„Csak egy forró csokira gyere le” – hogyan óvjalak meg a Covidtól és a magánytól karácsonykor?
Az ő korcsolyája koromfekete volt, ahogy a bársony kordnadrágja, a dzsekije és a bőr autóskesztyűje is, amibe úgy csimpaszkodtam, mint egy kismajom. Megindultunk. Testnevelés-történelem szakos tanár volt, eszméletlen jól tudott korcsolyázni. Neki köszönhetően hatévesen már én is. Süvítve száguldottunk a tó kékeszöld, recés jegén, a hallgatag nádszigetek mentén, bele a nagy, néma télbe. Keményen markolta a kezemet, szikrázva karcolta a hosszú íveket a jégbe, én szinte repültem utána, a korcsolyám fel-felemelkedett. Az arcomba vágott a szél, a szemem előtt összefolyt a tó, a leszáradt nádból kitotyogó vadkacsák, a távolban kiabáló korcsolyázók és a hamuszürke ég.
Nem emlékszem, mikor éreztem magam utoljára olyan erősnek és szabadnak, mikor bíztam rá magam egy másik emberre olyan ujjongó örömmel, olyan magától értetődő bizonyossággal, mint akkor, hatévesen a jégen száguldó apámra.
A nap többi része suta volt és nagyszerű. Visszamentünk a kis, lakótelepi garzonba, ahol egy régi, matyómintás vázában csoffadt fenyőágak meredeztek, össze nem illő színű szaloncukrokkal, és bizonytalan formájú díszekkel. "Látod, hogy megerőltettem magam? Csak neked!" Apám leplezetlenül röhögött, kihámozott az anorákból, a frumrumhoz már nem mert nyúlni, aztán rohangálni kezdett a konyha és a szoba között. Rendezkedett, sürgött-forgott. Forró kakaót hozott be két ormótlan, fehér bögrében (mindig túlcukrozta), aztán rám parancsolt, hogy forduljak el, amíg az egész szőnyeget beterítette az ajándékaimmal.
Nem volt gazdag, de az volt a heppje, hogy egész évben ajándékokat vett nekem, így az ünnepre valóságos arzenállal állt elő. Azután hozzám lépett, magához ölelt, belevesztem a fekete, aranycímeres pulóverébe, és egy nagy puszit nyomott a fejem búbjára. Soha nem érzelgett, de akkor éreztem, hogy meghatódik. "Na, nézd meg, miket kaptál!" – nagyot lódított rajtam, én meg sikítozva rávetültem az ajándékokra, a ruhákat magamra aggattam, a karórát felcsatoltam, az új teniszütőt meg a játékokat két kézzel magamhoz öleltem. Ült a nagy, barna bőrfotelében, amely a horgászvitrinje mellett állt, és csak nézett. A tekintetében egyszerre volt öröm és reményvesztettség. Azt hiszem, ezt csak egy elvált apa értheti meg.
Aztán az ölébe vont, ültem a térdén, lóbáltam a zoknis lábamat, és nem beszéltünk. Órákig. Körülöttünk izgatottan készülődött az ünnepre az alföldi város, világító ablakok mögött sütött-főzött-díszített a világ, de minket az nem érdekelt.
A puha bőrfotel, az ajándékaim, a forró kakaó és a csenevész fenyőágak belesűrítették abba a szabálytalan, csendes estébe a karácsonyi varázslatot, ami csak a mi kettőnké volt.
Tudtam, hogy én másnap reggel hazamegyek a családomhoz, ezernyi ember zsibong majd körülöttem, csillogni fog a hatalmas fa és bugyogni a halászlé, gurigázom a vastag héjú narancsokat a padlón. Apám pedig egyedül kiautózik a Dunapartra, és azokra gondol, akiket szeretett, de már nem lehetnek vele. A szentestét évtizedekig magányosan töltötte.
Azóta negyven év telt el, sok-sok valódi, együtt töltött, családi karácsonnyal.
Idén már ő sem lesz egyedül szenteste, és persze én sem. De együtt megint nem lehetünk. Csak huszonharmadikán, pár órára, maszkban, a kis garzon két sarkában, kakaó helyett forró csokival (újabban az a kedvence).
Ültem a szőnyegen, kezemben az ezüst papírzacskóval, és az extravagáns, márkás pufidzsekivel, amiről tudom, hogy imádni fogja. Arra gondoltam, hogy a rárakódott évtizedek alól megint elő kell kaparnunk azt a hétköznapi, ferde, suta karácsonyi varázslatot. Egy vírus miatt, amelynek a létezéséről tavaly ilyenkor még nem is tudtunk, idén, reméljük, csak most az egyszer, újra el kell fogadnunk, amit már kislány korom óta tudunk: hogy ami összeköt bennünket, az nem az ünnepnapok miatt fontos, hanem épp azok ellenére.
Hogy a maszk fölött összevillanó tekintetünk elég lesz-e az ünnepi hangulathoz? Persze, apa. Mi, ketten régi motorosok vagyunk. Menni fog.