Csak egy görög nyaralásra szeretett volna menni Ildikó, négy évtizedes házasság lett belőle
Ildikó kalandos története a szegedi egyetem búcsú buliján kezdődött. Csak egy görög nyaralásra szeretett volna menni, amelyből egy lassan négy évtizedes házasság lett.
Hogy került Ciprusra, hogyan fogadta párja családja, hogyan tudott beilleszkedni egy nagyon más kultúrába, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie egy akkor még görögül sem tudó magyar lánynak? Ezekről mesélt nekünk az egykori kőszegi tanárnő, aki végül görögöket tanított német nyelvre.
Az orvosi diploma miatt indultak Ciprusra
1990-ben – a rendszerváltás után - egy turista útlevéllel indultam neki az útnak. Nem én döntöttem úgy, hogy Cipruson szeretnék élni. A férjem állami ösztöndíjjal tanult Magyarországon, és annak az árát le kellett dolgoznia Cipruson, vagy ki kellett volna fizetnie. Ő kezdő orvos volt, én kezdő pedagógus, a ’90-es évek Magyarországán nem tudtuk volna ez utóbbit megtenni.
Mikor tudtuk már, hogy költözünk, akkor bementem a kőszegi rendőrségre, hogy megtudjam, mi szükséges ahhoz, hogy Ciprusra utazzunk.
Megkérdezte az ügyintéző, hogy van-e érvényes útlevelem. Mondtam, hogy igen. Rendben – ennyi volt a válasz. Ez ekkor nagy szó volt,
hiszen addig határzárral, fegyveres katonákkal voltunk elválasztva a kapitalista külföldtől. Csak egy példa: mikor 1981-ben látogatóba szerettünk volna menni Ciprusra, a férjemnek – aki Szombathelyen dolgozott a kórházban és Kőszegen lakott – külföldön kellett egy meghívó levelet feladnia, amiben igazolja, hogy ellát engem, amíg Cipruson leszünk. Vagy mikor összeházasodtunk, az Igazságügyi Minisztériumtól kellett engedélyt kérni.
Ezek után érthető, hogy még megérdeklődtem, hogy meddig maradhatok kint, amire az volt – a logikus – válasz, hogy amíg érvényes az útlevelem.
Az eljegyzés, szülőkkel
Hét év volt a terv
A terv az volt, hogy hét évig maradunk, amíg a férjem ledolgozza az ösztöndíját. Én az akkor – igen megértő és engem segítő - iskolaigazgatómtól, Krancz Józseftől kértem hét év fizetés nélküli szabadságot. Ő ezt engedte, azzal a megjegyzéssel, hogy azt ugyan nem tudja megígérni, hogy történelem-németet fogok majd tanítani, de ha visszajövök, biztos lesz munkám. Ez óriási lelki támogatás volt akkor nekem, amikor elindultunk az ismeretlenbe. Soha nem felejtem el neki.
Az első időszak nehézsége a nyelv volt
A kezdet nagyon nehéz volt. Nem tudtam görögül. Korábban a német nyelvtudásommal mindenhol boldogultam, ahol megfordultam: Németországban, Lengyelországban, Romániában, Olaszországban, Ausztriában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Törökországban és Görögországban is. A megszokott német kultúrkörből átkerültem egy angol-görög kultúrába, hiszen Ciprus angol gyarmat volt.
Mint a Bazi nagy görög lagzi
Az addigi önálló lakással, élettel rendelkező, szocialista világunkból becsöppentem egy görög családba. Férjem szüleinél laktunk majdnem egy évig. Igaz, hogy nem abban a klasszikus családban.
Évekkel később sokat nevettünk a Bazi nagy görög lagzi című film találó jelenetein, amelyekkel jó pár dologban hasonlókat éltünk meg mi is.
Anyósomék felvilágosultabbak, ezáltal nyitottabbak is voltak azért sok mindenben.
Sokat köszönhetek azoknak a régóta (még 1974 előtt odakerült) Cipruson élő vegyes házaspároknak is, akik mikor meghallották, hogy jött egy újabb magyar feleség, akkor felkerestek, meghallgattak, lelkileg is támogattak. Azóta is emlegetjük. De nem csak velem voltak ilyenek. Igaz, kevés volt akkor itt a magyar, de mindenki tudott mindenkiről. Később összebarátkoztunk. Mikor a gyerekek kicsik voltak, együtt jártunk piknikezni a hegyekbe, vagy a tengerpartra, mindenki kiönthette a szívét, és a politikai nézőpontok ellenére is összetartottunk. És ez a barátság azóta is tart.
A rokonság is szeretettel fogadott, bár nyelvi nehézségeink voltak.
Egy kedves rokonom egyszer megtette, hogy megfogta az éppen Németországból nyaralásra hazaérkezett rokont, együtt lementünk a tengerpartra egy kávézóba, és a „tolmács” segítségével próbált beszélni velem a problémáimról,
igyekezett vigasztalni és tanácsokat adni – és marasztalni.
A legmeglepőbb: a síró ismeretlenhez is odamennek
Még 1981-ben, amikor csak látogatóban voltunk Cipruson, összevesztünk a férjemmel. Én elmentem sétálni, de sírtam az úton. Egyszer csak odajött hozzám egy idősebb néni, megsimogatott és valamit mondott. A férjem – aki utánam jött – lefordította: „Ne sírj, hamarosan visszatérsz a hazádba és minden rendbe jön”. Azt hitte, hogy a libanoni háború elől menekülő arab vagyok. Mehettem volna én bömbölve bárhol Európában, biztos, hogy senki nem kérdezi meg, hogy mi a baj…
A legnehezebb: otthagyni szeretett szüleimet, barátainkat és a munkámat
Nekem talán az volt a legnehezebb, hogy ott kellett hagynom a szüleimet, akiknek a nagylányuk már évek óta Németországban élt, és így teljesen egyedül maradtak. A barátainkat, akikkel szerettünk együtt lenni, és egy ígéretesen induló pályát (Győr-Sopron megye német nemzetiségi iskolák és óvodák szakfelügyelője, majd Kőszeg egyik legjobb iskolájának történelem-német tanára) voltam.
Szóval, a hazámat. Az addigi – teljes, szép – életemet, és elfogadni, hogy háztartásbelivé válok.
De féltem a háborútól is, hiszen nem volt annyira távoli 1974. Az itteni magyarok átélték ennek minden borzalmát. Azt, hogy ez mennyire benne van a mai emberek életében is, arra akkor jöttem rá, mikor a párom a második randinknál egyszer csak azt mondtam nekem: „hát tudod, a háborúban…” Akkor ledöbbentem, átcikázott az agyamon: „Atya úr Isten, hány éves a mellettem ülő, jóképű orvostanhallgató?” Hiszen hallottunk híreket a ciprusi görög-török háborúról, de ki gondolta volna, hogy a barátom megjárta ezt a poklot… Hiszen mi itt Európában a háború szó hallatán a 2. világháborúra asszociálunk.
Marios az irodájában, a falán a szegedi diploma
A legnehezebb azonban mégis a nagylányunknak, Melinának volt, aki Magyarországon befejezte az 1. osztályt, majd Cipruson elkezdte a 2.-at úgy, hogy a nyáron még görögül is meg kellett tanulnia, végül sikeresen, nagyon szép eredménnyel zárta az évet. Ákos, a fiúnk akkor 2 éves volt, nem sokat érzékelt a dolgokból.
Melina
Csak akkor lehetett mosni, ha a szomszédnak szóltak
És nehéz volt az is, hogy feladtuk az önálló életünket, összeköltöztem a férjem szüleivel. De ott volt a remény, mert tudtunk venni egy épülőfélben lévő lakást, amibe – akkor úgy reméltük – pár hónap múlva beköltözhetünk. De a cég csődbe ment, a lakás majdnem elúszott. Szerencsénkre a házban sok fiatal értelmiségi vásárolt lakást, ügyvéd, tanár is volt köztük, és összedugtuk a fejünket, hogy megmentsük a házat. Végül mi fejeztük be az építkezést. Itt találkoztam először a csőd fogalmával testközelből – addig csak politikai gazdaságtan órán került szóba.
Végül beköltöztünk.
A 3. emeleti lakásba a vizet lentről hordtuk fel úgy, hogy nem volt korlát, nem volt áram, és persze lift sem. Hónapokig úgy mostunk, hogy szóltam a szomszédnak, hogy ő ne mosson,
mert az áram csak egy vezetéken jött a 4 szintes házba. De a nehézségek összekovácsoltak minket. Hosszú éveken át igen jó szomszédok lettünk, össze is jártunk.
Ákossal gulyásleves főzés közben
A tanítványok tanították görögül
Én a tanítványaimtól tanultam meg görögül. Igazából fizetnem kellett volna érte nekik. A férjem, Marios megunta, hogy morgok, hogy nincs munkám, ezért kirakott egy cetlit a kórházban, hogy német nyelvoktatást vállalok. Az első tanítványom nagyon boldog volt, hogy csak németül beszélünk az órán, de két hónap után feladta. Aztán jöttek mások és én otthon tanítottam a németet nekik. Később egy főiskolán és szállodákban is vállaltam már oktatást.
A gyerekek otthon az esőben szaladgáltak örömükben
Cipruson nyáron nagyon meleg van. Ugyanakkor minden 3. nap elzárták a vizet. És bár minden ház tetején van víztartály, nehezen viseltem, hogy a csapból nem folyt víz. Mikor a gyerekekkel nyáron hazamentünk, és esett az eső, akkor ők kint rohangáltak örömükben, hogy nyáron esik, zöld a fű és jókat lehet benne bukfencezni.
Fura, hogy nincs négy évszak, hiányzik az ősz és a tél. Az ősz gyönyörű a hegyekben, a Kaledónia vízesés és a hozzá vezető túraútvonal nagy élmény.
Ciprusról mindenkinek csak a napfény, a tenger jut az eszébe. De azért télen a 2000 méteres Troodoson mindig van hó.
Oda szoktunk felmenni a gyerekekkel szánkózni, a fiúnk ott tanult meg síelni. Nagy élmény volt, mikor például egy narancsszüret után felmentünk szánkózni. A tél itt 10-15 fokot jelent, a 28 év alatt 2-3 alkalommal havazott. A gyerekek nem mentek iskolába, helyette irány a domb, lehetett hógolyózni, hóembert építeni.
Az egész család szereti a tengert (az ittenit is és a magyart is). Amíg a gyerekek kicsik voltak, sokat mentünk velük télen-nyáron tengert nézni. A háborgót, a naplementést, a fürdésre csábítót, a selymeset vagy kagylókat, kavicsokat szedni. Örök szerelem marad… A gyerekek szeretnek búvárkodni is, Ákos pedig imád a hegyekben, sziklás oldalon biciklizni.
A nyári esték is varázslatosak. Mindenki kint ül a verandán, vacsorázik, beszélget, és valahol szól a zene.
Az itt élők extrovertáltak, nem úgy, mint mi, magyarok. A fiatalok bárokba, kávézókba, vendéglőkbe járnak, és a tengerparton nagy az éjszakai élet.
Butus is szeret kirándulni Troodosra
Sokan etetik a kígyókat
Meglepett, hogy néha kígyók keresztezték az utunkat, még séta közben is. Szerencsére nem mérges kígyók voltak - habár vannak ilyenek is szép számmal - ráadásul a 2-2,5 méteres kígyókat sokan etetik, mert azok megfogják a rágcsálókat.
Egy szörnyű földrengés után új lakás meglepetéssel
A lakásunkat egy szörnyű 6,6-os földregés után szerettük volna eladni. Borzasztó élmény volt a 3. emeleten – miközben a konyhában tanítottam – átélni.
Bár itt a házakat földrengés-biztosra építik, az épület kilengett, a tárgyak lepotyogtak. Aznap éjjel rokonoknál aludtunk
egy földszintes házban. Másnap mikor visszamentünk, a szomszédok már lapátolták ki a jeget, vizet, ami bezúdult a lakásunkba. Akkor indultunk el – sajnálva a jó szomszédokat - házat keresni. Jó időbe telt, mire rátaláltunk arra, amiben most is élünk.
Érdekes történet volt ez is: A szomszéd vitt el megmutatni egy házat, ami nekem nem tetszett. De ahogy keresgéltünk a környéken, megláttam egy kertes házat, a garázskapun egy telefonszámmal. A férjem azonnal mondta, hogy ez nem a MI pénztárcánknak való, de én meg gondoltam magamban, hogy azért meg kéne kérdezni. Felhívtam őket, de megijedtem, mert valaki angolul beszélt. Majd kaptunk egy újabb számot, ahol majd görögül beszélnek velünk. Elkezdtem beszélni, mire
a vonal másik végén egy kedves női hang üdvözölt görögül és Ildi néninek szólított. Mint kiderült, egy orosz lány volt, aki még a főiskolán volt a tanítványom, és megismerte a hangomat.
Mondta, hogy alkudjunk bátran, mert a szülei hajlandóak sokat engedni az árból, mert vissza akarnak menni Moszkvába. Így aztán sikerült alaposan lealkudni az árat és beköltöztünk a két szintes, kertes házunkba.
Az első pillanattól napelemek biztosítják a meleg vizet, egy olyan szigeten, ahol az év 360 napján süt a nap. Ez nem csoda, mint ahogy az sem, hogy egy éve már az áramtermelésre is használjuk a napenergiát, és ezzel bátrabban működtetjük a légkondit is, ami a nyári nagy melegben és párában jól jön.
A tömegközlekedés csak pár éve indult be Cipruson, addig mindenki saját autóval járt. Ezért nem ritka, hogy egy családban akár 3-4 autó is van.
A nagy felfutás után jöttek a gazdasági nehézségek
Mikor kiköltöztünk, az nagyon tetszett, hogy volt egy általános jólét. Aztán gyors fejlődésnek indult az ország, egyre több vendégmunkás is érkezett, akik az építkezésen és a turizmusban dolgoztak. (Eddigi életünk állandó építkezések között zajlott: utakat, járdákat csináltak, csatornáztak, középületek készültek.) Az építőipar felfutott, a hitelekhez könnyű volt hozzájutni. Egyszer azonban kidurrant a nagy lufi. 2010 után olyan krízis volt, hogy pl. 2013-ban volt olyan bank, ahol a 100 ezer euró feletti pénzt elvették a tulajdonosától, hogy ne menjen csődbe a többi bank.
Nagyon nehéz időszak volt ez sok családnak. Minden bezárt, leálltak az építkezések, kevesebb munka volt, több lett a munkanélküli, és voltak családok, akik csődbe mentek.
Az állami alkalmazottak fizetésének is több mint harmadát elvették. De aztán megint talpra állt a gazdaság és ma már újra felmenőben van.
A családok ma is összetartanak, még sok a nagy család, a menyünk révén a miénk is),de a fiatalok már itt is másként, sokkal szabadabban élnek. A nők munkát is vállalnak és kevesebb a gyerek is, pedig az édesanyáknak csak 16 hét szülési szabadság jár. Nagyon sok segítséget kapnak viszont a nagyszülőktől minden téren.
Háttérben a paphosi vár és hatalmas hullámzás
A következő részben Ildikó elmeséli, hogy milyenek a hétköznapok Cipruson, mit szeretnek enni, milyen az egészségügy és az oktatás, hogy éli meg a kétlakiságot ő, és hogyan boldogulnak a gyerekei, akik egy vegyes családban nőttek fel.
A fotókat Ildikó jóváhagyásával közöljük
