Cillian Murphy az Oppenheimer után ismét nagyot alakít, ezúttal problémás fiatalokat szed ráncba – A netflixes Steve feldühít, meghat és önvizsgálatra sarkall
Cillian Murphy a 2023-as Oppenheimerért elnyert Oscar-díja után, úgy tűnik, nem abba az irányba indult el, mint sok sorstársa korábban. Nem a nagy blockbustereket és ismert kasszasikerfranchise-ok új főgonoszának szerepeit keresi, hanem a szerzőibb, függetlenebb, mélyen emberi történetek karaktereit. Az Oppenheimer óta ez a második filmje, tavaly jelent meg ugyanis a Magyarországon még nem forgalmazott Small Things Like These című drámája, amelyben egy 1985-ben élő édesapát alakít, aki felfedezi a helyi kolostor zavarba ejtő titkait, és sokkoló igazságokra derít fényt. A rendezővel, Tim Mielantsszal nem először dolgoztak együtt, ezt megelőzően a Birmingham bandája című gengsztersorozat hat epizódját is Mielants vezényelte le.
Nem kell azonban megijednie a rutinos filmfalóknak a Netflix-címkétől, a streamingóriás nem gyártója, csupán forgalmazója a Steve-nek, amely egy teljes mértékig szerzői film, egy ízig-vérig ír-brit dráma.
Max Porter a saját, Shy című regényéből írta meg a forgatókönyvet, amely a kilencvenes években játszódik egy problémás fiatalok számára létrehozott bentlakásos iskolában, a Stanton Woodban. A cselekmény a címszereplő igazgató, Steve (Cillian Murphy) kaotikus 24 órájáról szól, aki nyilvánvalóan szereti az ottani srácokat, akiket a társadalom elutasított, kivetett magából. A Shy nevű fiú (Jay Lycurgo) különösen közel áll hozzá. Ő azonban ezen a napon több fronton is a mélypontra kerül. Először is telefonon beszél az anyjával, aki gyakorlatilag örökre kitagadja őt, már nem tud több esélyt adni neki. Amikor később kiderül, hogy a Stanton Woodot az alapítvány hat hónap múlva bezárja, már tudjuk, hogy Shy-nak nem lesz hova mennie. S bár a regény Shy nevét tette meg címnek, a belőle készült film már inkább Steve története, ezért is döntött Porter a címcsere mellett.
Megismerjük természetesen az egyébként rövid és feszes játékidő (kb. 93 perc) alatt a balhés srácokat és a tanárokat is, illetve nézőként elgondolkodunk majd azon, amit a filmbeli filmesek is felvetnek többször: hogy vajon szükség van-e egy ilyen intézményre az adófizetők pénzéből vagy különféle adományokból, amelyben erőszakos, bűnöző, a társadalomba nem való „romlott almákat” pátyolgatnak.
A Steve próbál hihetetlen empátiával közelíteni témájához és karaktereihez. Látjuk, hogy a fiúk milyenek: mocskos szájúak, verekedősek, nem bírnak nyugton megmaradni, állandóan froclizzák egymást, összekapnak valamin, látszólag semmit és senkit nem vesznek komolyan. A tanároktól, főként Steve-től és az igazgatóhelyettes Amandától (Tracey Ullman) mégis azt halljuk folyamatosan, hogy mennyire szeretik őket, és hogy érdemes küzdeni értük. Ez nézőként talán kevésbé jön át, a srácokat nem igazán ismerjük meg, a felületes bemutatásuk pedig nem igazán támasztja alá a tanárok velük kapcsolatos érzelmeit.
De oké, vegyük úgy, hogy most Steve van a középpontban, az iskola működése, a diákok sorsa és az elkerülhetetlen bezárás/megszűnés pedig mind erős hatással vannak rá. A saját démonaival kell megküzdenie azért, hogy továbbra is segíthessen ezeknek a fiataloknak.
Merthogy igen, ők továbbra is emberek, megvannak a maguk traumái, a lelkileg is fizikailag is megterhelő múltjuk és persze a látszólag teljesen kilátástalan jövőjük.
És ebben lesz aztán a film utolsó 20 percében kulcsfigura Shy karaktere, aki meghoz egy súlyos döntést, amely aztán nagy hatással lesz a diáktársai és Steve életére is. Igen, nehéz az ilyen emberekkel együttérezni, de a Steve ezt sikeresen átülteti a nézőkbe, az érzelmi belehelyezkedés nem lesz túl nehéz.
Tim Mielants rendezőként hozott egy-két nem feltétlenül e témába és zsánerbe való döntést is, például az extrém kameramozgásokat és zenehasználatot, ezek pedig első blikkre le is ugranak a filmről, s inkább csak szimpla szemcsemegének tűnnek, mégis kellőképp aláhúzzák Cillian Murphy figurájának gondolatait, félelmeit, tehetetlenségét vagy épp elhivatottságát, örömeit.
A Steve mindezek ellenére egy abszolút csöndes kis film (annak ellenére, hogy igen-igen sokat kiabálnak, ordítoznak benne), amely könnyen elsikkadhat a streamingrengetegben, pedig érdemes vetni rá egy gyors pislákoló pillantást, mert több, mint valószínű, hogy az később kiterjedtebb, szerteágazóbb gondolatok formájában kap lángra bennünk.
