Az én diákjaim rabszolgák unokái, dédunokái voltak

Józsa Márta - szmo.hu
2015. április 15.

Ferdinandy György az egyetlen trópusi magyar kortárs író – ha ki lehet egyáltalán ilyet jelenteni. Negyvenöt évet töltött emigrációban, ebből harminchetet a trópusokon, ahol még mezőgazdasági könyveket is olvasott, hogy gyakorolja az anyanyelvét. Az ötvenes évek végén befutott francia írónak számított, de egyszer csak úgy érezte: visszatér a magyar irodalomba. Nem volt könnyű: 1988-ig Magyarországon egyetlen könyve sem jelenhetett meg. Igen termékeny író pedig, több mint ötven kötete jelent meg franciául, magyarul és spanyolul, a franciák éppen most fedezték fel újra. Veszprémben, a Pannon Egyetem által szervezett Magyar Napok témája a diaszpóra magyar irodalma volt – itt beszélgettünk vele. Arra voltunk kíváncsiak: hogy látja egy magyar író a trópusokat, és hogy látja egy trópusi író Magyarországot.

- Ha magyar gyarmat nincs is, van-e gyarmati magyar irodalom?

- Az én trópusom az a szigetvilág, ami több ezer kisebb-nagyobb szigetből, szirtből, sziklából áll. Kuba, Jamaica, Dominikai Köztársaság, Haiti (az utóbbi kettő Hispaniola szigetén) és Puerto Rico - ennyi nagyobb sziget van mindössze a Karib-tengeren. Az említett aprócska kis szigetek sorban egymás után olyanok, mint egy nyaklánc a Jóisten nyakán - valami ehhez hasonló kifejezést használt egy magyar ember. Mert magyar ember ott is van, és ott is a magyar emberek mondják meg, hogy ki kicsoda. Ezt egy magyar szobrász mondta, aki Barbados szigetén élt - és remélem él még most is -, teljesen elvágva a magyar szobrászattól és a magyar társadalomtól. Egy magyar szobrász Barbados szigetén.

- Ez a térség az Ön számára egyébként Bermuda-háromszög volt?

- A Bermuda-háromszögön ugyebár azt értjük, hogy ahol az ember hajótörést szenved és eltűnik. Hát nálam ez szerencsére nem így történt. Először úgy nézett ki, hogy hajótörés lesz, hiszen nyolc évi franciaországi tartózkodás után kerültem át erre a világrészre, a Puerto Ricó-i egyetemre, és ez kezdetben eléggé kétségbeejtő volt. Akkor még huszonöt napos volt a hajóút. A banánt szállító hajókon ennyi ideig utazott az ember hogy leérjen ebbe a szigetvilágba. Mert ugye ezek a banánszállító gőzösök mindenütt megálltak, és fel- és lerakodtak. Míg a személyszállító gőzösök kilenc nap alatt értek le a francia partokról a karibi szigetekre. De repülőjárat akkor még nem volt.

Amikor ’64-ben odaértem, akkor mondták, hogy lesz repülőjárat, és lett is, de úgy, hogy először föl kellett repülni New Yorkba, ott átszállás. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg ott kellett maradni éjjelre, és akkor másnap ment egy repülő Rejkjavikba. Még el sem indultunk, de máris vissza szerettem volna jönni. Ott megint repülőt kellett váltani, a második átszállás Luxemburgban vagy Londonban volt. Mert akkor nem merte senki egy szuszra átrepülni az Atlanti óceánt, amit ma már pocsolyának nevezünk. Egyébként abban az időben is volt már, aki egy szuszra átrepülte, Endresz Györgynek hívták.

- Az egész úgy kezdődött, hogy 1956-ban volt egy Ferdinandy György nevű autóbusz-kalauz, akinek volt egy-két álma…

- Szerettem volna elkerülni Franciaországba, francia szakos egyetemista szerettem volna lenni.

Az én családomban mindenki orvos volt, az apám, nagyapám. Nem tudom, hogy mi volt ebben a rossz, de hogy valami rossz volt, az biztos, mert ezért utasítottak vissza. Végül 1956-ban Gyergyai Albert kedves professzorom segítségével bekerültem az egyetemre Budapesten, és hat hétig magyar egyetemista voltam. Szeptemberben kezdődött, és október 23-án befejeződött a tanév, legalábbis az én számomra. És akkor arra gondoltam és arra biztattak a tanáraim is, hogy ne álljunk meg, hanem menjünk tovább és folytassuk Franciaországban ezt a megszakadt tanévet. Kikerültem először Bécsbe, ott ösztöndíjat hajkurásztak a hozzám hasonló egyetemisták, mondták, hogy nyugati ösztöndíjakra lehet pályázni. Szerencsésen francia ösztöndíjat tudtam szerezni, kijutottam Franciaországba. Úgyhogy ’57 január 13-án én már ott voltam francia területen, és folytattam a megszakadt tanévet. A közbejött sajnálatos események miatt szakadt meg - ha jól emlékszem ezt így mondtuk, ugye?

- Miért maradt Strasbourg környékén?

- Azért maradtam Strasbourgban, mert az volt az érzésem, hogy most már túl messzire jöttünk Budapesttől. Én ennél messzebb nem akarok menni, és Párizs ennél is messzebb volt vagy 5-600 kilométerrel. Azt mondtam, ez nekem elég, én itt nagyon jól elleszek, ez már Franciaország, itt már szabadon fogok mozogni. Ott maradtam a strasbourgi egyetemen, nagy szerencsém volt, ott doktoráltam tizenkét vagy tizenhárom évvel később. Nem ment gyorsan, méghozzá olyan körülmények között, hogy más francia egyetem nem is fogadta el az én pályázatomat.

Én ugyanis Remenyik Zsigmond latin-amerikai, spanyol nyelvű művéből írtam a doktori disszertációmat. Remenyik Zsigmond hét évig élt Chilében és Peruban, és ottléte alatt spanyolul írta meg az első könyveit. Hét év után hazajött Magyarországra. Róla, és erről az oda-visszáról írtam a doktori disszertációmat. Ehhez kellett a magyar nyelv és a magyar irodalom, másrészt a latin-amerikai irodalmak ismerete. Tehát kellett tudni magyarul, kellett tudni spanyolul, és egy francia egyetemen ajánlatos lett volna mindezt franciául megvédeni. Akkor azt mondták nekem, hogy nézze: nekünk Budapestről és Madridból kellene hozatnunk olyan specialistákat, akik előtt ön itt ledoktorálhat. Ezt annyiszor elmondták, hogy kezdtem azt hinni: belőlem nem lesz doktorandusz Franciaországban. És akkor a strasbourgi egyetem elvállalta.

Most már Strasbourg másról híres, de az én időmben arról volt híres, már az ősidőktől fogva, hogy ott volt Lothar birodalma. Lotharingia, ami beszorult a frankok és a germánok közé. És az ott élők, szegények, félig-meddig németül beszéltek, német dialektust, pedig a franciákhoz húzott a szívük. Tehát ott voltak két pogány közt, ahogy mi is gyakran éreztük magunkat történelmünk folyamán. Szóval a Strasbourgi Egyetemen azt mondták, hogy jó, mi ezt a doktorit vállaljuk, és sikerült ledoktorálom. Ez olyannyira emlékezetes volt, hogy mikor nemrég ott jártam, meghívott a rektor, és tartottam egy előadást az egyetemen. Többek között arról, hogy milyen volt itt doktorálni egy magyar menekült diáknak, akinek a tézise magyarul és spanyolul volt megírva, és egy árva szó francia nem volt benne.

- Nemcsak emiatt volt most Strasbourgban, hanem azért is, mert a franciák újra felfedezték Önt mint francia írót. Mit tapasztalt, él-e még az emlékezetükben, és érdekli-e őket az, amit ír?

- Megérkeztem Strasbourgba, az újságokban bejelentették, hogy érkezem, ott volt a sajtó, a televízió - minden. Azt hittem, hogy most megjelennek a fiúk, azok, akikkel annak idején együtt vágtunk neki a vadnyugatnak. Azt hittem, hogy majd ott lesznek, és vártam, vártam, de nem voltak ott. Egyszer csak hoztak nekem a hónuk alatt tartva egy idős bácsikát, egy kopasz, egészen idős bácsit. Odahozták elém, és azt kérdezte: tudod, ki vagyok én? Ránéztem, mondtam, hogy te úristen, fogalmam sincs, hogy ez ki lehet... És akkor hirtelen megvilágosodtam, és mondtam, hogy te vagy Tombola Mihály! Ő volt az egyetlen, aki a régiekből megmaradt. Ő is csak úgy maradt meg, hogy a katedrális sekrestyése lett, és ez egy olyan állás, ami – úgy látszik – konzervál. Viszont rengeteg magyar diák volt az estemen, mert rengetegen tanulnak magyarul a strasbourgi egyetemen. Mi erről itt nem tudunk, de legalább hatvanan vannak ott hivatalosan beiratkozott diákok, magyar nyelvet és civilizációt tanulnak. Mielőtt túlságosan megmelengetné a szívünket, hadd mondjam el azt is, hogy a hatvanból ötven török.

- Miért tért át a spanyolra, miért ment át aztán spanyol nyelvterületre?

- Fogalmam sincs, de talán a feleségeimnek köszönhetem.

aki addig javítgatta a kézirataimat az egyetemen, ugyanis gyorsan elkezdtem írni a sajtóban. Szóval ugyanazt a leányt vettem el háromszor, egy-egy gyermek született valamennyi házasságunkból. De a házasság nagy félreértés volt mindannyiszor, mert eleinte ugyan mindig segített, kijavította a szövegeimet, ám utána, amikor aláírtuk a papírokat, már nem. Az én francia feleségem egy polgárlány volt. Akkor még az volt a módi, hogy a polgárleánykák polgárpukkasztással foglalkoztak - ez a kifejezés nálunk is megvolt magyar nyelven. Pontosabban a szüleiket bosszantották mindenfélével, akármivel, csak ne legyen polgári íze a dolognak. Ő is polgárpukkasztással foglalkozott, azt találta ki, hogy kalandor lesz. És erre én voltam a legalkalmasabb, mert nem volt semmiféle hátterem.

Én pedig, hát mire gondol ilyenkor az ember? Szerettem volna egyetemre járni, szerettem volna befejezni a tanulmányaimat, és arra vártam, hogy bekerüljek a tojásba. Ezt a kifejezést Félicien Marceau, az a nagyon aranyos színpadi szerző használta, akit nagyon szerettem és szeretek a mai napig is. Van egy színdarabja, az a címe, hogy A tojás. A tojás az a zárt polgári társadalom, amibe nagyon nehéz bekerülni, de ha valaki bekerült, akkor onnan nem volt kiút. Nos, én szerettem volna bekerülni a tojásba, a feleségem pedig szeretett volna kitörni a tojásból, és az útjaink keresztezték egymást. Ennek köszönhető a mi szép és boldog házaséletünk, házasélet-sorozatunk. Ő egy idő után rájött, hogy ez a kaland nem olyan vicces dolog. Hamarosan rájött, hogy ha hozzám köti az életét, akkor az nem lesz fenékig tejföl. Amikor erre rájött, akkor elkezdett engem kapacitálni, hogy szerezzek magamnak rendes polgári foglalkozást. Rendes polgári foglalkozást, egy ágról szakadt magyar menekült... Emlékszem, akkoriban éppen kőműves voltam, a dijoni pályaudvart építettem, könyvekkel vigéckedtem, szóval nem volt rendes polgári foglalkozásom. Aztán a fülembe jutott, hogy a Puerto Ricó-i egyetemen diplomás európai tanerőket kerestek, azt sem tudtam még akkor, hogy ott spanyolul beszélnek.

- Mikor tudta meg?

- Amikor már aláírtam a szerződést és útban voltam Puerto Rico felé. Először elmentünk Barcelonába, hogy tanuljunk egy kicsit spanyolul. Beültünk egy moziba, megnéztünk egy filmet, örültünk, hogy milyen gyorsan megtanulunk majd spanyolul. Aztán kiderült, hogy a film katalánul volt. Végül valahogy eljutottunk Puerto Ricóba. Nagyon érdekes volt, csak tizenöt év telt el a II. világháború óta, és azok, akik a háború előtt, alatt és után átmenekültek Amerikába, még keresték a helyüket. Még nem volt semmi végleges a trópusokon sem.

A nagybátyám, Ferdinandy Mihály történész már kint volt. Ő korábban kultúrattasé volt Lisszabonban, aztán a háború után Francoék átpaterolták őket Argentínába. Ezt például még senki nem írta meg. Több száz európai volt azon a hajón, egy részük menekülő náci, a többiek, köztük a nagybátyám, akinek a felesége zsidó volt, a nyilasok elől menekültek Nyugat-Európába. Hat hétig együtt utaztak a keretlegények a túlélő áldozataikkal. Vajon mivel szórakoztatták ott egymást? Valahányszor megkérdeztem erről Mihály nagybátyámat mérgesen letorkolt, hogy ne foglalkozzam ilyesmivel. Argentínában aztán évekig kellett arra várniuk, hogy beengedjék őket, mert tartottak a háborús bűnösöktől. Azonban Puerto Rico az Egyesült Államokhoz tartozott, nem államként, csak területként, oda könnyebb volt beszivárogni. Így aztán mire odaértem, a nagybátyám már ott tanított az egyetemen. De nagyon mások voltunk, nagyon különbözött a ’45 előtti és az ’56 utáni emigráció, mi ásatag őslényeknek tekintettük őket.

Fotó: Wikipédia

- Mi jelentette a legnagyobb kulturális sokkot? És mi volt a legpozitívabb élménye?

- Az én diákjaim rabszolgák unokái vagy dédunokái voltak. Elmentem egyik-másik családhoz, és ott büszkén mutatták a szabaduló levelüket. Ez engem nagyon meghatott. Ekkor jöttem rá: itt másképpen kell élni, mint ahogy azt egy európai elképzeli. Nyugati civilizáció volt a tantárgyam címe, és kiderült, hogy ők nyugatnak neveznek mindent, ami a szigettől keletre van, Afrikát is, Európát is. Mondtam nekik, hogy akkor kezdjük Egyiptommal, mire az egyik diákom megkérdezte: Tanár úr, Egyiptom az USA tagállama? Mondtam neki, hogy nem, mire azt kérdezte: akkor minek tanuljuk? Úgyhogy rájöttem, nagyon át kell gondolnom, hogyan tanítsam őket úgy, hogy ez hasznukra is váljék. Rájöttem, hogy öntudatra kell őket tanítani. Arra, hogy ők is jelentős része a világnak, hogy Puerto Rico fontos, mert ezt akkorra már kinevelte belőlük az 1898 óta tartó amerikai megszállás. Volt tennivaló bőven, hogy olyan embereket neveljek belőlük, akik büszkék.

A mi tanári szabadságunk teljes volt, olyannyira, hogy például a nagybátyám Vörösmarty eposzait tanította nekik, mert ő egy magyar úr volt. Volt ott más magyar oktató is, köztük Sánta Pintér Józsi Jenő, akit spanyolul Santa Pinternek hívtak, ami ugye spanyolul Szent Pintért jelent. Olyannyira komolyan vették ezt a spanyolok, hogy több lánygyermeket is Pinter névre kereszteltek. Mondták nekem, hogy ne világosítsam fel őket, jól hangzik az a Pinter. Neki egyébként az volt rögeszméje, hogy itt gyűlölik a magyarokat, és velem évekig csak spanyolul beszélt.

- Irodalmilag mit jelentett Önnek, hogy harminchét évig a trópusokon tanított?

- Át kellett adnom, le kellett írnom ezt a világot, hiszen ezt nem tette meg senki helyettem, addig magyarul csak geológusok írták le ezt a szigetet. De azt még senki írta meg, hogy milyen az, amikor fúj, s milyen, amikor nem fúj a passzát. Hogy milyen az antipasszát. Megpróbáltam ezt a világot apró léptekkel, gondosan, tudatosan megírni. Keserves volt, mert kiadóm nem volt, olvasóm nem volt, mert akkor már magyarul írtam újra. Reménykedtem, hogy ez egyszer eljut a címzetthez, de nem voltam biztos benne. Most már tizenöt éve itthon élek, de még mindig csak meghatottsággal tudok arról beszélni, hogy eljutott valami az üzenetemből a címzetthez.

- Itthon Ön nagy befogadó, én elképedve nézem, hogy mennyire érdekli minden és mindenki, milyen nyitott, mennyi energiát szán arra, hogy megismerjen embereket. Ez a hosszú emigráció miatt van így, vagy egyszerűen ilyen a személyisége?

- Én azt hiszem, hogy ez író ember számára haszon. Móricz Zsigmond is élete végéig jegyzetfüzettel a zsebében járt és minden felírt. Én nem írok fel mindent, de azért azt hiszem, hogy a nagy prózaíró nemzedék így élt és dolgozott, nincs ebben semmi különös. Nagyon élvezem, nagyon szeretem, hogy mindenki egy kicsit más, ez a tarka-barkaság nagyon érdekes. Ez nem valami trópusi dolog, pontosan Szent Istvántól Intelmeiből tanultam, hogy így kell megismerni embertársainkat.

- Megnyugvással él, vagy úgy érzi, hogy azért van valami háborús hangulat itthon?

- A mi hazai irodalmi viszonyaink között először meg kellett tanuljam azt a kifejezést, hogy a kánonba kerülni. A kánonról nekem mindig az ágyúzás jutott eszembe, a francia canon szóról. Azt is meg kellett tanulnom, hogy ha nem állok be egyik szekértáborba se, akkor a senki földjén maradok. A kívülállás az nem rossz, hogy ha nem jár kifejezetten kiközösítéssel. De az

eléggé fájdalmas, amikor már a barátaim is próbálnak rávenni, hogy most már valljak színt, és mondjam meg, hogy hová tartozom, hová állok ebben a mi kis szekértáboros országunkban.

Én harminchét éven át Puerto Ricóban úgy képzeltem, hogy ezt az egész országot szeretem, és az egész országba szeretnék visszakerülni, nem pedig az egyik felébe igen, a másik felébe meg nem. Ez szélmalomharc, azt én nagyon jól tudom, de én ezt fogom vívni.