„Ebben a helyzetben nincsenek jó napok" - három hajléktalannal találkoztunk egy nappali melegedőben
Három hajléktalannal beszélgettem a gyulai Független Egyesület nappali melegedőjében. Egy 31 éves fiatal lánnyal, egy nyugdíjassal és egy életerős, 49 éves férfival. Egyikük iszik, a másik teljesen absztinens. Egyikük szeretne kikerülni, a másiknak fenntartásai vannak a kinti léttel kapcsolatban. Egyikük bármilyen munkát elvállalna, a másik válogat, egyiknek van bevétele, a másiknak egy forint sem volt a zsebében.
Egyetlen dolog volt bennük közös, az, hogy
amikor a sortársaikról beszéltek, mindannyian úgy fogalmaztak hogy „ők” és soha egyikük sem mondta hogy „mi”.
Alex
Alex 50-es férfi, aki egy nagyvárosból került a kis fürdőváros hajléktalanszállójára. Már előre kijelenti: az ital és a "véletlenek összjátéka" kellett ahhoz, hogy hontalan legyen.
- Most nem tűnik részegnek, sőt inkább úgy beszél, mint egy diplomás egy állásinterjún.
- Pedig az ebben a pillanatban egy liter és két deci pia van bennem.
- Mennyit tud meginni?
- Négy liter az ideális ebből az olcsóbbik borból.
- Boldogabb tőle?
- Boldogságról ebben a helyzetben ne beszéljünk. Inkább azt mondom, kevésbé vagyok boldogtalan.
- Maga alkoholista ezek szerint?
- Lehetne itt magyarázkodni, hogy én csak iszákos vagyok, de tény, hogy aki rendszeresen iszik, az alkoholista. Azt mondják, hogy meg akarják szüntetni a hajléktalanságot. Olyan, mintha a fehér gólyát akarnák megszüntetni. Nem lehet.
- Nem inkább azt akarják, hogy ne legyenek az utcán? Hogy bemenjenek az intézménybe?
- Ennek még nincsenek meg a feltételei, én úgy érzem. Sokkal több a hajléktalan, mint gondolják, és van rengeteg idős személy, akiknek házuk éppen van, csak nincs benne fűtés vagy víz.
- Van olyan, amikor azt mondja: ez egy jó nap volt?
- Ebben a helyzetben nincsenek jó napok. Maximum azt mondom, hogy volt ennél már rosszabb nap is. Bosszúság viszont van bőven. Például az, hogy nem hallatszik el a hajléktalan szava az illetékesekhez. Minket is be kéne vonni a szabályok megalkotásába, az ötletelésbe.
- Egyfajta szakszervezetet, vagy közös képviselőt javasolna?
- Igen, aki értelmesen el tudja mondani, minek hogyan lenne értelme a gyakorlatban. Nem jut el a szavunk sehová.
- Most egy ország olvashatja majd, amit mond. Mit üzenne, ha maga lenne a hajléktalanok szócsöve?
- Több figyelmet kéne fordítani arra, hogy a kivezető utat megszervezzék. Ha például valaki feltápászkodik egy rosszul sikerült házasság, vagy az alkoholizmus után, akkor egyedül marad. Gondoljanak arra, mi lesz velünk egy sikeres elvonó után. Mennek vissza ugyanabba a függő csapatba. Egy program kellene nekik, munka és új társaság.
- Erre mondják azok, akik nem hajléktalanok, hogy ha mi leszokunk a piáról, nekünk sem keres senki munkát, és társaságot, mindent nekünk kell intézni… Úgy érzi, hogy ugyanebben a helyzetben magának nehezebb lenne munkát találni?
- Nehezebb, mert ezek az emberek sokszor csökkent munkaképességűek. Habár azt is hallottam, hogy munkaerőhiány van. Valahol azt olvastam, hogy a Balatonon a nyáron egy szakács megkeres egymilliót.
- Maga elmenne a Balatonra egymillióért?
- Nem, nagyon sok munka az, nem bírnám, napi 16 óra is lehet…
- Valamit valamiért..
- Hát ki bírja azt? Előbb le kell tenni az alkoholt, aztán kell a munka, és utána kéne támogatás a lakhatáshoz. Nagy segítség lenne egy darabig külön támogatás a hontalanoknak, amíg megvetik a lábukat. Túl könnyű ide kerülni. Találkoztam az utcán ügyvéddel, ügyésszel is...
- Ők hogyan kerültek oda?
- Az ital és a válás. 99 százalékban ez az ok.
- Ha nekem lenne egy negyvenmilliós hiteltartozásom, magának meg 40 forintja, akkor mit mondana, melyikünk a szegényebb?
- Látszólag maga, de valójában én, mert magának van pár száz forintja megvenni a bort.
- Ennyit ad a pia?
- Nem veszi el a problémákat, mindegyik ugyanúgy ott van, csak már nem érdekel.
- Hogyan került az utcára?
- Nem mondom el, mert akkor rájönnek, hogy ki vagyok. Két házasság, egy élettársi kapcsolat, gyerekek sora...
- Nem tudják a gyerekei, hogy itt van,ezért nem akarja elmondani?
- Így van.
- Na de ha megtudnák, lehet, hogy segítenének.
- De ne segítsenek. Nem akarok én teher lenni. Amikor ment a szekér, nem mentem oda, akkor most már ne is menjek. És tudja milyen szégyen ez? Hogy engem legyőzött az alkohol?
- Hogyan tudnánk mi maguknak segíteni?
- Több szolidaritás kellene. Ezek az emberek nem csak lelkileg, testileg is össze vannak törve, haragszanak, sértődékenyek. Az utcán rá van írva az emberek arcára, ha undorodnak. Egy civilizált ország megtanulja kezelni a szemetét is...
- Miért mondja ezt magukra?
- Nevezhetünk így. Nem vagyok aktív termelő.
- Az egyetemisták, a gyerekek és nyugdíjasok sem...
- A nyugdíjas már letett valami az asztalra, a gyerek nem tehet róla. Az egyetemista valóban nem, ha kimegy külföldre talán visszakérném tőle a tanítás költségeit.
- Maga úgy érzi, hogy reménytelen a helyzete?
- Nem mindig. Minél több bort iszok, annál kevésbé érzem reménytelennek.
- Volt olyan pillanat, amióta hajléktalan, amikor boldognak érezte magát?
- Mindig, amikor látok egy filmet, amin egy szép, egészséges család van, munkával, kulturált italozással és mindenki dolgozik és kiegyensúlyozott. Olyankor talán boldog vagyok, ha ilyen filmet látok.
- És ezt miért jó magának nézni?
- A remény miatt.
- Mi hiányzik a legjobban?
- Három kabátom van, mindegyiken rossz a cipzár. Szóval egy gombos kabát. És az együttérzés.
- Hogyan definiálná a gazdagságot?
- Az az állapot, amikor nem kell nélkülözni.
- Mit csinálna egy nagy lottónyereménnyel?
- Egy nagy hajléktalanszállót építenék, ami másképpen működne, mint a maiak. Lenne egy nagy kert, önfenntartó módon működne, földdel, állatokkal, dolgoznánk és nem lennénk rászorulva senkire. És lehetne inni egy keveset. Mennyi az idő?
-Hova siet?
- Dolgom van (nevet)
- Időre megy?
- Nem.
- Elmondja, hogy mi dolga lett most hirtelen?
- Nem tartozik a tárgyhoz.
- Elviszem kocsival...
- Nem kell, elmegyek biciklivel.
- Nem kabátért megy a családsegítőbe?
- Nem egészen… (nevet)
- Annyit még mondjon el, hogy mi az, amit ön szerint a legtöbben nem tudnak, nem gondolnak magukról?
- Ez könnyű. Azt, hogy mi is emberek vagyunk.
Sándor, 49
- Én panaszkodni akarok….
- Miről szeretne panaszkodni?
- Az a bajom, hogy akárhova megyek állásinterjúra, meglátják, hogy itt lakom a hajléktalanszállón, és nem vesznek fel.
- És el is mondják, hogy ez a baj magával?
- Igen. Az egyik konyhafőnök még a nagyfőnököt is felhívta, de azt mondták neki, hogy nem lehet. Ha ezt tudom, meghagyom a korábbi címemet.
- Magáról senki nem mondaná meg, hogy hajléktalan: frissen van borotválkozva, tiszta ruhákban jár…
- Adok magamra, szeretem a tisztaságot. Több mint húsz éven keresztül segédápoló voltam.
- Mi történt a kórházban? Ott elvileg nagy a munkaerőhiány…
- Rengeteg nőm volt, de valamiért ő fogott meg. A kislányával odaköltöztek az albérletembe, és mindent rájuk költöttem. Megnőtt a rezsi, a lánnyal nem jöttem ki jól, mert nem az én lakásom volt, aztán a barátnőjével volt olyan berendezés, amit tönkretettek. Na de a lényeg, hogy a nő végül elhagyott, akkor felhívtam utólag, hogy jó lenne, hogyha beszállna a rezsibe, de nem volt rá hajlandó. Cserébe kirúgatott az állásomból.
- Hogyan tudta kirúgatni?
- Úgy, hogy hívogattam a rezsi miatt, ő is bent dolgozott a kórházban, és kirúgatott munkahelyi zaklatás miatt.
- Senki sem vizsgálta ki az ügyet?
- Nem. Két nap múlva már munkanélküli voltam. És mivel nem találtam munkát időben, így az albérletet is elveszítettem. Ilyen könnyű hajléktalanná válni.
- Gondolja, hogy egyszer kikerül innen?
- Persze. Folyamatosan keresem a munkát, és egyáltalán nem érzem, hogy ide tartozom. Itt minden piszkos… Engem anyám annak idején nagyon leszidott volna, ha úgy hagyom az asztalt koszosan, vagy a vécét. Ezek az emberek ilyenekkel nem törődnek, vagy legalábbis kevesen.
Hajni, 31 éves
- Te minden gond nélkül vállalod az arcod és a neved, míg másoknak ez gondot okoz. Mi ennek az oka?
- Talán az, hogy tudom, hogy ki fogok innen kerülni. Ez az egész egy átmeneti állapot, nem tartozom közéjük.
- Vajon ők is érzik, hogy így gondolod?
- Valószínűleg, mert öten vagyunk nők, és nem nagyon akarnak befogadni, de nem is bánom. Nem akarok barátságokat kötni.
- Attól félsz, hogy egy-egy ilyen barátság könnyebben bent tartana ebben a helyzetben?
- Így van. Bent mindenkivel normális vagyok, de nem akarok barátokat szerezni.
- Mi a te történeted?
- Egy kis faluból származom, anyám alkoholista volt, apám sokat volt a börtönben, és amikor meghaltak, nem örököltem semmit.
- Nem volt semmijük?
- De, volt egy házuk, de engem kiírattak a végrendeletből, és azt a féltestvérem kapta.
- Ez hogyan történhetett meg?
- Nem voltam jóban anyámékkal, mert nagyon nagyon zavart, amikor ittak, és akkor veszekedtünk. Olyankor volt, hogy az utcán aludtam, mert nem akartam hallgatni a veszekedést. Fiatal lány voltam, akkor fogadtam meg, hogy soha többet. Az utcán nem.
- Ilyenkor szokott az jönni, hogy az ember igyekszik valamilyen kapcsolatot találni, és ezt mások sokszor kihasználják akár úgy is, hogy bántalmazzák..
- Velem is ez történt. Volt, hogy megvert a párom, aztán ki is rakott, így kerültem most legutóbb az utcára.
- Vannak gyerekeid?
Van három gyerekem, nagyon szeretem őket, nagyon jó a kapcsolatunk. Nevelőszülőknél vannak. Egyikük korábban nagyon haragudott rám, amiért hajléktalan lettem, de elmagyaráztam neki, hogy próbálok kikerülni innen, és mindent megtenni, és hogy nem tehetek róla, és akkor megértette.
- Biztos vagy abban, hogy egyszer kikerülsz?
- Igen. Én nem válogatok a munkák között, mindent elvállalnék, keresem a lehetőségeket.
- A többiek úgy látod, hogy nem vállalnak el mindent?
- Persze hogy nem. Van akinek ez az állapot megfelel, válogatnak, jól elvannak.
- Neked semmilyen bevételed nincs?
- Semmi.
- Most hány forint van a zsebedben?
- Nulla, semennyi.
- Ha lenne, akkor mit vennél belőle?
- Felvágottat, azt nagyon szeretem. Szalámit.
- Mivel tudnánk neked segíteni mi, akiknek van hol lakni?
- Egyszerű dolgokkal: étellel, ruhával és munkával és persze albérlettel. Azt a legnehezebb találni.
- Nőként mennyire más a szállón élni? Vannak speciális kihívásai a női hajléktalan létnek?
- Én úgy látom, hogy nem igazán. Teljesen mindegy, hogy milyen nemű vagy, ha nincs egy fillér sem a zsebedben. Maximum annyi a különbség, hogy más dolgokon vitázunk.
- Min vitáznak a férfiak és min vitáztok ti?
- A férfiak a kaján, mi pedig a ruhákon. "Ki nyúlt a ruhámhoz", "minek hagyod ott"... ilyenek.
- Amikor gyerek voltál mondta neked valaki, hogy egyszer még az utcára kerülsz, vagy akár azt hogy nem fogsz megélni?
- Persze nagyon sokan mondták: a szüleim, a nagybátyám... Mindig ezt hallottam, csak akkor még nem gondoltam, hogy megvalósulhat.
- Nem gondolod, hogy addig hallgattad ezt, amíg beléd programozták, és egyszerűen emiatt valósult meg?
- De, gondoltam már erre is, de végül is teljesen mindegy, mi az oka. A lényeg most ez hogy hogy munkát találjak.
- Hogy szólítanak a gyerekeid?
- Anyának.
- És a nevelőszülőt?
- Őt nem, őt Gyöngyinek. Úgy tudom, három év munkaviszony után kaphatom vissza őket. Addigra majdnem 18 lesz a legnagyobb.
...
Amíg a többiekkel beszélgettem, Alex újra megjelent a melegedőben, de már egy gombos kabáttal. Épp egy adag ruha érkezett az intézménybe, ott találta. - Minden vágyam így teljesüljön – mondja mosolyogva. Habár azt mondta, boldogság nincs ebben a helyzetben, de talán volt már ennél rosszabb napja is.
