a környéken vannak többen is, akik saját maguk által készített kunyhóban laknak. Van, aki ajtólapokból rakja össze, de mondjuk, nem volt arra pénze, vagy nem is gondolt rá, hogy el kellene emelni a talajtól. Ajándékba kaptunk 12 talajcsavart, ami egyből megoldotta azt a problémát, hogy így nem ázik be a ház. Vagy nem biztos, hogy mindenki tud hőszigeteléshez jutni, ez is nagy különbség. A hőszigetelést adományból kaptuk. Építkezésekből megmaradt egy-két tábla, így állt össze az egész kunyhóra való.

– Tehát felépült egy jobb minőségű, hőszigetelt építmény, ahova már nem fúj be a szél, emberhez méltóbb körülményeket tudtak ezzel biztosítani.

– Igen, ez volt a cél, és az is, hogy motiváljuk is a közösséget, hogy maguk is lépjenek előre, próbáljanak meg változtatni a saját körülményeiken. Bátorítjuk őket, hogy próbáljanak jobb helyzetbe kerülni, de tudni kell, hogy

60 év körüli, szakképzetlen emberekről van szó, akik nem tudnak már munkát kapni.

Kizárt, hogy valaha is olyan jövedelmük legyen, hogy akár egy önkormányzati bérlakást béreljenek, és fizessék a rezsit. Itt általában az öregségi nyugdíj szokott előrelépést jelenteni, már ha megéri valaki a nyugdíjas kort.

– Odáig meg sokan azért nem jutnak el, mert egészségtelen kalyibákban élnek.

– Igen.

– Az utóbbi napokban megjött a hideg. Hogyan vészelik ezt át az önök által épített kunyhóban?

– Az „ügyfelünk” azt mondta, hogy jaj, Tiborkám, nem kell egész nap fűteni, elég, ha csak kétszer rakjuk meg a kályhát.

Nagyon boldog volt, hogy csak kétszer kell egy nap megrakni.

Persze ez függ a külső hőmérséklettől is. De minden oldalról szigetelve van az épület, és van benne hőtükör fólia is. Ez mind segít abban, hogy ne vesszen el a meleg. Csináltunk egy kis hálófülkét is, amit a testhő is melegít.

– Volt róla szó, hogy szociológusok bevonásával dolgoztak. Ez egy érdekes együttműködés, hogy építészek és szociológusok így együtt keresnek maguknak valami feladatot. Az egyetemisták mit profitáltak ebből a munkából?

– A szociológusok is sokan voltak, úgy ötvenen, az építészeti karról is majdnem ötvenen eljöttek. Szerintem

segíti az elfogadás készségének kialakulását az emberben, ha olyan emberekkel találkozik, akik ehhez hasonló körülmények között élnek.

Ilyenkor azért kiderül, hogy nem mindenki olyan rettenetes gazember, hogy ezt érdemelné. Igazából az emberi oldal kerül elő egy ilyen találkozáskor. Többször volt már hasonló programunk, ahol a diákok találkozhattal hajléktalanokkal, máskor is terveztünk már nekik. Mindig az az egyik legnagyobb hozadéka, hogy nagyon-nagyon tudjuk segíteni az elfogadást. Emellett az építészeket nagyon inspirálta az, hogy itt kézbe foghatnak egy fűrészt, meg egy csavarhúzót, vagy láthatnak párazáró fóliát élőben, és hőszigetelést. Tehát a nagyon egyszerű, kezdetleges technikákat gyakorolhatták.

– Lesz folytatás?

– Biztos, hogy lesz, hogy milyen formában, azt most még nem tudjuk megmondani. Közben meghívtak bennünket egy adománygyűjtésbe, azon vettünk részt. Elsősorban magánadományokat, céges adományokat gyűjtöttünk, sikerült is 500 ezer forint körüli összeget gyűjteni, amit ilyesmire fogunk fordítani. Valószínű, hogy rendezünk egy workshopot diákoknak, ahol tervezünk majd valamit, és aztán van egy kis pénzünk is, hogy kivitelezzük, mert ebbe a mostaniba nulla forinttal vágtunk bele.

– Végül is kinek a zsebéből mentek a kiadások?

– Semmilyen kiadásunk nem volt. Igazából kukázás volt. Csak használt anyagokat használtunk fel.

– És a szerszámok? Azokat mindenki otthonról hozta?

–Az egyetemünkön, a karunkon van egy jó kis gyűjtemény, azt használtuk. Erre sem kellett költeni. Persze van, amit meg kellett venni, meg az utat még egy kicsit rendbe kell tenni, mert az intenzív használattól a kis földút nagyon megviselt lett.

– Mi volt a legnehezebb?

– Talán a sok apró adományt megszervezni. A szállítás miatt volt olyan, amit nem is tudtuk befogadni. Messziről ajánlották fel, csak egy darabot, ami nem nagyon éri meg. Mi arra is szerettük volna használni ezt a projektet, hogy a Szolidáris Építészet Kutatócsoportként a körforgásos gazdaság lehetőségeit kutassuk. Például azt, hogy hogyan lehet visszaforgatni anyagokat.

Ezeknek az elveknek már nem felel az meg, hogy én az ország második felébe elmegyek egyetlen ajtólapért.

Helyi anyagokat kell használni. Esetleg más funkciója lehet, mint az eredeti funkciója volt. Életben kell tartani a már létező építőanyagokat vagy alapanyagokat.

# Csináld másképp

Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Belefáradtak a háborúba” – Kiss-Benedek József Ukrajna nyugati támogatásáról és a béke esélyeiről
Az ukránok elsöprő többsége egyelőre hallani sem akar arról, hogy területeket adjanak fel a békéért, de az idő nem nekik dolgozik, előbb-utóbb kénytelenek lesznek engedményeket tenni - mondja a biztonságpolitikai szakértő.

Link másolása

Miközben Antony J. Blinken amerikai külügyminiszter és vezető nyugati diplomaták a NATO miniszteri értekezlete után szerdán megerősítették, hogy továbbra is töretlenül támogatják Ukrajnát, egyre több sajtóhír szól arról, hogy a színfalak mögött elindult a tapogatózás a tárgyalásos rendezés irányába. A Bild című német lap névtelen kormányzati forrásokra hivatkozva azt állította, hogy az Egyesült Államok és Németország a fegyverszállítások korlátozásával ösztökélnék arra Zelenszkijt, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Ha ilyen terv nem is létezik, a fegyver- és lőszerutánpótlás enélkül is akadozik. Az Egyesült Államokban a republikánusok az anyagi források elzárásán dolgoznak, Európában pedig Szlovákia és Hollandia álláspontja is meginoghat Ukrajna támogatását illetően.

Az sem sokat segít, hogy a gázai konfliktus elvonja a figyelmet és az erőforrásokat az ukrajnai frontról, ahol az ukrán ellentámadás kudarca óta már hónapok óta tart az állóháború. És a harctéren a helyzet egyhamar valószínűleg nem is változik meg.

A New York Times szerint ugyanakkor az ukrán közvélemény továbbra is ellenzi a béketárgyalásokat. Igaz, 10 százalékról 14 százalékra emelkedett a támogatók aránya, de az elsöprő többség hallani sem akar arról, hogy területeket adjanak fel. Kiss-Benedek József biztonságpolitikai szakértővel arról beszélgettünk, mire számíthatnak most az ukránok.

– Bár a Stoltenbergék ezt tagadták, Borrell is cáfolta, de egyre több hír szól arról, hogy a színfalak mögött azon gondolkoznak, rá kellene bírni a feleket egy megállapodásra.

– Ez pontosan így van, a színfalak mögött folynak a tárgyalások. Azt lehet tapasztalni, hogy belefáradtak a háborúba. Nemcsak pszichikailag, meg fizikailag, meg a hadsereg szempontjából, hanem pénzügyileg is, és

azon gondolkodnak, hogy most már nem ártana ezt valamilyen formában befejezni.

Csak azt nem tudják, hogy mi legyen a forma, amiben meg kellene állapodni úgy, hogy ebből emelt fővel lehessen kijönni.

– Veszíthet Ukrajna területet?

– Területveszteség biztos, hogy lesz Ukrajna részéről, csak azt nem lehet tudni, hogy kisebb vagy nagyobb. De az ukránoknak figyelembe kell venni azt, és ezt az egész megállapodásnak tartalmaznia kellene, hogy az orosz törvények négy megyét Oroszország részévé nyilvánítottak. Egyelőre nem úgy néz ki, hogy ukrán részről ebbe belemennének, nyugati részről ugyanakkor próbálják őket rábeszélni, hogy tegyenek engedményeket.

– Ebben a nyugati igyekezetben benne lehet az is, hogy Magyarország után most már úgy tűnik, hogy Szlovákia és Hollandia is kifelé kacsintgathat az európai egységből?

– Azt mondom, hogy igen, de a többség továbbra is folytatni akarja Ukrajna támogatását.

Az idő azonban abba az irányba halad, hogy megállapodjanak.

– Mi az a legkevésbé fájdalmas veszteség, amibe az ukránok bele tudnának egyezni, ha nincs más választásuk?

– Az ukránok egyelőre semmibe sem akarnak belemenni, azt mondják, hogy ők az eredeti helyzethez akarnak visszatérni, tehát mindent vissza kell kapniuk. Erre viszont nincs esély.

Tetszik, vagy nem tetszik, kénytelenek lesznek engedményeket tenni.

– Sokáig nagyon erős volt az elszántság, a nyugati vezetők azt hangoztatták, hogy Ukrajnát a végsőkig támogatják.

– Támogatják, de hogy a végsőkig, az nem egészen biztos. Valahol meg kell állni. Most már a józan ész kezd lassan előretörni, azt mondják, meg kellene valahogy oldani, hogy befejeződjön a háború, megszüntessék a harcot, az ellenségeskedést. Azaz az ellenségeskedést nem biztos, hogy sikerül, de a harcot meg lehet szüntetni.

– Milyen precedenst teremthet az a nemzetközi jogban, ha egy területszerző háború végül azzal zárul, hogy elismerik azt az egyoldalúan hozott orosz törvényt, miszerint ezeket a megyéket Oroszországhoz csatolták?

– A háborúban a nemzetközi jogot nem nagyon veszik figyelembe, azt majd utána oldják meg a jogászok, ahogy akarják. A háborúban érdekek érvényesülnek, és megpróbálják az érdekek érvényesülése érdekében alakítani a harcokat, illetve a politikát. Aztán, hogy ez most jogilag helyes-e vagy nem, az egy más kérdés.

– Érdemes kicsit az anyagháborúról is beszélni. Sokáig úgy látszott, hogy a nyugati készletek kimeríthetetlenek, és csak idő kérdése, hogy az oroszok mikor merülnek ki. Mostanra viszont az oroszok összeálltak Észak-Koreával.

– Azért azt nem szabad elfelejteni, hogy amikor az oroszok arra kényszerülnek, hogy az észak-koreaiakkal tárgyaljanak, az Észak-Koreának ad egy olyan pozíciót, hogy úgy gondolják, hogy ők erősek, mert az oroszok foglalkoznak velük. Tehát ki tudnak törni az elszigeteltségükből.

– Ha ilyen béke jönne létre, mint amiről beszélt, tehát Ukrajna területének egy részét kénytelen lenne feladni, nem járnánk úgy, mint az első világháború végén Európa? Azaz, hogy ez nem béke lesz, csak egy tűzszünet?

– Lehet, hogy itt amúgy sem békemegállapodás lesz, hanem csak leállítják a harcokat, és egy alacsony intenzitású konfliktus a jövőben is folytatódik, azaz nem fognak megállapodni, és nem fognak semmiféle békeszerződést aláírni.

– Viszont ebben az esetben Ukrajna NATO-tagsággal kapcsolatos ambíciói jégre kerülnek.

– Egyelőre ezt el lehet felejteni.

Ukrajna NATO-tagsága nem aktuális.

Arról szó lehet, hogy meghívást kap, de a meghívásban soha nincs határidő.

– Mi történik, ha az Egyesült Államokban jövőre Trump nyer? Akkor még ennyi támogatást sem kaphat Ukrajna.

– Még nem lehet tudni, hogy mi lesz az amerikai választás eredménye. Ez jövő év november 4-én dől el. Addig jónéhány hónap eltelik még.

– Gondolom, azért számolnak egy ilyen forgatókönyvvel.

– Számolnak nyilván ezzel is, de egyelőre nem ez a meghatározó. Most az a meghatározó, hogy

fárad mind a két fél,

emiatt valamit össze kellene hozni annak érdekében, hogy ne kelljen ennyit költeni a háborúra.

– Mire számítsunk az elkövetkezendő fél évben? Mert bármi is van a színfalak mögött, itt gyors változás biztosan nem lesz.

– Semmi különösre nem lehet számítani az elkövetkezendő hónapokban. Csak annyira, hogy a hideg miatt leállnak egy kicsit a hadműveletek.

– Tehát bármi is történik a színfalak mögött, amit kifelé kommunikálnak, az ugyanaz marad. Támogatják Ukrajnát, mellette állnak, ukrán részről a végsőkig kitartanak, illetve az oroszok pedig mondanak, amit éppen mondanak.

– Körülbelül erről szól a történet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Rák és a kerekesszék miatt költöztek faluból a városba – „Ahova te mész, oda megyek én is”
Megteremtették tökéletes otthonukat, de nem tölthetik ott a nyugdíjas éveiket. A feleség és a férj is beteg lett. Nincs sírás, a humor a bajban is segít.

Link másolása

Nagy – beteljesületlen - álmom volt egy asztalos nagypapa és egy kézműves nagymama unokájának lenni. Konti Zoltánék öt unokájának ez sikerült. A két legidősebb 8 évet tölthetett a nagyszülők keze által készített játékok, díszek között a Szombathelyhez közeli Sében.

Ez egy különleges hely volt a gyerekeknek. Itt nem volt minden műanyag és digitális.

Persze a lego itt sem fából készült, és számítógép is volt, de valahogy mégis évtizedekkel ezelőtti hangulatban lehetett itt múlatni az időt. A nagyszülők most visszaköltöztek a városba, ahonnan indultak. Újra emeletes házban élnek. A nagypapa szerint nem rossz hely ez. „Nagyon jó itt a lift. Tökéletes, nyílik, csukódik” – mondja Zoli viccelődve. Felesége, Zsuzsa is nevetve mondja, hogy ez csábította ide őket.

Kétségtelen, hogy a jó lift segít a mozgásban, de a költözés oka, ennél összetettebb. Egy nagy házat kellett maguk mögött hagyni, amit ugyan előrelátóan egy nagy családra számítva építettek fel, de nem arra, hogy egyszer nyugdíjasan, akár mozgáskorlátozottan is használhassák.

89-ben kezdték az építkezést, és egy bő év alatt készült el a 180 négyzetméteres, hét szobás, két konyhás, két fürdőszobás ház, meg a 65 négyzetméteres asztalos műhely. Ami fából készült, az mind Zoli munkája volt.

„Maszek voltam, kisiparos így mondták akkor. Sokat dolgoztam, de megérte. Felneveltünk három gyereket és mindig volt pénzünk.”

Felesége óvónő volt körülbelül 20 éven át. Igy esett, hogy az óvodás időszakban Zsuzsa mindhárom gyermekével együtt töltötte az egész napot.

Ügyeskezű, így sokat készített díszeket és játékokat, nemcsak a munkahelyére, hanem otthonra is. „Én előbb az anyagot látom meg, és az adja az ötletet, mit csináljak belőle. Gyerekként szerettem hímezni, babázni és mindig bütykölni valamit, mint régen a technika órákon.”

Ez a szenvedély ma is tart, Zsuzsa azóta is varrja a kreatív asztali és fali-díszeket, bájos angyalokat és vidám vászontáskákat. Férje szerint nagyban kellett volna gondolkodnia. „Ő úgy gondolta, hogy elaprózom a tehetségemet, mert kisebb dolgokat készítek. De amikor abbahagytam az óvónőséget, ezekkel tudtam a vásárba menni. Elkezdtem ugyan patchworkozni, ágytakarót meg faliképeket csináltam foltokból, de lusta voltam hozzá. Nagyon nagy munka. El sem adtam, csak a  családnak csináltam” – idézi Zsuzsa a múltat.

Az óvónőképzőben tanult ugyan kézműves technikát, de ki akarta egészíteni a tudását egy budapesti művészeti iskolában. Diplomát is kapott volna, csakhogy az akkor 7 éves kislánya nagyon szomorú volt, hogy hetente 3 napig nem láthatja az édesanyját. A népi mesterségek kurzust így félbehagyta. Zoli nem bánta, szerinte ott csak elrontották volna a kreativitását.

Az alkotás szenvedélyének azért néha gátat kellett szabni. „Otthon is díszített folyton, össze-vissza ragasztózott mindent. Ha belelendült, felvirágoztatta az egész lakást, telerakta mindenféle manókkal. Akkor jöttek a viták, hogy nem az óvodában vagyunk” – meséli Zoltán, bár tudja, öt unoka kitesz azért egy kisebb óvodát.

A leginkább természetes anyagokból berendezett háznak felbecsülhetetlen értéke van, de csak a családnak.

„Nekünk inkább az otthonosság számít, az, hogy jól érezzük magunkat. Ha valaki betör hozzánk, gondban lenne, mit vigyen el, mert nagyon értékes dolog sosem volt.”

Úgy tíz éve kezdődtek az egészségügyi problémák. A sokat mozgó, tornázó, futó, napi két órát bicikliző Zsuzsa térdei kopni kezdtek. Ez még nem jelentett akkora problémát, de elkezdett szédülni a biciklin, egyre kevésbé érezte biztonságban magát két keréken. Aztán a járása is bizonytalan lett. Rengeteg orvosnál jártak, és egy kaposvári neurológus azt mondta, ez egy gyógyszer mellékhatása.

„A Savaria karneválra készülve alig aludtam, hogy minél több terméket vihessek a vásárba. Valahogy akkor az agyam kiakadt a felpörgéstől, és bipoláris zavar, mániás depresszió lett a vége. Erre olyan gyógyszert kaptam, ami egyensúlyzavart okoz. Most már csak járókerettel tudok mozogni, illetve tolószékben” - meséli Zsuzsa a szomorú tényeket, de azonnal kitér a dolog pozitív oldalára is.

„Ez nekem egy korai lenyugvás. Többet tudok így kézműveskedni. Én ezt imádom, megnyugtat. Tudok közben zenét és hangoskönyvet hallgatni.”

Zoli nyugdíj előtti segélyre ment 60 évesen. Úgy látta, Zsuzsát nem lehet sokáig egyedül hagyni otthon, mert ha elesik, nem biztos, hogy fel tud állni.

„Negyvenvalahány ezer forinttal indultam,  most 72 ezer forintot kapok havonta. Próbálok félrerakni belőle, de eddig egy forintot sem sikerült” – vallja be, hogy neki sem megy a lehetetlen.

Ebből a jelen is szűkösen jön ki, a jövőre máshonnan kell a pénz.

Ő két éve tudta meg, hogy végbélrákja van.

„Voltak jelek, hogy sűrűbben kellett mennem vécére, háromszor-négyszer is egy nap, de nem volt hasmenés, meg véres széklet. Szentesen voltam osztálytalálkozón, és az osztálytársak között sokan dolgoznak az egészségügyben, többen betegek ezzel-azzal, úgyhogy összeült a konzilium, és arra jutottak, hogy jobb lenne kivizsgáltatni, miért van változás a szervezetemben. Másnap interneten beütöttem, hogy gyakori székelés, és kidobta, hogy végbélrák.

„Elmentem a háziorvoshoz, hogy figyelj, végbélrákom van! Röhögött, de a tükrözés engem igazolt. Rosszindulatú daganatok a végbéltől nyolc-tíz centire. Bolondok napján volt a műtétem.”

„Ügyes volt a sebész, ki sem kellett vezetni a beleimet.”

Eredetileg tíz napig kellett volna a kórházban maradnia, de ő a harmadik napon már sétálgatott, fotózgatott, és öt nap után haza is engedték.

„Az első nap a műtét után betettek valami elfekvőbe, intenzív osztályra. Ott meghaltak emberek mellettem, az nyomasztó volt. Most én már nem beszélek orvosokkal betegségről. Az onkológusnak is csak a házam próbálom meg eladni” – mondja mosolyogva, majd komolyan folytatja.

„Az onkológián mindenki halálközeli állapotban van. Egy kupacban ülünk ott hatvanan nagyjából, mindenki az élete végére várva. Ez a doktornőt is megviseli, és amikor bemegyek hozzá, igyekszem kicsit kizökkenteni.”

A betegsége nem okoz sok bajt, azt mondja, ha nem kellene protekciót keresnie, hogy megkaphassa a három havonta esedékes ultrahangját, nem is lenne dolga vele. „Nem fáj semmim. Figyelnem kell magamra, okosnak kell lenni, hogy milyen messzire megyek, van-e vécé.”

Zoli a műtét előtt sem omlott össze. Azt mondja, nem szabad időt hagyni az elgyengülésre. Félelem helyett felmérte, mit kell tenni most. „Összehívtam a családot, elmondtam, hogy ez van, de nem tudni, mi lesz. Megbeszéltük, hogy ki foglalkozik majd Zsuzsával, ki gondozza az állatokat, ki viszi ki a szemetet. Elmondtam, hogy mennyi pénz van.”

„Mindent elrendezve mentem a műtétre. Aztán visszajöttem és mondtam, hogy senkinek semmi dolga, mindent csinálok tovább.”

A ház eladásáról is ő döntött.

„A gyerekek mindig mondták, hogy nagy nekünk ez a ház, vegyünk egy kisebbet. Húztam az időt, mert az unokák nagyon szerettek ott lenni, és persze mi is, Zsuzsával. Amikor kiderült, hogy Zsuzsának kerekesszék kell, akkor egyértelmű volt a költözés.”

Felesége azonban nem volt túl határozott. Ezt azonban Zoli már tudta a kezdetektől. A házasságkötésük előtt is meggondolta magát menyasszonya. „Az esküvő napján mondtam, hogy nem akarok férjhez menni. Ezt mindig az orrom alá dörgöli, hogy azt se tudtam, mit akarok. Bepánikoltam valamitől” – meséli Zsuzsa.

Zoliból most is dől az irónia: „Mondjuk nem lett volna nagy veszteség lefújni a lakodalmat, kis összejövetelt terveztünk, az anyósom tisztaszobája volt a helyszín. Egy mezei csokrot rendeltünk, rajtam az érettségi öltönyöm volt, ő meg a barátnője menyasszonyi ruháját vette meg.”

Zsuzsa bizonytalansága végigkísérte több mint negyven éves házasságukat, de hamar kialakult a megoldás. Zoli döntött, ha el kellett adni valamit, vagy épp nem tudták, hol nyaraljanak. A tapasztalatok végül mindig azt igazolták, Zoli nem téved.

Tavaly karácsonykor jelentette be a családnak, hogy átköltöznek a szombathelyi kis lakásukba, amit addig albérlőknek adtak ki.

„Noha a gyerekek folyton nyúztak a ház eladásával, amikor mondtam, itt az idő, megszeppentek, hogy eztán nem úgy lesz, mint eddig. A nagyobbik lányom sajnálta legjobban, mert ő Ausztriából jár haza, ők szerettek ott aludni a három gyerekkel, jók voltak ott a közös esték, közös ébredések.”

„Én is nagyon szerettem azt a házat, imádtam. Nagy törés volt nekem a költözés” – vallja be Zsuzsa, de férje döntésében most is bízott.

„Azt mondtam, ahova te mész, oda megyek én is.”

Két helyre költöztek, az emeletes házba, és picit távolabb egy kis kertbe. „Itt van öt percre biciklivel. Patak mellett van, fás terület. Odahoztam a tyúkokat, meg a kutyát, és egy kis garázsszerűt építettem oda, átmentettem az unokáknak a csúszdát, mászókát, hintát. Elhoztam Okos házát, foteljét. Ő vigyáz itt a tyúkokra. Nélküle a róka elvinné mindet” – meséli Zoli, milyen új otthonuk „udvara”.

A zöld hulladékot is ide hordják a tyúkoknak. Itt egy picit több szemetük lesz, mint a nagy házban volt, mert ott sok mindent el is égethettek a kazánban. Itt a papír megy majd a szelektív gyűjtőbe.

„A gyerekeinken azt látom, hogy kicsit görcsölnek a műanyag miatt, de mi az újrahasznosításba nőttünk bele. Most is visszaválható palackból isszuk a szódát, papírba csomagolva veszem a húst, az állatok meg sokat megesznek, mi nem termelünk sok szemetet” – ecseteli Zoli.

Zsuzsának is eszébe jutott valami, igaz azzal kicsit megbántotta a lányát.

„Boginak készítettem karácsonyra egy akkora macit, mint ő maga. Nagyon szerette, de kinőtte a szobáját, a maci pedig felkerült a padlásra. Aztán egyszer lefejeztem szegény állatot. Tömőanyag kellett a párnákhoz és babákhoz.”

Lányát újabb babák varrásával kiengesztelte, sőt, a mai napig engeszteli.

„A három gyerekes Bogi csinál otthon egy tízfős magánóvodát. Ott is csak természetes anyagból készült babákat, játékokat, díszeket akar. Ezeket csinálom most. Odakerülnek a Zoli által készített fa baba-ágyak is.”

Vásárba már nem járnak.

„Olyan szinten megváltozott az életünk, hogy ha nincs vécé – ráadásul mozgássérült típus - a közelben, és ha akadályok vannak kerekesszékkel, akkor túl sok a probléma. Én ilyen lezárós típus vagyok. Én el tudom engedni azt is, ami jó volt. Most új helyzet van. Ha eladjuk a házat, újra ki kell találni, mi legyen a pénzzel. Valamit osztani kellene a gyerekeknek, a saját egészségünkre is kell költeni, és azért a jövőre is kell félretenni. Hosszú távon azért nyomasztó mindkettőnk betegsége” – mondja Zoli komolyan. Ez is része a sokat viccelődő férfinak, aki 42 éve Zsuzsa párja, az ő legnagyobb örömére.

„Kifogtam a legjobb pasit, akit lehetett. Minden szempontból a legjobb” – mondja Zsuzsa, tőle szokatlanul határozottan.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Kunetz Zsombor: Így egy büfét nem lehet vezetni, nemhogy az egészségügyet
Az egészségügyi elemző szerint felvet néhány kérdést, ha a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő főigazgatójának fogalma sincs arról, miért ilyen hosszúak a várólisták, miért maradt el idén hatezer műtét.

Link másolása

„Nekünk az fáj a legjobban, hogy idén hatezer műtét ragadt benn, vagyis ennyi beteg ellátása nem valósult meg, és nem azért, mert nem volt rá forrás” – mondta Kiss Zsolt az Economxon szerdán megjelent interjúban. A Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) főigazgatója azonban arra már nem tudott választ adni, hogy mi állhat a több ezer elmaradt műtét hátterében. Úgy véli, ez önmagában nem magyarázható az orvos- és a szakdolgozó hiánnyal, nincs eszközhiány sem, de még a kórházi adósság sem okozhat féket a gazdasági vezetők gondolkodásában. Ami biztos, mindez komoly következményekkel jár: Magyarországon például évente 10 ezer térdprotézis műtétet végeznek, de ebben a pillanatban is 12 ezren vannak a várólistán.

Kiss Zsolt szerint „egy évet kell várnia fájdalmak között a betegnek, és a rendszer felelős gondozóiként semmiféleképpen nem engedhetjük ezt meg.”

Kunetz Zsombor egészségügyi elemző szerint elgondolkodtató, hogy a NEAK főigazgatójának fogalma sincs arról, mi állhat az elmaradó műtétek hátterében.

– Ha maga a NEAK vezetője nem tudja ezeknek az elmaradó műtéteknek az okát, akkor azért felmerül az emberben néhány kérdés. Először is felmerül a kérdés, hogy valóban ő-e az az ember, akit ez a pozíció megkíván, ha a rendelkezésére álló adatokból nem tud következtetéseket levonni. Aztán felmerül az a kérdés is, hogy mennyire hitelesek ezek az adatok, vagy esetleg kozmetikázottak. Ha utóbbi, akkor vajon melyik részen tér el a valóságtól az adathalmaz?

– Véleménye szerint mi állhat az elmaradó műtétek hátterében valójában?

– Takács Péter egészségügyi államtitkár egy interjúban elismerte, hogy vannak olyan beavatkozások és ellátások, melyeket jelentősen alulfinanszíroz a rendszer, miközben olyanok is, amiket túlfinanszíroznak, és ez végül is kiegyenlíti egymást.

Ez a mentalitás jellemzi a mai egészségügyi vezetést, amivel szerintem egy büfét nem lehet vezetni, nemhogy egy egész szektort.

Az államtitkár szavai alapján érdemes lenne a NEAK-nak megnézni, hogy melyek az alulfinanszírozott ellátások, köztük vannak-e például a csípő- vagy térdprotézis beavatkozások, és ha igen, akkor máris érthetővé válik, hogy a kórházaknak egyáltalán nem érdeke a saját, eddigi jelentős adósságállományát tovább halmozni. Márpedig ha alulfinanszírozott ellátást végeznek, akkor az adóságot fogják tovább növelni. Az okok közé tartozik az is, hogy a mai kórházvezetések a NER közeléből kerülnek ki, ahol nem a gondolkodást, hanem a lojalitást díjazzák, ezért nem érdekeltek és nem kreatívak a probléma megoldásában. Harmadrészt pedig olyan brutális szakemberhiánnyal küszködnek az egészségügyi ellátóintézmények, ami önmagában teszi lehetetlenné a felhalmozott várólisták ledolgozását. Szóval komplex a probléma, de azt gondolom, hogy a NEAK vezetőjének ezt illene átlátni, ami ha nem megy, akkor le kell mondani.

– Más országokban hogyan próbálják kezelni az elmaradt műtéteket és a várólistákat?

– Németországban viszonylag kicsi a várólista, Angliában pedig nagy a várólista. Azonban ezekben az országokban szembenéznek a problémával, ha van, és

valós megoldásokat próbálnak kínálni. Ilyen lehet például a magánszektor vagy külföldi gyógyintézmények bevonása.

Ehhez képest Magyarországon a gondokat berugdossák a szőnyeg alá, de ettől a probléma még ugyanúgy megmarad, csak legfeljebb nem látszik a nagyközönség számára.

– Hogyan lehetne a legegyszerűbben és leggyorsabban ledolgozni ezt a hatezer elmaradt műtétet?

– Ez nem lesz egyszerű, nem fog menni egyik pillanatról a másikra, hiszen a gyors eredményhez máshonnan kellene erőforrást elvonni. Mondok egy példát: amikor elkezdtem az egyetem előtt az egészségügyben dolgozni műtősfiúként és betegszállítóként, akkor egy betegcsere a műtőben 10-15 percig tartott, ami alatt a következő beteg már az érzéstelenítőt is megkapta.

Most már nem ritka az 30-60 perces betegcsere sem. Mindez azért van, mert szervezetlen az egészségügy, valamint nincs megfelelően motivált és kellő mennyiségű humánerőforrás.

Ahhoz, hogy legalább elkezdődjön a tisztességes ellátás, szerintem alapjaiban kellene átnézni és megváltoztatni az egészségügyi struktúrát, és megfelelő vezetőket kell az egyes pozíciókba ültetni.

- Kiss Zsolt szerdai interjújában szóba került az is, hogy a NEAK főigazgató korábban egy egészségügyi konferencián azt mondta, nem tudja hova tűntek a rendszerből a betegek.

– Valószínűleg arról lehet szó, hogy ha összevetjük a Covid előtti, 2018-as és 2019-es esetszámokat a mostanival, akkor jelentősen alacsonyabb számokat láthatunk a rendszerben. Korábban ráadásul a vattázás is feljebb tornázta a mutatókat, vagyis az a jelenség, amikor egy-egy esethez több, valójában nem elvégzett ellátást is elkönyveltek, amivel a kórházak a finanszírozásukat próbálták feljebb tornázni. De szerintem nem erről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy

lényegesen nehezebben hozzáférhető az állami egészségügy, és a betegek egy jelentős része a magánellátásban keres megoldást,

miközben utóbbinak is jelentési kötelezettsége van a NEAK felé. Kiss Zsolt szavaiban mindenesetre ellentmondás van, hiszen a szerdán megjelent interjúban úgy fogalmaz, hogy nem csökkent a Covid alatt a betegellátás szintje, majd a következő mondatban a pandémia alatt összeszedett hátrányok ledolgozásáról beszél. Márpedig ezek egymásnak ellentmondó kijelentések. Ez is jól példázza, hogy ebben a rendszerben a lojalitás sokkal fontosabb a szakmaiságnál, hiszen véleményem szerint a főigazgató is pontosan tisztában van azzal, hogy mi a válasz a betegek eltűnésére, de ezt nem mondhatja ki, és kénytelen hazudni két mondaton belül.

– A NEAK főigazgatójának szavai alapján tehát kevesebb a beteg, de mégis nőttek a várólisták. Ez mit jelenthet?

- Ez matematikailag nem stimmel, sehogy nem jön össze. Egy dolgot tartok elképzelhetőnek: az egészségügy mára annyira összeomlott és szétesett, hogy kevesebb beteg ellátására sem képes. Lehet, hogy annyira komoly baj van a rendszerrel, hogy az alacsonyabb betegszám ellátása is gondot okoz. Más nem jöhet számításba.


Link másolása
KÖVESS MINKET: