„Csak egy forró csokira gyere le” – hogyan óvjalak meg a Covidtól és a magánytól karácsonykor?
Talán nincs olyan ember ma az országban, aki ne szembesülne a fenti – vagy ahhoz hasonló – dilemmával. Orvosok, járványügyi szakértők hada javasolja komoly hangon, hogy idén "felejtsük el a karácsonyt." Abban a formában mindenképp, ahogy sokan megszoktuk. Zsibongás, bugyogó halászlé, családmeleg, csődülő rokonság és ajándékozás – mindez ha nem is lesz tiltott, de mindenképp veszélyes.
Igen, a 75 éves apámra, aki a szülővárosomban él, és évente 3-4-szer látom, talán halálosan veszélyes is. Megfordult a fejemben, hogy nem megyek. Hogy egy százalék esélyt sem adok annak, hogy a nagyvárosból behurcoljak az életébe egy vírust, amelynek az árnyékában február óta él a világ. Aztán felhívott, és bár soha nem tuszkolta rám magát, azt mondta: "Szívem, ez a sz...r év jól megnyirbálta a fiatalkoromat, elment Somló, Balázs Fecó, az egyik legkedvesebb kollégám is, csak két év volt köztünk. Csak egy pár órára hadd lássalak, huszonharmadikán is jó lesz. Csak egy forró csokira." Belemosolyogtam a telefonba: "Mint régen, apa?" Kis csönd után válaszolt: "Mint régen."
Fél szavakból értettük egymást. Egy elvált apa és az egykor kicsi, szöszi lánya, akik csak a szenteste előtti napon lehettek együtt, és megtanulták, hogyan fordítsanak át karácsonyi varázslatba egy hétköznapot.
Miközben a két hónapja vásárolt, ajándék túradzsekijét szuszakoltam be egy óriás, ezüst papírzacskóba, elkezdtek bevillanni az emlékek azokról a hólepte, évtizedes apa-lánya karácsonyokról.
Huszonharmadikán, délelőtt jött értem. Akkoriban még nagy, fehér decemberek voltak. Izgatottan huppantam be az agyonfűtött Trabantjába, ő lehúzta a sapkámat, kilazította az anorákom cipzárját, lazán a hátsó ülésre dobta a korcsolyámat. Utáltam, ha ilyen "apásan" elrendezett rajtam mindent, prüszköltem, amikor a frumfrumat is félresimította. Ő nevetett, aznap végig nevetett. Általában a Szelidi tóra robogtunk le, mert ott volt a legmasszívabb a jég és a legkevesebb az ember. A befagyott nádas mellett rám adta a hófehér korcsolyámat (az összes sportszeremet ő vette, ehhez ragaszkodott), visszabugyolált az anorákomba, ötször rám kerítette a nagy, kötött sálamat, aztán kézen fogott, és rám nézett: "Kész vagy?" Bólintottam.