„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”
Megfogtam a kezedet, és te önkéntelenül visszaszorítottad. Ismerős volt ez a szorítás, kicsi koromból, amikor erős kézzel végigvezettél a rózsakerteden, én többször fenékre estem, ahogy az egy háromévestől elvárható. Te meg felkaptál, meglódítottál a levegőben, és sikkantgatva nevettél. Így szorítottál a hajóhintában is, a nyár végi, falusi búcsúban, amikor beültél velem, a kicsit kapatos nagybátyám meg csak lökött, lökött, hogy majdnem átfordultunk. Nekem felállt a karomon a szőr, belém akadt a szusz, te markoltad a kezemet, a másik karoddal a hinta vassodronyába kapaszkodtál, és megint csak sikítoztál. Nagyon szerettél sikítozni meg nevetni.
De most csendben voltál. Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva. Néztem az arcodat, a ránctalan, tejeskávé színű bőrödet (mindig irigyeltem ezt a gyönyörű, kreol színt, én papa szeplős sápadtságát örököltem), a fehér, puha fürtjeidet, amelyek még most, kócosan is a nyári bárányfelhőkre emlékeztettek, aztán a karodból kifutó csöveket, a világító gépeket, amelyek jelezték, hogy még élsz. A tekintetem kitévedt az olajszínű estébe, a pesti háztetőkre, és valahol távolabb, a kipufogógázos körút fényeire.
Két, egymásnak teljesen ellentmondó érzésre emlékszem. A haragra, hogy mindezt te már nem láthatod, hogy a világ aljas és érzéketlen, hogy hamarosan nélküled megy majd tovább, és az esték továbbra is olajszínűre festik az eget, közönyösen és kötelességtudóan, mintha nem számítana, hogy te már nem vagy itt. És hálára. Igen, hálát is éreztem, hogy azért ez a félóra még a miénk, mint gyerekkoromban annyiszor, amikor te vigyáztál rám, sajttal töltött virslit sütöttél, mert imádtam, és együtt néztük a tévében a Déli nótacsokrot, mert azt meg te imádtad.
Hálás voltam, hogy most még egy kicsit itt ülhetek veled a kórteremben, amely olyan távol van a Duna-menti falutól, és a rózsaszín dunyhás, diófa ágyas szobától, ahol nyolcvanöt évvel ezelőtt megszülettél.
Markoltam a meleg ujjaidat, és észre sem vettem, hogy a “szívinfarktusom” elmúlt. A mellkasomat szorító vasmarok meglazult, engedett végre levegőhöz jutni, az izmaim ellankadtak, a fájdalom szétfutott az ereimben, fel egészen a halántékomig, ahol sós vízzé langyult, és elkezdett csordogálni az arcomon, végig le az államra, bele a fekete garbóm magasított nyakába.
Hangtalanul és mozdulatlanul sirattalak. A szemem egy pillanatra összevillant a szomszéd ágyon fekvő öregasszonyéval, aki nem szólt, csak nézett rám, kicsit kérdőn, mégis közönyösen, ahogy az idegenek nézik mások fájdalmát.
Aztán egy kéz megérintette a vállamat. “Fél kilenc van. Mennie kell” – mondta halkan a nővér. Nem töröltem le az arcomat, úgyis sötét volt, felálltam. A nővér ellenőrizte az infúziódat, rápillantott a digitális kijelzőre, aztán hagyta, hogy megigazítsam a párnádat. “Délelőtt a családja már járt itt. Ön most munkából jött?” – kérdezte. “Igen, most nagy a hajtás. Három nap múlva Belgiumba kéne utaznom két napra, le kell mondanom a repülőjegyemet, nehogy épp akkor...” – szóltam bizonytalanul.
A nővér egy darabig nézett rám, aztán megrázta a fejét: “Már ne mondja le.”
Bólintottam. Megsimítottam a hajadat, hátrébb toltam a cserepes rózsát a szekrényeden, és elindultam. Végig a neonfényes nővérpult mellett, megint a lépcsőn, ezúttal lefelé, lassú, fáradt léptekkel. A körút sarkáról visszanéztem a sötét, vöröstéglás épületre, próbáltam megtalálni a szobád ablakát.
Csak arra tudtam gondolni, hogy negyven év sikkantgatós, rózsaszedős, hajóhintázós, együtt főzős, tévézős, magától értetődőnek vett boldogság után ez lesz az az épület, amely három napon belül végleg elvesz tőlem.