A Rovatból

Mutasd meg, van-e rajtad bugyi! – mikor jó, ha kiderül egy titok, és mikor nem

A BÚÉK című magyar vígjáték az olasz eredetinek pontosan az ötödik remake-je, vagyis ötödszöri rókabőr-lehúzás egy zseniális sztoriról. Mivel egyik előzményt se láttam – vagy épp ezért – rég szórakoztam ilyen jól. Kritika.

Link másolása

Szeretek előítéletmentesen beülni egy filmre. Nem érdekel, hogy kedvelem-e az alkotót, odavagyok-e a korábbi filmjeiért, játszik-e benne kedvenc színészem. És az sem érdekel, ha a film remake, azaz utánlövés. Az érzelem-vezérelt néző típusába tartozom: ha egy mozi az első percben kézen fog, és a végéig nem enged el, akkor számomra az egy jó film.

Goda Krisztina (Csak szex és más semmi, Kaméleon) új vígjátéka ennek a kritériumnak tökéletesen megfelel. Még akkor is, ha a vetítőteremben talán én voltam azon kevesek egyike, aki nem látta a 2016-os olasz eredetit, a komoly nemzetközi sikert aratott Teljesen idegenek című drámai komédiát. Szándékosan sorolom ebbe (az egyébként létező és komoly múltra visszatekintő) kevert műfajba: a filmen sokat lehet nevetni, de a végére keserűvé csomósodik az ember szájában ez a nevetés, és bár a magyar alkotók “könnyítettek” az alapsztorin, a BÚÉK továbbra is egy bőr alá kúszósan, alattomosan szomorú vígjáték maradt.

Az alaptörténet szerint egy hét fős baráti társaság (két pár, a válófélben lévő háziasszony és két egyedülálló férfi) a közös szilveszteri vacsorájukon bizarr játékba kezd. Mindenki kiteszi a mobilját az asztalra, és megfogadják, hogy egész este bárki, bármilyen sms-t, hívást vagy csetüzenetet kap, azt a többiek előtt, nyíltan felvállalja, megmutatja, kihangosítja stb.

És innentől kezdve a digitális világ először csak vicceskedve, incselkedve, majd lassan egyre alattomosabban, csontig hatolóan kavar bele ennek a hét embernek az életébe, mígnem teljesen átveszi felettük az uralmat.

Minden egyes telefonpityegéssel álarcok hullanak le, mögöttes szándékok, csúnya (vagy egyszerűen csak mélyen emberi) titkok lepleződnek le, gennyes sebek fakadnak ki. Mire ez a hét ember feláll az asztaltól, semmi sem ugyanaz többé. Már csak az a kérdés, ki járt jól, és ki rosszul ezzel a virtuális pokoljárással.

Talán nem véletlen, hogy a filmről a világhírű Agatha Christie-krimi, a Tíz kicsi néger jutott az eszembe. Itt ugyan senki sem hal meg (ott ugye egymás után mindenki), de az egy térben összezárt emberek kapcsolati dinamikája, a sötét titkok fokozatos felfedése, a karakterek mozgatása, ütköztetése, a feszültség folyamatos fokozása, és a drámai csúcspontok tűpontos adagolása olyan alkotói precizitást és arányérzéket követel, amelyhez tényleg profik kellenek. Bár Goda Krisztina rendező dolga annyival könnyebb volt, hogy a rendelkezésére állt egy szinte tökéletesen kidolgozott forgatókönyv (alkotótársával, Divinyi Rékával változtattak rajta itt-ott, de nem sokat), ettől függetlenül a BÚÉK-ot ilyen minőségben megcsinálni véleményem szerint még így is mestermunka.

Egyetlen üres másodperc, elvarratlan szál, fölösleges pillantás sem maradt a filmben, végig minden és mindenki a helyén volt.

Az egy térben zajló kamaraműfaj másik alapkövetelménye: MINDEN egyes színésznek kifogástalannak kell lennie, különben összeomlik az egész, mint a kártyavár. Szerencsére a rendező itt is biztos kézzel választott: a hét szereplő szinte teljesen egy szinten mozgott. Csak azért nem mondom, hogy mindenki tökéletes volt, mert akadt, akinek kevesebb mozgástér jutott.

Számomra Hevér Gábor és Bata Éva kettőse emelkedett ki egy kicsit a többi alakítás közül, igaz, az ő kapcsolati drámájuk volt a legkidolgozottabb, olyan mély, fájdalmasan esendő és emberi árnyalatokkal, amelyben mindketten brillírozhattak. A Dömét alakító Elek Ferenc is képes volt egy vacsorányi idő alatt megrajzolni egy teljes emberi sorsot, de Lengyel Tamás és Törőcsik Franciska kettőse is remekül működött. Talán a háziasszonyt játszó Szávai Viktóriára és a magányos nőgyógyász bőrébe bújó Mészáros Bélára vetült csak néha az egysíkúság árnyéka, de ők sem lógtak ki a sorból, a hét karakter közti kémia végig folyamatosan magas szinten “rezegtette” a filmet és a színészi játékot.

Mondhatnám, hogy a BÚÉK-ot csak azok nézzék meg, akik nem látták az olasz eredetit (és/vagy a görög, a spanyol, a török és a francia feldolgozásokat). De nem mondom.

Bár valószínű, hogy a nem várt fordulatokon felszisszenni tényleg csak az fog, aki nem ismeri a sztorit, a BÚÉK ettől még egy kifejezetten szórakoztató, a nemzetközi színvonalat teljes mértékben hozó, nagyon hangulatos vígjáték.

Amelyen jókat lehet mulatni, de közben (és még utána is egy jó ideig) alaposan el lehet merengeni arról, hogy vajon mennyire őszinték az emberi kapcsolataink – a sokszor megrendíthetetlennek hitt, több évtizedesek is –, mennyire merünk igazán önmagunk lenni a hozzánk legközelebb álló emberekkel, és vajon vannak-e (legyenek-e?) a lelkünkben csukott ajtók, amelyeket a házastársunk/szerelmünk/édestestvérünk/legjobb barátunk is csak akkor nyithat ki, ha a kulcsot mi, önszántunkból adjuk oda neki.

Bemutató dátuma: 2018. december 6. (Forgalmazó: InterCom)

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: