Bősze Ádám: Én ilyen vagyok, ha ezt szeretitek, megtartotok, ha nem szerettek, akkor meg kirúgtok
– Egy interjúban volt egy elsikkadt félmondat, amibe én belekapaszkodnék: azt mondta, az édesapja hozta be Magyarországra a Traubisodát. Hogy történt ez?
– Hozzá kell tenni, hogy nagyon kicsi voltam, amikor ez történt, első kézből származó információim nincsenek, csak a családi legendáriumból tudom. Édesapám volt a Badacsonyi Állami Gazdaság főmérnöke, és őt bízták meg azzal, hogy ennek az osztrák üdítőitalnak a gyártását Magyarországra hozza. Épp nem olyan rég, augusztusban találkoztam édesapám egy volt kolléganőjével, megkérdeztem, igaz-e a történet, és megerősítette, hogy igen.
– Ön igazi rejtői alak. Fiatalként aluljáróban aludt, és miután nem vették fel a színművészetire, szerzetesnek állt. Más ennyire már írói életművet építene. A színészet és a szerzetesség nem feltétlenül az a két szakma, amit az ember összekapcsolna.
– Alapvetően nyugtalan természet vagyok, bármennyire is nyugodt embernek tűnök. Ideig-óráig tudok csak valamit kitartóan, nagy intenzitással csinálni. Ez persze az életem minden szegmensében megjelenik.
Viszont mindig azt csináltam, amit szerettem, tehát ebből a szempontból nagyon szerencsés ember vagyok. Ha valahol nem éreztem jól magam, akkor onnan előbb-utóbb eljöttem.
Színész is akartam lenni, aztán szerzetes is akartam lenni. A színészetről nagyon hamar lemondtam, és később a szerzetességről is. Vonzott a gitárművészi pálya is, de hiába gyakoroltam egy éven keresztül napi nyolc órát, rájöttem arra, hogy nem vagyok elég tehetséges. Későn kezdtem, a hallásom sem elég jó.
– A Zeneakadémiára azért csak bejutott.
– Zenetudományi szakra. Nem tudom, hogy a többi szakon mi van, de nálunk nem az volt a döntő, hogy ki milyen virtuóz szolfézsból. Persze azért nem ártott, ha jól hall valaki, de szükség volt a jó zenei ízlésre és a történelmi érdeklődésre is. Sajnos a zongoratudásom sem volt tökéletes. Hozzáteszem, hogy öt év Zeneakadémia után ugyanazokkal a darabokkal záróvizsgáztam, amikkel felvételiztem. De ez már inkább a tanárom számlájára írandó.
– Laikusként az ember azt gondolná, hogy a Zeneakadémián minden szakon nagyon kell tudni zenélni.
– Hogyne. Én nagyon féltem is tőle, azt hittem, hogy már az épületbe is csak azok mehetnek be, akiknek zeneakadémiai diplomájuk van.
– A szerzetesek életéről két szélsőséges sztereotípia él. Az egyik, hogy korbáccsal fenyítik magukat és szöges ágyon alszanak, a másik, hogy habzsi-dőzsi megy és orgiák. Valójában milyen volt a fiatal szerzetesek élete?
– Sem korbács, sem orgia nem volt, ezt bátran mondhatom. Egyfelől nehéz élet volt, mert az embernek azokkal kellett együtt élni, akiket mellé sorolt a szerzetesrend elöljárósága. A mindennapok abban a házban teltek, arról a közösségről szóltak, amelyet mások határoztak meg. Akárhogy nézzük, ez problematikus tud lenni. Viszont én nagyon fiatalon kerültem oda: 18 évesen kezdtem a próbaévemet, ez volt a noviciátus időszaka, utána Budapestre kerültem és egy tanulmányi házban laktam. A szocializmus idején csak azok a szerzetesrendek működhettek Magyarországon, amelyek iskolát tartottak fent, tehát hasznot hajtottak az államnak, és csak azok lehettek a fiatalok közül szerzetesjelöltek, akik vállalták, hogy elvégeznek egy civil egyetemet is. Olyan emberek kerültek egymás mellé, akik képesek voltak arra, hogy egyszerre végezzenek két egyetemet. Tehát mindenki tanult a teológiai főiskolán és mellette vitt egy vagy két egyetemi szakot. Egy rendkívül magas szellemi színvonalú közösség tagja voltam, ebből a szempontból rendkívül boldog és intenzív életet éltem. Hogy ki-ki a saját problémáit hogy oldotta meg, az csak rá tartozott.
Mivel azóta a világi életről is éppen elég tapasztalatot gyűjtöttem, merem állítani, hogy egy szerzetes gondjai nem súlyosabbak egy a világban helytállni akaró ember gondjainál. Lelki szempontból nem nehezebb, nem könnyebb. Sajátos.
– Azt már többször elmondta, hogy a családja nyomására ment egyházi iskolába. Társult azért ehhez egyfajta hitbeli meggyőződés is?
– Nem. Az később alakult ki. Előtte sem volt ellenemre, de a családomban senki nem gyakorolta a vallását. Gyerekkoromban szerintem egyszer sem voltam misén, emlékeznék rá. A gyökeres változást ebben az egyházi középiskola és a zene hozta, ez a kettő terelt abba az irányba, hogy kicsit komolyabban kezdjek gondolkozni magamról. Szerettem az esztergomi ferences gimnáziumban, szinte minden tetszett, és nagyon intenzíven kezdtem érdeklődni a vallás és a teológia iránt.
– Azt is olvastam, hogy a klasszikus zene nem igazán vonzotta, legalábbis Beethoven V. szimfóniáját borzalmasnak találta. Akkor mégis mi terelte a Zeneakadémia felé?
– A kettő között azért történt egy-két esemény. Való igaz, Beethoven szimfóniáját a nagymamám mutatta meg nekem, és rettenetes volt.
– Mára megszerette?
– (nevetve) Igen, idáig azért eljutottam. A gimnázium egyben kollégium is volt, és ott elirigyeltem az egyik osztálytársamtól a gitárját. Elkezdtem gitározni, a zene pedig szépen az ujja köré csavart, és többé nem is akartam lemondani róla. Amikor Budapestre kerültem, elsőre nem vettek fel a Zeneakadémia karvezetés szakára, a már említett hallásbeli hiányosságok miatt. Akkor a rend elöljárói azt mondták, hagyjam abba, a zenei pálya nem fog menni. Ők azt szerették volna, ha német-magyar szakon tanulok. Engedelmeskedtem, két hétig azzal foglalkoztam, de nem bírtam: egy konkrét zenei élmény hatására az elöljáróm elé álltam, és megmondtam, vagy engednek zenét tanulni, vagy elválnak útjaink. Kis idő elteltével a zenetudományi szakot javasolták, így megoldódott a probléma. Noch dazu oda fel is vettek.
– Talán nem mindenki tudja, hogy kottaantikváriuma van. Amikor mindenütt azt tapasztalni, hogy a kultúra visszaszorulóban van, egyre kevesebben olvasnak vagy járnak koncertekre, az ember nem gondolná, hogy egy kottaantikvárium megélhet.
– Vásárolni szinte senki nem jön be. Csak eladni. Magyarországon viszonylag sokan szeretnének megszabadulni a régiségeiktől, így a könyvektől és a kottáktól is. Kottaritkaságokkal foglalkozom: kéziratokkal, régi nyomtatványokkal, dedikált, vagy első kiadású darabokkal, vagy zenetörténeti szempontból fontos dokumentumokkal. Ezekre pedig csak külföldön van kereslet. Amikor megnyitottam az üzletemet, az volt az elképzelésem, hogy miután a bolt a Zeneakadémiához közel van, majd jönnek a diákok, és szatyorszámra vásárolják az új kiadásúnál lényegesen olcsóbb használt kottákat, ahogy zeneakadémistaként én is minden pénzemet antikvár kottákra és könyvekre vertem el. Azt hittem tehát, hogy mindenki olyan mint én. Viszont az én időmben még alig volt fénymásoló, az internetről pedig még nem is hallottunk. De külföldön még lehet számítani egy viszonylag stabil gyűjtői körre: például Japánban boldogan fizetnek sok pénzt egy első kiadású Bartók-kottáért, ami Magyarországon, lássuk be, senkit sem érdekel. Egy kivételt tudok mondani: Kocsis Zoltán. Ő viszont sajnos már nincs közöttünk.
– Egyébként bárki bemehet körülnézni?
– Bárki, de időpontot kell egyeztetni.
– Hogy kezdett a médiában dolgozni?
– 1994-ben jöttem el a ferencesektől. Az első állásom a Móricz Gimnáziumban volt, beugrottam valaki helyett németet tanítani. Nem sokkal később bekopogtam a Magyar Nemzet szerkesztőségébe azzal, hogy szívesen lennék a zenekritikusuk.
Rámnézett a rovatvezető, Lőcsei Gabriella, és azt mondta: „Na, de maga egy szerzetes!”
– Leesett az állam, nem értettem, honnan tudja. Pedig egyszerű, nyilván látott a pasaréti templomban. És akkor elmondtam neki, hogy a szerzetesség a múlté, egyébként pedig negyedéves vagyok a Zeneakadémián. Nem kezdett faggatni, hanem megkért, hogy írjak egy próbakritikát. Megírtam, felvettek. Így kezdődött, ez volt az első találkozásom a médiával. Hozzá kell tegyem, hogy azóta is csak nagyon kevés olyan nyitott emberrel, főnökkel találkoztam, mint Lőcsei Gabriella, aki teljes mértékben szabad kezet adott nekem. A zenekritikák alapján keresett meg azután a Magyar Televízió, és onnantól kezdve nem volt megállás. Dolgoztam mindenfelé, szinte mindegyik nagyobb tévénél megfordultam, egyedül talán az RTL Klubnál nem.
Volt könnyűzenei rádiós időszakom, vezettem műsort kerületi televíziónál, később a Bartók Rádióban. Ez a szakma ilyen. Amíg az ember nem talál magának egy viszonylag stabil munkahelyet, addig mindenfélét csinál. Persze a szerzetesség után eleinte nagyon élveztem a sokféleséget.
– Érdekes, hogy mondja a könnyűzenei rádiót. Hisz önt általában azért a klasszikus zenével kötjük össze akár a Virtuózok, akár a Bartók Rádió kapcsán. Ezek szerint könnyűzenével is foglalkozik?
– Nem. Akkor egyszer úgy hozta az élet, hogy könnyűzenei rádióban dolgoztam, de mondtam is sok sületlenséget, sokkal többet, mint a Bartók Rádióban. Annyira nem értettem hozzá. A könnyűzenét egyébként szeretem, van olyan élethelyzet, amikor nem tudok klasszikus zenét hallgatni, viszont egyáltalán nem értek hozzá. Örülök viszont, ha azt mondja, a klasszikus zenével kötik össze a nevem. Igyekszem lehántani magamról minden mást, ami nem erről szól. Ahhoz már öreg vagyok, hogy mindenre bevethető emberként ugráljak.
– Hányan vannak Magyarországon, akikre azt lehet mondani, hogy újságíróként kimondottan klasszikus zenével foglalkoznak?
– Jó kérdés. Mit jelent ilyen szempontból az újságíró? A zenekritika az újságírásnak egy nagyon speciális válfaja. Olyan, aki mindent csinál, tehát kritikákat ír, műsorvezető, újságíróként feldolgoz témákat, olyan nagyon kevés van. Tíz-húsz talán.
– Bevallom, mint lelkes Bartók Rádió hallgató, azt figyeltem meg, hogy ha ön a műsorvezető, akkor sokkal könnyebb bekerülni a műsora becsmérlő sorokkal, mintha az ember pozitív visszajelzést ad, vagy valamilyen építő hozzászólást tesz a műsorral kapcsolatban. Miért érzi fontosnak a trollok szerepeltetését?
– Ezen elég sokat gondolkozom most már én is. Nem arról van szó, hogy én elkezdtem volna egy ilyen műsorelemet. Úgy indult, hogy amikor 2008-ban bekerültem a Bartók Rádióba, akkor rendkívüli módon igyekeztem megfelelni a feletteseimnek és a hallgatóságnak. Tudtam, hogy a Bartók Rádió egy elegáns intézmény. Tehát volt bennem egy kényszer. Az elején kaptam hideget-meleget mindenkitől, és nagyon rosszul érintett a kritika, sokszor igazságtalannak is éreztem. Aztán az egyik reggeli adás során jött egy nagyon frappáns sms. Negatív volt, de elröhögtem magam rajta. Sajnos már nem emlékszem, mi volt, de beolvastam. És az egész átfordított bennem valamit.
Rájöttem, hogy nem érdekel, kinek mennyire felelek meg. Én ilyen vagyok, ha ezt szeretitek, megtartotok, ha nem szerettek, akkor meg kirúgtok.
Az idő során arra is rájöttem, hogy azért a hallgatók nagy része tud úgy fogalmazni, hogy a negatív kritika is vállalható legyen. Nyomdafestéket nem tűrő üzeneteket nem olvastam be soha. Viszont annak nem örülök, hogy ez mára szinte műsorelemmé vált, kezdem unni. Már nem jönnek annyira jó hallgatói üzenetek. Egyébként higgye el, nagyon szívesen beolvasnám a pozitív üzeneteket is, de egyszerűen nem visz rá a lélek. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy engem dicsérő sms-t beolvassak? Annál cikibb nincs.
– Ha valaki nem éri be a tévé képernyőjével vagy a rádióval, akkor hol találkozhat önnel személyesen?
– A stand up-műsorom első évadának az utolsó előadása december 29-én lesz az Artusban. Van egy előadássorozat, ami még csak terv, a zenetörténet leghíresebb betegségeiről. Ez, ha minden igaz, október végétől lesz látható a Három hollóban. Van a Mozsár Műhelynek egy Beszélő levelek című eseménye, ott is leszek egyszer. Az antikvárium árverést tart december 13-án, ami szintén nyilvános esemény. Október 13-án indul Pécsett a #nobabel sorozat, és lesz egy koncert a pécsi egyetemistáknak angolul, Vajda Gergellyel.
– Zeneszeretőként kik az Ön kedvencei? Patricia Petibonon kívül.
– (nevet) Fritz Wunderlich mindenen túl. Őt bármiben meghallgatom. Akár Bach János passióját, akár a Schöne Müllerint Schuberttől, akár operettet énekel. A 16. századi vokális zenét is nagyon szeretem. Még Patricia Petibonnál is sokkal jobban kedvelem Baráth Emőkét, csak neki egyelőre sokkal kevesebb felvétele van meg a rádióban, de reméljük, hogy egyre többet készít majd. Mondhatnám Baráti Kristófot. Amellett, hogy személyesen ismerem, nagyon szeretem a felvételeit hallgatni. Vilde Frang, Várdai István, Kelemen Barna... A zongoristák közül Schiff András, de ugyanúgy szívesen veszem Kocsis Zoltán Bartók felvételeit is. Tudnék mondani nagyon sokat.
– Hogy érintette, amikor megtudta, hogy Prima Primissima díjra jelölték?
– Nyilván nagyon kecsegtető ez az elismerés, arra ösztönözhet, hogy azt gondoljam, én már letettem valamit az asztalra. De nekem olyan a természetem, hogy ha ezt valaha ki fogom mondani, biztos lehet benne, hogy gyógyszer hatása alatt állok. Nagyon szeretem, amit csinálok, ha az embereknek tetszik, az boldoggá tesz, ha nem tetszik, akkor kevésbé, de nem zavar, akkor csinálok valami mást. Jól esik, de nem érzem kiemelkedő fontosságúnak az életemben, simán tudtam aludni aznap este, miután felhívtak a hírrel.
– Akkor mi az a szakmájában, ami mégis ki tudja zökkenteni, fel tudja rázni?
– Például a Pannon Filharmonikusokkal csinálom Pécsen a már említett #No Babel című sorozatot. Az első részében 45 percen keresztül be vagyok zárva a Kodály Központ nagytermébe több száz középiskolással. Őket kell érdeklődővé tennem ezidő alatt.
Ha sikerül, az nagyon jól esik, mert tudom, hogy amikor én elkértem középiskolás koromban azt a bizonyos gitárt, akkor megváltozott az életem zenei szempontból is. Ha egy picit is sikerül a gyerekeket közelebb „taszajtanom” ahhoz, ami nekem örömöt jelent, és ezt meglátom valakinek a szemében, az ki tud zökkenteni.
Annál is inkább, mert a tinédzserek még őszintén meg tudják mondani, mi volt számukra hasznos és mi nem, hogy jó volt, rossz volt, utálta, unta vagy bármi. Ez maradéktalanul pozitív.
