Európa nem nyit, egyre inkább zár – Mi lesz a határon rekedtekkel?
Tizenötezer ember szorult Görög- és Törökország közé. A határt csak az egyik oldalon nyitották. Sehol nem kérnek belőlük.
A koronavírus miatt Európa oda is lakatot tesz, ahol eddig nem volt. Helyszíni tudósítás.
Átázott férfiak vonultak az út mentén a törökországi Edirnében. Négyen voltak, alacsonyak, soványak és meggyötörtek. 20, 21, 30 és 4o évesek.
Szíria volt az otthonuk 4 hónappal ezelőttig. Isztambulban próbáltak pénzt keresni, de az alkalmi munkákból csak havi 28 euró jött össze. Ezért vágtak neki a török-görög határt kísérő, igen kiszámíthatatlan folyónak.
Vissza kellett fordulniuk, kettőjük hátizsákját elvitte a víz. Próbálnak megszáradni, a legidősebb remeg a legjobban. Amíg telefonos fordítóval beszélgetünk egy frissen borotvált, jól fésült férfi állt meg autóval és valamit ajánlott. A fiúk tudják, hogy az embercsempészeket kerülni kell, elveszik a pénzt és nem visznek át. Nekik pedig pénzük sincs.
A törökországi edirnei buszállomás körül sokan gyülekeztek korábban, arra várva, hogy elindulhatnak Nyugat-Európába. Vasárnap értük jöttek buszokkal. Egy afgán anyuka olyan biztosan állította, hogy Görögországba mennek, hogy látni akartuk, mit ígérnek nekik.
Kolléganőmmel, Parászka Borókával felszálltunk a buszra kendőben, de egy török kísérő lebuktatott.
Legnagyobb meglepetésünkre a kemény felelősségrevonás elmaradt, mosolyogva ígérte valaki, hogy álljunk félre, majd ő bevisz minket a két határ közti táborba. Oda, ahova senki nem mehet be, csak a lezárt részen élő helyiek és a kormányzati csapatok, katonák, rendőrök, katasztrófavédelem és az állami tévé.
Inkább számítottunk büntetésre, mint közös utazásra, de miután hiába vártunk, visszamentünk és kiderült, a férfi és az összes menekült is eltűnt. Csak a takarítók maradtak összegyűjteni a dobozokat, plédeket, szemetet a napokig ott élők után. A büntetés elmaradása azt mutatta, nem akarnak most konfliktust az újságíróval.
Már a buszokat sem sikerült követni, ezért a lezáráshoz mentünk. Az Y alakú elágazás egyik végén rendőrök ellenőriztek és visszaküldtek szinte mindenkit. Nagyjából minden tévés itt mondja el a napi infóit. A rendőrök angolul nem beszélnek, de nem zárkóznak el, a közvetlen közelükben vártunk.
Amikor három, segélyszállítmánnyal teli kocsi állt be ellenőrzésre és az egyikből kiszállt valaki, hirtelen ötlettől úgy döntöttem, ha oda beugrom, be tudok menni a táborba. Borókát is kértem, hogy ugorjon egy másik autóba. Itt elvesztettük egymást. Az én kocsimnak vissza kellett fordulnia. Isztambulból hoztak magánsegélyt, de mivel nem lehet szétosztani az embereknek, elvittük a katasztrófavédelem raktárába. Nyolc, igen nagy helyiség telítődött. Volt ott mindenből nagyon sok, a víztől a fertőtlenítő kendőn, pelenkán át minden fajta ruhaneműig.
Ott bent azt mondták, hogy naponta kétszer kapnak innen az emberek vizet és enni. Azóta kiderült, hogy csak egyszer, és semmiféle ruhát nem visznek nekik.
A raktárból visszatérve nem találtam Borókát, órákon át gondolkodtam, hol lehet. Mindketten azt gondoltuk a másikról, hogy bent van. Neki sikerült a lezárt területre, az első ellenőrző pontig jutnia, ő ott várt. Én a katasztrófavédelemtől kértem segítséget, legnagyobb meglepetésemre, be is engedtek.
Majdnem egy kilométert mentem a lezárt szakaszon reménykedve, hogy bent vagyok, de csak beljebb, itt jött az újabb lezárás és végre ott volt Boróka. Tíz román társa volt addigra, ők elvileg csak segélyt hoztak és sikerült valahogy ide bejutniuk, a táborba nem vihették be az adományt, kijöttek érte ismerőseik. Mindenki örült, hogy megtaláltuk egymást, és mennünk is kellett a lezárt területen kívülre.
Itt megismertünk egy iráni fiút, akit otthon megkínoztak, fogságba zárták, mert keresztény lett. Négy évig élt Isztambulban, de most örült, amikor két és fél hete Erdogan azt mondta, lehet menni Európába. Nem kimondottan Németországba vágyik, bárhova, ahol tanulhat és ha dolgozik, pénzt is kap érte.
Tőle telefonon kapunk információt a táborból. Azt mondta, kétszer adattak ujjlenyomatot velük két napon belül. Hosszú órákat álltak így sorba. Enni csak egyszer kapnak és az is változik, mikor mehetnek ki vásárolni. Szerinte minden nap harc van a határnál. A törökök füstöt csinálnak, hogy a görögök ne lássanak rendesen a kerítésnél és közben törökök hergelnek férfiakat, hogy menjenek. Görög oldalról erre rendszerint vízágyú vagy könnygáz a válasz.
Ő itt nagyot csalódott az ENSZ-ben és az Európai Unióban. Azt mondja, csak az Isten maradt, akiben bízhat. Inkább meghalnak itt, de nem mennek vissza Törökországba.
Ki bántja az embereket?
Másnap elhagytuk Törökországot, Bulgárián keresztül jutottunk Edirne (Pazarkule) túloldalára, Kastaniesbe. Egy benzinkúton néhány tévés dolgozott, jöttek-mentek a kisebb és nagyobb katonai járművek. Egy helyi riporter kért egy interjút, nagyjából azt akarta hallani, hogy Erdogan kihasználja az embereket, akiket a határhoz küldött. Ez igaz, de ezen az oldalon sem fogadják be és el ezeket az embereket.