„És akkor az orvos közölte, hogy most csak a hatvan év alattiakkal foglalkozunk” – mondja egy rezidens
A hurráoptimista propaganda, a vírustagadók és a vészmadarak között nehéz józanul megítélni, mi is történik az egészségügyben, ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy megkérdezhetek egy egészségügyi dolgozót arról, ő hogy élte meg az elmúlt egy évet. Interjúalanyom rezidens. Személyazonosságát nem szeretné felfedni.
- Először is megkérem, segítsen tisztázni, mit is jelent az, ha valaki rezidens, mert mint látjuk, ez még a legmagasabb szinteken sem egyértelmű.
- Ahhoz, hogy rezidensként elkezdhessek dolgozni, hat évet jártam az orvosira. Bár az egyetemen is voltak gyakorlatok, de egyszer sem volt rajtunk orvosi felelősség. Miután megkaptam a pecsétet és a doktort a nevem mellé, rezidensként, még mindig más orvosok felügyelete alatt, de már valamennyi önálló felelősséggel dolgozom. A szakosodás szakmától függően további 3-5 év.
- Egyébként, amikor volt a miniszterelnöknek ez az „inasozó” beszólása, hogy vették?
- Mindenki röhögött rajta. Legalábbis akivel én találkoztam. Mindenütt szörnyűségek vettek körbe minket, végre jött valami kis humor. Napokig azon röhögtünk, hogy így inas, úgy inas.
- Akkor nem is vették rossz néven? Betudták egy szerencsétlen szóhasználatnak?
- Természetesen nem esett jól, de könnyebb volt poénra venni.
- Mindenesetre leszögezhetjük, ha valaki rezidens, abban sok év és sok munka van.
- Így van. Persze, egy nulla órás rezidens azért valóban sok olyasmit nem tud még, amit csak élesben, tapasztalati úton lehet elsajátítani. Bármilyen furcsán hangozhat, egy három hónapos rezidens már sokkal többet tud. Az még hozzátartozik, hogy Magyarországon különösen nehéz rezidensnek lenni. Ha az ember 18 évesen elkezd egy egyetemet, általában három és fél évre hoz döntést egy sima Bsc esetén, utána pedig eldöntheti, hogy elmenjen-e Msc-re és melyikre. Ez már rögtön két döntés öt-hat év alatt.
- Ez a hírhedt röghöz kötés...
- Igen, most is milliók vannak a számlámon, mármint ennyit kellene visszafizetnem, ha elmennék az országból dolgozni. Tehát 18 évesen el kellett dönteni, alá kellett írni, hogy én sok-sok évig mit fogok csinálni és hogyan. Rezidensként ismét meg kellett hoznom azt a döntést, vállalom-e, hogy hosszú évekig nem megyek el. Ez nagyon sok álmatlan éjszakát okozott a három hónapos próbaidőszakban.
- Tehát elkezdte a rezidensképzést. Nyilván volt valami előzetes elképzelése, hogy nagyjából mivel fog telni ez az időszak. Ezt mennyiben húzta keresztbe a pandémia, milyen változást hozott?
- Személyesen rettentően megrendített már olyan 2020. február-márciusa körül, amikor látszott, hogy tényleg világjárványról van szó. Rezidensként viszont az első hullámban még nem volt nagy változás. Persze azt már márciusban is lehetett tudni, attól kezdve, mikor bejelentették a veszélyhelyzetet, hogy bármikor behívhatnak minket is, ha eldurvul a helyzet.
Ez minden programomra rányomta a bélyegét. De rám akkor még nem került sor.
- De aztán Ön is a „frontvonalra” került...
- A második hullámban kaptam meg ezt a telefont, amikor közölték, hogy egy órán belül jelenjek meg ebben és ebben a kórházban feladatellátásra. Kirendeltek egy Covid-osztályra, de az még mindig nem volt annyira kemény. Attól tartottak ugyanis, hogy nagyon meg fog nőni a betegek száma, ezért nagyon sok orvost rendeltek ki. Aránytalanul sokan voltunk. Akkor inkább a menedzsment hiánya okozta a problémát. Oda kerültünk mi, külsős orvosok azok mellé, akik egyébként is ott dolgoztak azon az osztályon. Mi nem ismertük a rendszert, a helyiek megcsináltak mindent, de majd beleszakadtak, viszont nem tudták, mit bízzanak ránk, úgyhogy végül
Nem tudták, hogy használják ki jól a kapacitást.
- Jött a harmadik hullám.
- A harmadik hullámban a sürgősségin voltam egy ideig kirendelve. Az sokkal keményebb volt. Nagyon nehéz volt például, amikor egy néni nem a Covid miatt jött be, de kiderült, hogy pozitív. Ott ült a betegváróban a többiekkel, akik nem voltak covidosok. Erre nem készültem fel. Meg kellett mondanom neki, hogy covidos. De ha ott mondom meg, azok előtt, akik órák óta ott ülnek mellette, akkor kitör a pánik.
- Laikusként azt hittem, hogy ilyen esetben azonnal letesztelnek mindenkit.
- Erre nem volt sem protokoll, sem kapacitás. Ilyen rövid idő alatt amúgy sem lehet kimutatni a fertőzés tényét. Hivatalosan nem is számítottak kontaktnak, mert maszkban voltak. Végül, mivel a néni kerekesszékben ült, odébb toltam kicsit a folyosón, és ott mondtam meg neki, mi a helyzet. Szegény összeomlott, sírni kezdett, hogy ő most akkor meg fog halni. Hirtelen azt sem tudtam, mivel biztassam, ismerve a halálozási számokat, és tudva, hogy ő hetven év feletti. Mivel a hatvan felettieket akkor is kórházba kell küldeni, ha nincsenek tüneteik, de pozitívak, áttoltam a Covid-osztályra. Emberileg nagyon nehéz volt. A néni kérte, hogy a hozzátartozóitól hadd búcsúzzon el, mert lehet, hogy többé nem látja őket.
- Pszichikailag felkészítették Önöket arra akár az egyetemen, akár konkrétan a Covid kapcsán, hogy hogyan bánjanak a betegekkel? Gondolok itt arra is, hogy ne kötődjetek nagyon minden egyes beteghez.
- A Covid alatt nem volt ilyen. Az egyetemen pedig az ilyet úgy hívják, hogy „implicit” tanterv. Elvileg azzal, hogy ott vagyunk az osztályokon, megtanuljuk.
- Szóval ilyen szempontból ez mélyvíz volt.
- Abszolút.
- Ez lehet az egyik legnehezebb, főleg egy ilyen szituációban, amikor tényleg sokan halnak meg. Az ember nem akar érzéketlen géppé válni, de nyilván az sem megy, hogy minden egyes páciensét megsirassa.
- Nehéz persze. Hiszen foglalkoztam vele, gondoskodtam róla, de el kell engedni, mert például elmegy az osztályról. A Covid-osztályon olyan is volt természetesen, hogy egy betegem meghalt.
- Kellett olyasmit csinálnia, amit nem tanult, vagy ha tanult is, nem hitte, hogy használnia kell?
- Nem nagyon vártak el olyat, amit nem csináltam még sosem. Volt egy durva eset, újraélesztés a Covid-részlegen. Elvileg egy évvel ezelőtt tartottak egy online képzést, hogy hogyan kell covidos beteget újraéleszteni, de nekem már fogalmam sem volt. Pedig én voltam az első észlelő orvos, az ápoló tőlem várta, hogy mi legyen a következő lépés. A beteg végül meghalt, de mint kiderült, nem rajtam múlt. Utólag megbeszéltük a felettesemmel, mi történt, és nem lehetett volna segíteni rajta. Volt egy másik nehéz helyzet. A Covid-osztályon éjjel meghalt egy beteg. A halál orvosi megállapításakor sok vizsgálatot el kell végezni. Ennek egy része, hogy meghallgatom a tüdejét és a szívét, mert a pulzust nem mindig lehet ilyenkor már kitapintani. A Covid-osztályon azonban tilos bevinni a fonendoszkópot, mert akkor adott esetben a covidos fonendoszkópot bedugom a fülembe. Még meleg volt a néni teste.
Ez még ősszel volt, még be sem voltam oltva, de végül úgy döntöttem, beviszem a fonendoszkópot, és meghallgatom, mert addig nem tudom elfogadni, hogy halott.
- Sokszor látunk képeket hordágyakon, földön, vagy akár székekben, ülve alvó orvosokról, ápolókról. Önnek volt ilyen helyzete, amikor tényleg öt percei voltak aludni egy kicsit? Hogy kell elképzelni ezt a szituációt?
- Előfordult, hogy éjszaka az asztalra döntöttem a fejemet tíz percre. Tudtam, hogy mindjárt úgyis újra lesz munka, de arra gondoltam, addig is milyen jólesne lecsukni a szememet egy kicsit. Jó lenne, ha éjszakai műszakban minden dolgozónak biztosítanának egy ágyat, mert ha csak tíz-húsz perc van ledőlni, az is segíthet utána jobban koncentrálni és jobb döntést hozni. Persze van, ahol van mindenkinek ágy, de korántsem mindenhol.
- Milyen a katonák jelenléte a kórházakban? Mit csinálnak, és hogy jönnek ki velük?
– Amennyire észrevettem, a betegirányításban vesznek részt, hogy milyen célból hova menjen az érkező beteg, de én alig láttam őket, nem nagyon volt velük kapcsolatom.
- Februárban a hivatalos kommunikáció arról szólt, hogy földre vittük a vírust, mindjárt nyithatunk. Aztán mire kettőt pislogtunk, már nyakig voltunk a harmadik hullámban. Tényleg volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy kifelé jövünk?
Én nem dolgoztam végig a Covid-ellátásban, de akikkel beszéltem, azt mondták, hogy volt egy pont a tél vége felé, amikor érződött, hogy sokkal-sokkal több beteg jön a sürgősségire, egyre több a covidos.
- Egyre többet hallani azt, hogy ami most van a Covid-osztályokon, az olyan, vagy még rosszabb, mint egy éve Bergamóban, ami akkor a horror horrorja volt számunkra. Tényleg ennyire szörnyű a helyzet?
- Most a harmadik hullámban, a sürgősségin abszolút ilyen körülményeket tapasztaltam. Nagyon periodikus volt. Amikor bejött egyszerre öt súlyos állapotú beteg, miközben már eleve volt tíz,
Ez még engem is megdöbbentett. Nem is értettem, vagy nem akartam érteni, hogy ez mit jelent.
- Mi történt a többiekkel?
- A dolog végül rendeződött, és a hatvan éven felüli betegeket is ellátták. Ez csak arra a hirtelen kialakult helyzetre vonatkozott, hogy egyszerre bejött sok súlyos állapotú beteg, akiknek múlhat azon az élete, hogy milyen gyorsan kapnak megfelelő kezelést. Mintha lenne egy tömegbaleset, és kiérne a helyszínre az első mentő: végül mindenkit el fognak látni, de van egy prioritási sorrend. A sürgősségi orvosok sokszor lehetetlen helyzetbe kerültek, de szerintem ezeket is nagy felelősségtudattal és jól kezelték, nem is értem, hogyan csinálják.
- Ha a harmadik hullám nem lett volna elég, közben jött az egészségügyi reform, amikor mintegy ötezren fel is mondtak. Ez hogy csapódott le Önöknél?
- Ez az egész egy folyamat volt. Még 2020 őszén indult az egész. Akkor annak nem volt akkora médiavisszhangja. De az egészségügyi dolgozók körében már október-novemberben elkezdődött. Az első tervezetben már akkor nagyon durva dolgok voltak.
Például, hogy veszélyhelyzettől függetlenül 1+1 évre bárhová kirendelhetnek, ha úgy látják, szükség van valahol rád. Az elején még én is fontolgattam, hogy nem írom alá, annak ellenére, hogy akkor több mint egymillió forintot vissza kellett volna fizetnem a magyar államnak. De az egészségügyi szervek lobbizásnak köszönhetően nagyon sokat puhult a törvény, és így már szerintem nem olyan furcsa, hogy a legtöbben aláírták.
Velem is megesett, hogy egy beteg hálapénzt akart adni, és sokszor hiába mondod, hogy nem fogadod el, nem akarják megérteni. Most viszont megmondhattam, hogy tegye el, mert engem és őt is megbüntetik érte. Ettől függetlenül persze nagyon nem jött jókor, hogy ilyen sokan felmondtak.
- Önben megváltozott valami az elmúlt egy év hatására?
- Azt hiszem, változott. Felismertem, mennyire megnehezíti a helyzetet békeidőben is, hát még egy ilyen súlyos szituációban, hogy nincs leírva, mit kell ilyenkor csinálni, kinek mi a feladata. Nincsenek protokollok, az egyik így csinálja, a másik úgy. Szuper lenne, ha ez javulna a magyar egészségügyben.