hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Az élete szintézise mindannak, amiért érdemes embernek lenni – születésnapi köszöntő 100 éves nagyapámnak

„Ráadtam a kis öregre a pulóverét. Egyesével beledugtam a karjait az ujjakba, mert egyedül már nem megy neki. Úgy nézett rám, ahogy csak ő nézett rám egész életemben. ”
Hargitay Judit. Fotó: Tóth Richárd - szmo.hu
2020. október 17.

hirdetés

Szándékosan nem a századik születésnapján írom ezt, hanem pár nappal előtte. Október 20-án (micsoda szám, 20201020, már előre mulatunk rajta) csak a legszűkebb család lesz vele. És telefonon, neten, égen-földön, éterben és hullámhosszon több száz ember. Már most özönlenek a gratulációk, emléklapok, médiamegkeresések. Mondtam neki, lassan fizethetne, mert a főállású sajtótitkárává léptem elő, de egye fene, neki mosolyban számítom az órabért.

Reggel én vittem el a féléves kardiológiai felülvizsgálatára. Körülzsongták a nővérek, és a madárcsontú, imádnivaló adjunktus-asszony, aki direkt azért rendelte be mára, hogy ő is felköszönthesse. "Nem nagyon látunk százéves embert a kardiológián" – pillantott felém szórakozottan a doktornő, miközben szúrós, szakértő szemmel a szívultrahang-monitort figyelte. A műszer siklott nagyapám mellkasán, ő engedelmesen feküdt a vizsgálóasztalon, mély csend volt. Figyeltem, rám izzadt a maszk. "A papája jól van" – hangzott el végül a felszabadító mondat, én sóhajtva fészkelődtem, hálásan ráragyogtam a belépő nővérre. Míg a doktornő a vizsgálati lapot és a receptet írta, ráadtam a kis öregre a pólóját meg a pulóverét. Egyesével beledugtam a karjait az ujjakba, mert egyedül már nem megy neki. Úgy nézett rám, ahogy...csak ő nézett rám egész életemben.

Délután titokban megrendeltem a tortáját. A fiatal fiú a kedvenc cukrászdánkban gyakorlott mozdulattal jegyzetelt.

Erdei gyümölcsös sajttorta, igen, arany gyertya jó lesz, mi is a szám? "Száz" – böktem ki kicsit szégyenlősen. A teljes, háromtagú, fityulás személyzet rám meredt, a pogácsa megállt a pultnál majszoló hölgy kezében.

Egyszerre hűháztak, és ejháztak, még a minyonok is nevetgéltek az üvegpultban, én meg csak álltam ott, büszke és boldog voltam. Negyvenhét éve van velem ez a boldogság. Nagyapámhoz kötődik a legelső, megtapadt emlékem, ahogy a balatoni nyaralónk körül köröz velem. Óvón tartja a két kinyújtott kezemet, én a kétéves, kacska lábaimmal totyogok, ezerszer a ház körül, mert nekem mennem kellett, mindig úton voltam valami felé, és ő kísért, vigyázott, örökké. Ő szobrozta végig az egész éjszakát a kecskeméti kis lakásunk vécéajtaja előtt, amikor tizennégy éves koromban borzasztó hasi görcsökre ébredtem, és senkit nem akartunk felébreszteni, de ő nem tágított az ajtó elől, egészen addig, amíg egy kicsit jobban lettem. Másnap anyu persze két perc alatt kiszúrta, hogy bizony az első női bajjal találkoztam azon az éjszakán, és adott egy görcsoldót, de papának ezt nem mondtuk el, zavarba jött volna.

hirdetés

Negyvenhét éve őrködik fölöttem. Harminc éve az öcsém, hatvannyolc éve az anyám, hatvannégy évig a már eltávozott nagymamám fölött.

Látom a hátát, ahogy a fajszi földeken (Fölihatárban, mi úgy hívtuk), végeláthatatlan sorokban kapál, gazol, hajlong, izzadt homlokát törölgeti a sildes sapkája alatt. Látom az erős karját, amellyel rálendíti a fejszét a tűzifa kerek törzsére, ahogy a malacok vályújába zúdítja a kukoricacsávát, ahogy végigbiciklizik a főutcán, ahogy szigorú tekintettel, aprólékosan metszi mami rózsabokrait. Látom, ahogy szürke öltönyében leszáll a kalocsai buszról, csatos táskájában a paprika-vállalattól hazahozott aktákkal, munka otthon is, látástól-vakulásig. Látom, ahogy kalapját emelve, lebegő ingujjal, azzal a csak rá jellemző jóember-mosollyal üdvözli a falu népét, mindenkit, kicsit, nagyot, egyesével. Látom, ahogy a karácsonyfa alatt kibontja nekem a szaloncukrot, megnézi, hogy valóban vaníliás konzum-e, a kedvencem, és felém nyújtja. Látom, ahogy rázza a fejét, ha banánnal kínáljuk (kilencven éves kora után tudtam meg, hogy valójában imádja, csak mindig nekem meg az öcsémnek hagyta meg). Látom, ahogy nevet, viccet mesél, az ágya fölé akasztott, rozoga kis lámpa fényénél olvas, pemzlivel veri a borotvahabot a lavór fölött, a szőlőlugas hűvösében borotválkozik. Ahogy halászlét eszik, gyengéd puszit lehel a nagymamám vagy az anyám feje búbjára. Ahogy katonásan kezet ráz az egyetlen fiúunokájával. Ahogy az ebédlőasztalnál a kezemre teszi az övét.

Ha igaza van a buddhistáknak, és azért születünk le újra és újra a Földre, hogy fejlődjünk, neki szerintem már nem nagyon van hová. Az ő élete szintézise mindannak, amiért érdemes embernek lenni. Anyám néhány napja "rajtakapta", ahogy a szobájában a nagymamám falra akasztott képe fölé hajol, és megpuszilja. Anyám szerint olyan volt, mintha azt mondta volna neki: "Nemsokára jövök utánad, Ilonkám." Nem szeretném, ha menne, de tudom, hogy mami már nagyon várja. És ha esetleg úgy alakul, és mégis újjászületik, biztos vagyok benne, hogy neki már a legmagasabb rendű létforma jár: csillag lesz belőle.

De hol van ez még. Még itt van. Még van nekünk. És én hálás vagyok a sorsnak, hogy az unokája lehetek a világ egyik legjobb emberének. Nagyon boldog századikat, Papa!

(A köszöntőben szereplő nagypapával, Farkas Ernővel készült nagyinterjúnkat a jövő héten olvashatjátok).



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Zacher Gábor: El kell magyaráznom, hogy lélegeztetőgépre tesszük, és lehet, hogy abba belehal

A toxikológus szerint az ellátás azért nem omlik össze, mert a dolgozók emberfeletti erővel dolgoznak, de mesélt a drámai helyzetekről is.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. március 08.

hirdetés

A kórházi kapacitás már most a végét járja - fogalmazott Zacher Gábor a 168.hu-nak. A toxikológus azt mondta, ő maga naponta legalább három négy emberrel közli, lélegeztetőgépre kell kapcsolni - és lehet, hogy többé nem is ébred fel.

Nem fog összeomlani az egészségügy, mert nem hagyjuk. Ha kell, túlórázunk, kidolgozzuk a belünket, ágyszámot növelünk, de a betegekért nem tehetjük meg, hogy most feladjuk, azt sem, hogy elfáradjunk

- közölte a szakember. Hozzátette: „az a rémisztő, hogy komplett családok is érkeznek, apa, anya, a gyerek pedig egy másik kórházban van. Tegnap reggel, mikor bementem a hatvani kórház covid-osztályára, azt láttam, hogy a betegek egyharmada akár a gyerekem lehetne. Harmincas-negyvenes életerős fiatalok szemében látom a kétségbeesett aggódást, hogy "most mi lesz". Persze sajnos ott vannak a 70-80 éves betegek is, de egyre több a fiatal. Minden hétfőn mentőzöm. A 24 órás műszakom alatt szinte félóránként jött egy riasztás "Covid-gyanú", vagy "igazolt Covid állapotromlás" miatt”.

„Láttam én már sok mindent, kevés dolog ráz már meg. Az ember megtanulja ezt kezelni ennyi év alatt. De a jelenlegi helyzettel még nem szembesültem.

Úgy kell embereknek elmagyarázni, hogy lélegeztetőgépre tesszük őket és lehet, hogy abba belehalnak, hogy néhány órával azelőtt még a viziten simán beszélgettünk.

Szívfacsaró látvány, hogy ül az ágy szélén, lóg ki belőle az oxigén és harcol a légvételért, aztán lehet, hogy egy óra múlva már lélegeztetőgépre kell kerülnie. A túlélési esélyei pedig nem olyan nagyon-nagyon jók” – mondta Zacher, aki egy konkrét esetet is kiemelt.

„Mielőtt valaki lélegeztetőgépre kerül, elaltatjuk. Én ilyenkor meg szoktam kérni, hogy számoljon. A beteg elkezdett számolni, "egy, kettő" és a három helyett egy kérdést tett fel: "ugye nem fogok meghalni?" Mellbe csapott ez a mondat, pedig én már öregfiú vagyok. Erre azt válaszolni, hogy nem, etikátlan lett volna, ezért azt mondtam, "biztos lehet benne, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy meggyógyuljon". Végül nagy mázlim volt, mert ő azon kevés beteg közé tartozik, akit le tudtunk venni a lélegeztetőgépről”

hirdetés

- mesélt a drámai helyzetről a toxikológus-szakorvos.

Arról is beszélt, hogy azt már nem számolja, hány órát dolgozik. „Teljesen egybefolynak a napok, napi 12-16 órát biztosan lehúzok, van, hogy ennél többet, mikor mentőzök. Egy héten nyolcvan óra a minimum. Tény, hogy én munkaalkoholista vagyok, de ez ilyenkor épp kapóra jön. Jelenleg ugyanis az összes fertőzöttnek fenntartott ágyra hárman, időnként négyen, néha öten vagyunk orvosok.”

A hatvani kórházról szólva elmondta: „nálunk kicsivel több, mint 120 ágy van, most ezek mindegyike foglalt. Tele vagyunk, a többség az elmúlt egy-két hétben érkezett, volt, akit tovább is kellett küldenünk, például egy 37 hetes kismamát. Őt Budapestre szállították.”

A munkaterhelés mellett a betegek szeretteivel való kommunikáció is hatványozottan nehéz ebben a helyzetben. „Minden nap van egy óra, amikor a munkatársak visszahívják a betegek hozzátartozót. Aki regisztrált a kórház honlapján, hogy szeretne értesítést kapni, felhívjuk. Mindig elmondjuk, hogy megértjük az aggodalmat, de inkább csak két-három naponta érdeklődjenek, persze tudom, hogy ezt pokoli lehet kibírni. Ha valami történik a beteggel, például annyira jól lesz, hogy felmerül, hogy hazamehet, akkor mindig előre telefonálunk. De ha meghal, mondjuk hajnali 3-kor, akkor az tény, hogy nem abban a pillanatban hívjuk a hozzátartozót, hanem reggel 7-kor tudatjuk, hogy mi történt.

A halálesetet telefonon közölni rettentően nehéz, de most megint egyre többször kell.”

Zacher Gábor elismerte, hogy korábban elhamarkodottan nyilatkozott a kínai vakcináról. Mint mondta, olyan sokat romlott a helyzet, hogy most már a Sinopharm oltóanyagot is kénytelen ajánlani.

Hamut kell szórnom a fejemre, mert látom, hogy mit okoznak a vírus legújabb variánsai. Egy héttel ezelőtt még azt mondtam, hogy a kínaival én nem oltatnám be magam, de most már azt kell mondjam, hogy azzal is! Oltani, oltani, oltás mindenekelőtt! A mérleg egyik felében ugyanis ott a koronavírus, a tüdőgyulladás, a későbbi szövődmények, a lélegeztetőgép és a halál, a másikon pedig ott van öt vakcina, ami védettséget nyújt

- fogalmazott.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„9 hónapja költözött belém a koronavírus és még nem enged” – megszólalt a tatai kórház fertőzött nővére

Nagy Gergelyné Hajnalka 68 napot volt lélegeztetőgépen. Azt mondja, megjárta a poklok poklát. Legidősebb lánya azt meséli, írásba adták, hogy nem mondanak le róla.
Belicza Bea, Fotó: Nagy Hajnalka - szmo.hu
2021. március 05.

hirdetés

Egyetlen dolgot bocsát meg a koronavírusnak Nagy Gergelyné Hajnalka. Azt, hogy elvette tőle az inzulint.

„Cukorbetegként sosem akartam napi 4-5-ször szúrni magam. Aztán, miután magamhoz tértem a fertőzés után, kiderült, nincs többé szükségem szúrásra, egyre sem. Hogy miért, arra nincs magyarázat” – meséli a tatai kórház nővére. De míg a fertőzés pozitív oldalán csak ez van, a túloldal tele rossz emlékkel, fájdalommal.

„Még mindig nagyon erősen fáj a hátam, mellkasom, de nem akarok már több fájdalomcsillapítót, igyekszem anélkül elviselni. Zsibbad mindkét lábam és a jobb kezem is. A lábfejek még nem mozognak, kell hozzá a lábfejemelő. A kezemen, a körmökön még megvan a feketeség, érzékeny, és nem tudom behajlítani az ujjaimat.”

Figyelem, felkavaró fotók következnek!

Le akarták vágni két ujját, de már sokat javultak

Ezek mind a covid szövődményei, és nincs még vége a felsorolásnak.

hirdetés

„A bőröm teljesen levedlett, pörgött le rólam mindenhonnan. Voltak kiütéseim, azok mostanra halványodtak, de még mindig rajtam vannak.”

A legutóbbi vizsgálaton azt állapították meg, hogy 50 százalékos a tüdőkapacitása. Ebből ő most nem érez semmit, mert nem terheli magát annyira.

„Belémköltözött a covid, a panaszok azt mutatják, aktívan bennem van.”

Tökéletes láb és kéz nélkül, gyenge tüdővel esélye sincs visszamenni dolgozni, pedig nagyon szeretne már ott állni a betegek mellett.

„Nem értem, miért kerültem ebbe a börtönbe” - mondja. Bár a nővérek tudják, hogy a betegágyon bárki lehet, egy napon akár ők is, ezt mégis elviselhetetlen volt megtapasztalnia Hajnalkának.

„Magatehetetlenül feküdtem, menekülni akartam, de mozdulni sem bírtam. Haza akartam menni, de nem tudtam. A düh, hogy a kollégák dolgoznak, én meg nem tudok. Én beteg vagyok? De én nem szoktam beteg lenni!” – eleveníti fel, mi foglalkoztatta elsőként, amikor levették a lélegeztetőgépről 68 nap után. Ez volt októberben.

Az első hullámban kezdődött

Menjünk vissza május közepére, amikor elkezdődött a harca a vírussal. Ahol ő dolgozott a tatai kórházon belül, ott elvileg nem volt covidos beteg, de a járvány felfordulást okozott a kórházban, a költöztetés alatt a dolgozók a különböző osztályok és szakrendelők között szaladgáltak. Szerinte akkor fertőződhetett meg, annak ellenére, hogy maszkjuk és kesztyűjük is volt. Hajnalka azt mondja, a veszélyekkel nem törődve mindenki kivette a részét a munkából.

„Nálunk senki nem futamodik meg. Hajnali kettőkor is bemegyünk kollégák helyett, ha kell. Ez a dolgunk, ott vagyunk, ha kell, a betegért.”

Ő három krónikus betegséggel dolgozott. Cukorbeteg, asztmás és pajzsmirigy alulműködése van.

„Hetente szűrték a betegeket és minket is. Nem is volt nálunk fertőzött sokáig. Nekem a 4-5. negatív teszt után jött a betegség.”

Belázasodott, de azt gondolta, sima megfázás, elkezdett köhögni, azt gondolta, ez az asztma. Felettese azonban jobbnak látta hazaküldeni az éjszakai műszakról. Felhívta a háziorvost, aki felírt neki antibiotikumot, két napig semmi baja nem volt, aztán folyamatosan romlott az állapota, a hetedik napon fulladni kezdett. Hívtak hozzá mentőt, nem kellett kivinni, maga ment ki.

„Befeküdtem és válaszolgattam kérdésekre, odáig jutottam, hogy anyja neve. Ott elsötétült minden. A család elmondása szerint 30-40 percig dolgoztak rajtam, hogy elindulhassunk. Menetközben felébredtem és ahogy meghallottam a szirénát, megsajnáltam a szegény embert, akit visz a mentő. Majd rájöttem, én vagyok az. A főnökömmel beszéltem utoljára, azt mondtam neki, hogy én most meghalok.”

Két hónapig semmiről nem tudott

A következő 68 napról semmilyen emléke nincs. A három gyerekének, férjének és anyósának hosszú, nehéz időszak volt ez. Egy bő hónapig mást sem tehettek Hajnalkáért, csak telefonálgattak, hogy valami információt kapjanak.

A nagyobbik lánya - szintén Hajni - mesélte, hogy rémes napok voltak.

„Négy napig vérzett az orra, a szája az altatásban. Nagyon féltünk. Volt olyan orvos, aki azt mondta, legyünk a telefonnál, mert nem ad sok esélyt a túlélésre. Hajnalig ébren voltunk akkor. Miközben anyuról próbáltam minden nap infót kapni, otthon vigyázni kellett mindenkire. Könyörögtem a bátyámnak, húgomnak, apunak és nagyinak, hogy egyenek, különben, ha kihozzuk anyut a kórházból, vihetem be őket.”

A 44. napon behívták a családot elbúcsúzni. Hajni az apjával ment, de eszükben sem volt búcsúzni, támogatni akarták Hajnalkát.

„Mondtuk, hogy nem mondtunk le róla. Írásba is adtuk, hogy legyen nyoma”

– mondta Hajni.

Ő volt az első, akit beengedtek.

„Védőruhába öltöztettek, izzadtam nagyon. Egy hosszú folyosón mentünk, ahol csak a lélegeztető gépek pittyegését hallottam és egyszercsak befordultunk oda, ahol anyu egyedül feküdt a szobában. Olyan volt, mint egy maci, fel volt vizesedve teljesen. Csúnya volt, hogy a nyelve el volt tekerve, bedagadva. Láttam a két fekete ujját és a filctollas rajzolást, hol akarták levágni.”

Hajni ma is elsírja magát, amikor felidézi, miket mondott az anyjának, és hogy az asszony szeme megmozdult. Azt mondta a doktornő neki, hogy hallja őt. Apját neki kellett felkészítenie, hogy bemenjen.

„Ő nagyon elgyengült, mondtam neki, hogy össze ne ess, mert azt hiszik, covidos vagy!”

Aztán ment a másik két testvér is. „A húgom első látogatásán rosszul lett. Akkor még anyu nem beszélt, mert a nyakában volt egy cső, csak a szemével kommunikált. A teste minden részéből jöttek ki a csövek, a rengeteg gép sok volt neki, kikísérték.”

Anyja, Hajnalka csak két hónap múlva tudta meg, hogy a tüdeje gyakorlatilag eltűnt, ezért kapcsolták műtüdőre, ECMO-ra. Van az országban pár ilyen gép, amit műszívként is használnak, gyakorlatilag az utolsó lehetőséget adja, ha két szerv valamelyike nem működik. A testén kívülre vezették a vérét, oxigenizálták és utána vezették vissza. Nővérként sem hallott erről a gépről eddig, ő is az interneten nézett utána, mit tud ez a szerkezet.

„Ha nem a Korányiba kerülök, talán nem élem túl. Az ébresztés után bármikor felébredtem, mindig más orvos volt körülöttem, azt sem tudtam, kihez tartozom. Igazából mindenkié voltam, mindenki odatette magát.

Elképzelni is nehéz, mennyien küzdöttek értem”

– vette vissza a szót Hajnalka.

105 nap múlva ment haza a kórházból, utána Madurka Ildikóval, a Korányi Intézet főorvosával adott interjút a MTV-ben

Fekvőbetegként is ápolni akart

A betegeknek korábban mindig azt mondta, hogy nélkülük nem tudják őket meggyógyítani, 95 százalékban azon múlik, hogy akarjanak jobban lenni.

Saját esetében most úgy látta, az orvosok nélkül esélytelen lett volna életben maradnia.

Viszont utómunka maradt neki is hosszú hónapokra.

„Altatás alatt a teljes izomzatom elszállt. Nekem erős vádlim és erős karom volt, ébredés után meg csak lötyögött rajtam a bőr. Minden egyes mozdulat nagyon nehéz volt, minden nap ki volt tűzve, hogy valamit meg kell csinálni.”

Az elmúlt kilenc hónap alatt rengeteg munkával sem jutott oda, hogy ugyanúgy járjon, mint a fertőzés előtt. Hetente két-háromszor gyógytornásszal erősít, másfél órát edz otthon, és szobabiciklizik 2-3-szor 4-5 kilométert. Emellett van még a napi 2700 lépés és a házimunka.

„Azért az nagy siker, hogy újra van karizmom, lábizmom is. Micsoda munka van benne, hogy mozogni tudjunk, azt csak ilyenkor fogja fel az ember. Nem beszélve arról, hogy a saját cipőmet 5 és fél hónapig nem bírtam felhúzni.”

Emlékszik, hogy a 88. nap után sikerült zuhanyoznia. A családot kérte, hogy tolják ki és majd megoldja. Kis segítség azért így is kellett.

40 napot volt ébren a kórházban, megterhelő volt számára az is, hogy a nővéreknek vele kell foglalkozniuk, ő pedig nem tud segíteni.

„Idegesített, hogy hozzám kellett jönnie az ápolónak, amikor még sok embert kellett etetni. Amikor egy szemközti beteg vizet kért, semmit nem tehettem, se csengetni, se beszélni, se odamenni nem tudtam. Nyomasztó volt.”

Nem elég, hogy nem tudott ápolni, úgy érzi, betegnek sem volt túl jó.

„Minden nap hoztak egy marék gyógyszert, én meg mondtam, hogy ez sem kell, az sem kell, potyogtak a könnyeim. Én, aki nem bírom az injekciót, most visszakaptam mindet, amit kiosztottam a harmincvalahány év alatt” – mondja nevetve.

Mindenki azon dolgozott, hogy jobban legyen.

„Szmájlikkal érkeztek a kajáim. Jöttek adományok, négyféle ételt kaptam, de én azt nem bírom megenni, kértem, adják valakinek.

A kórház után nagy élmény volt a szépítkezés a tévés interjúra

Látogatók csak a járvány után jöhetnek

105 napot volt kórházban, a család alig várta, hogy újra otthon legyen. Most kényeztetik, minden kérését próbálják teljesíteni.

„Nem szabad, hogy elszaladjon velem a ló, nekik is van életük. Elég az, hogy folyamatosan vinni kell engem gyógytornára, orvosokhoz. Van, hogy pár perc alatt végzünk, de van, hogy egész nap ott ülünk és várunk a sok beteg között. Imádom a családom, igyekszem mindig sütni, főzni nekik, amit szeretnek.”

Látogatóban a férje az intenzív osztályon

Látogatókat egyáltalán nem fogadnak, Hajnalka szeretné, ha nem kerülne többet vírus az otthonukba.

Biztos abban, hogy vissza fog menni dolgozni, de tudja, ez nem a közeljövőben lesz. “Munkahelyi, üzemi balesetként van elkönyvelve a fertőzésem. Szeretném meghosszabbítani a táppénzt, mert még körülbelül egy év kell, mire visszakapom a régi énem.”

"Megjártam a poklok poklát, csak nem fogadott be, kidobott"

- mondja összegzésként.

A betegeinek mindig azt mondta, örüljenek, hogy életben maradtak, hogy találkozhatnak a családdal, örüljenek minden pillanatnak, éljenek a mának. Magának is ezt üzeni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Három éve e napon haltam meg először, aztán még háromszor”

Rusznyák Éva megosztotta, milyen felébredni a lélegeztetőgép után.
Photo by Ehimetalor Akhere Unuabona on Unsplash - szmo.hu
2021. március 08.

hirdetés

Akkor még nem volt koronavírus. Influenza után egy baktérium felülfertőzéssel kezdődött a rémálom. 8 napig nem tudott magáról, amikor kilyukadt a tüdeje, vérmérgezése volt és húsevő baktériumokkal harcolt. Négyszer élesztették újra.

" Mi jár a fejemben? Kérdi a Face.

Hát az, hogy három évvel ezelőtt pont ezen a napon haltam meg először. Micsoda bolondság, igaz?

Hát hányszor hal meg az ember? Pedig nekem sikerült négyszer.  Eddig.

Ezen a napon dr. B.J. küzdött értem, egy idegen nőért, akiről semmit sem tudott. Egy idegen nőért, aki azt sem tudta, hol van, és ki is az a dr. B.J.

Mesélték. Később. Sokkal később. És ezen a napon én már három napja nem tudtam semmit a világról.

hirdetés

Ha adhatok egy tanácsot, vigyázzatok az álmodozással, vágyakozással!

Nehogy teljesüljön, mert abba bele lehet halni!

Nekem tavaly, egy álmom vált valóra.

Régóta álmodoztam arról, milyen jó lenne egy hetet, csak egyetlen egyet végigaludni! És képzeljétek, bejött! Mit!? Egy hetet? Nyolc napot aludtam! Egyfolytában!

Jó, közben volt pánik, futkározás, még helikopter is, de én csak aludtam!

Mondták ám utána, milyen jó is, hogy akkor nem voltál fenn. Mert napokon keresztül nem találták az okot. Miért történik az, ami. Vírus? Vagy baktérium? Ezért adtak mindenre ellenszert. Vírusra, baktériumra, és ha nem lett volna elég gyenge amúgy is a szervezetem, hát gyengítették az immunrendszerem, hogy hasson már végre valami.

De múltak a napok, gyengült a testem, szép lassan gépek vették át az uralmat. Ha nem működik a tüdő, előbb-utóbb leáll mindened. Újraélesztenek.

Levegő ki-be-ki-be adta a gép. Leáll a veséd. Nem baj, dolgozik a gép. Visszahoznak. Megint és megint. Utaztatok már helikopteren? Én még nem.

Van Pesten egy labor, ahova végső lehetőségként elküldték a tüdőből vett mintát - ugye milyen jó, hogy aludtam, míg vették? És ott kiderült a hatodik napon, hogy ez egy baktérium. Okos volt, és sikeres mutáns. Mert hát a baktériumoké a világ - mondták később -, mi csak vendégek vagyunk köztük. Innentől célzottan arra adták az ellenanyagot.

A hely, ahol voltam, a KAITO. Sosem tudtam, hogy létezik. Ahol egy nagyszerű csapat dolgozik, hogy visszahúzzanak az életbe.

Az egy csendes hely.

Egyedül fekszel egy üvegfalú nagy szobában.

Csövek, gépek, műszerek. Szonda, kanül, infúzió.

Ápoló éjjel-nappal. Egy. Veled. Őrzi az álmod.

Lélegeztetőgép ki.....be.....ki....be.....

Ez egy csendes hely.

Árnyak - szörnyek - páncélember. Ébredek.

Félhomályban, az üvegfalon túl, okkersárga-fehér csempéjű falon kézfej nagyságú szörny-fejek mozognak, bólogatnak. Közöttük egy páncélember a falon. Ijesztő. Bármikor kinyitom a szemem, nem látok mást.

Alszom tovább. Mire újra kinyitom, egy fiatalember lép be az ajtón.

- Jó napot kívánok, Éva! Ön kórházban van, Győrben. Március elsején került be, nyolc napig altatásban volt. Érti amit mondok?

Közben egy zöld ruhás ápolónő egy tálcát visz a bal oldalamra, csendesen matat a felkaromnál. Mindent értek.

- B.J. vagyok, az ön orvosa. Ma 2018. március 8., csütörtök van. Éva, érti, amit mondok?

ÉRTEM! ÉRTEM! ÉRTEM! Csak nem tudom, hogy mondjam meg neki! De okos ember ő, látott már ilyet.

- Ha érti, próbáljon meg bólintani.

Hogy ez nem jutott eszembe! Teljesen igaza van.

Kíváncsiak vagyunk. Ő is, én is. Lassan megmozdul a fejem. Picit le, picit fel. Ó, ez már valami!

Nyitott jobb tenyerembe teszi egyik ujját, lassan odafordítom a fejem, látom, hogy ott van.

 - Éva, szorítsa meg a kezem!

Várunk. Én is. Az agyam akarja. Semmi sem mozdul.

De ő optimista. Mindig, mindig az volt. Mosolyog rám.

- Nincs semmi baj - mondja. Ez is hihetetlen, de mindig mindent elhittem neki.

Éjszaka, szörnyek táncolnak a falon. Ott a páncélember. Nem alszom, figyelek. Csend. Ápolók jönnek, mennek, bal karomba kapom folyamatosan tizenkét branülbe az injekciókat.

Reggel.

- Jó reggelt, Éva! Jól van?

Mindketten meglepődünk, de válaszolok.

- Jól - satnya, elhaló hang, de beszéd. Boldog. Mosolyog.

- Tudja, hol van?
Na, itt vérig sértett. De komolyan. Rendben, itt vagyok, úgy, ahogy, de hülye nem vagyok!

Miért, ő nem tudja, hol van? Naná, hogy tudom, hol vagyok! És jelentőségteljesen ránézek, tudja már, hogy kivel szórakozik!

De az én dokim, iszonyúan ravasz ám, most olyat kérdez, hogy rögtön tudom, nincs mire megsértődnöm!

- Milyen évszak van, Éva?

Mi van? Mi a fene az, hogy évszak? Jár az agyam, már ami akkor volt nekem, az mind forgott, de fogalmam sem volt, mit is jelent az hogy évszak! Pláne, milyen évszak! A rohadt életbe, akkor  több is van?!

Éreztem, hogy ez neki fontos. Rossz diák felel, időt húz. Balra felnézek, hú most tudja, hogy nem tudom.

És valami ősi, zsigeri memória beindul. Nagycsoportos óvodásként mantráztatták velünk hogy ha március, akkor tavasz.

- Azt mondta tegnap, március 8. van?

- Azt.

- Akkor ma március 9. péntek van.

- Igen.

- Ha március, akkor tavasz.

Megint boldog. Ennek az embernek sok nem kell.

- Nagyon jó! Most szorítsa meg a kezemet!

Komolyan, ez a mániája. Ez a kézszorítás valamiért becsípődött nála. Tegnap is próbálta, de nem adja fel.

Mindketten nézzük kezemben a kezét. Egyszer csak megrebbennek az ujjaim. Ici-picit, de megmozdul két ujjam.

- Jól van Éva, fog ez menni! - és neki ennyi elég.

Mosoly, boldog."

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Az emberek hálásak és megértőek” – így lett egy kisvárosi művelődési házból oltópont

Dunaföldváron az önkormányzat sietett a háziorvosok segítségére azzal, hogy leveszi a vállukról az oltások megszervezésének adminisztratív feladatát. Az ötlet pedig nagyonis bevált.
Szer Noémi - szmo.hu
2021. március 06.

hirdetés

Dunaföldváron négy háziorvosi körzet szolgálja ki a közel 9000 lakost. Az oltások megszervezése pedig gyakorlatilag ellehetetleníti a normális betegellátást.

A művelődési ház és a könyvtár zárva van, Horváth Zsolt polgármester ezért kitalálta, hogy miért ne működhetne egy oltópont a városban, amivel némileg tehermentesíteni tudnák a háziorvosokat. Legalábbis az adminisztráció terén.

A rendszer úgy működik, hogy a háziorvosokhoz folyamatosan érkeznek a listák az oltandó páciensekről, és hetente megkapják, hogy melyik oltóanyagból hány darab fog érkezni hozzájuk. A listák alapján pedig nekiállnak telefonon értesíteni az oltakozókat, hogy hova, mikor és milyen oltásért menjenek. No, ezt a feladatot vették át a kulturális szférában dolgozók – köztük én is.

Az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat szeretném megosztani, mint a művelődési központ munkatársa, hátha más települések is átveszik a módszert, ami szerintem tökéletesen tud működni. A továbbiakban pedig, amikor már annyi oltóanyag lesz, hogy az oltásra várók nem férnek el – a nem túl nagyra méretezett rendelők, nem túl nagy várótermében – a művelődési házban kialakított oltóponton történhet az oltások felvétele is. De ez már egy másik történet lesz…

A művelődési központ előtere, ami majd az Oltópont várakozó helyisége lesz

Térjünk vissza az adminisztrációhoz és a végeláthatatlan telefonáláshoz. Egyelőre a négyből két háziorvos élt a lehetőséggel, hogy az oltópont értesítse azokat, akik előzetesen regisztráltak. Ehhez rendelkezésre bocsátották a listákat, megjelölve benne azokat, akiknek csak egy bizonyos oltás adható.

hirdetés

Jelen állás szerint nálunk Pfizer, Moderna és Sinopharm (kínai) oltás érhető el. A Pfizer oltásért a Paksi Oltóközpontba kell elmenni, ami 25 km-re van Dunaföldvártól.

Itt megint az önkormányzat lépett közbe, hiszen átvállalták a betegszállítást. Aki igényli – térítésmentesen – szállítják az oltóközpontba és vissza.

Ebben a Máltai Szeretetszolgálat helyi szervezete, a Napsugár Idősek Otthona, a helyi önkéntes tűzoltóság és a Holler Ufc kisbuszai vesznek részt. A településen belül az oltakozók szállítását pedig a helyi polgárőrség biztosítja. Természetesen az is a feladataink közé tartozik, hogy ezt megszervezzük.

A legfontosabb azonban, hogy az oltásra regisztráltakat be kell osztani a háziorvosok által megadott időpontokra. Mivel időnk van, már csak türelemmel kellett felszerelkeznünk.

A telefonos értesítések alapján azonban egy csomó regisztrációs és/vagy központi hibára fény derült:

  • olyan beteg van a listán, aki teljesen más (esetenként más város) háziorvosához tartozik: ilyenkor felvesszük a másik háziorvossal a kapcsolatot és megállapodunk, hogy az illető hol kapja meg az oltást
  • előfordul – főleg levél-regisztráció esetén – hogy eltűnik a rendszerben az illető: ilyen esetben megkérjük, hogy online regisztráljon újra egy olyan email-címmel, amivel még senki nem regisztrált. Mivel idős emberekről van szó, sokuknak email-címe sincs, ilyenkor mi létrehozunk egyet, és a regisztrációt is elvégezzük

Alapvetően türelmetlen ember vagyok, és azt gondoltam, az a kevés is hamar el fog veszni. De valamiért nem így történt, és huszadszor is angyali nyugalommal tudom elmondani, hogy mikor és hova kell menniük, mit kell magukkal vinni.

Bár a hozzájárulói nyilatkozat említésekor porszem kerül a rendszerbe, mert a legtöbb embernek nincs.

Néhányan összekeverik a regisztrációs levéllel, de miután rájönnek, hogy azt már feladták, nincs náluk, így elvinni sem tudják, még saját magukon is nevetnek az emberek. Megoldás: kiküldjük emailben (akár az unokáknak is) vagy elmennek a polgármesteri hivatalba, ahol a portán átvehetik.

Az a lényeg, hogy ne akkor menjen a kitöltéssel az idő, amikor már csak az oltást kéne beadni.

Visszatérve a telefonos értesítésre, természetesen ez sem megy zökkenőmentesen, mert ahány ember, annyiféle probléma. Előfordult például olyan eset, hogy a regisztrációkor valaki elírta a telefonszámát. Jó szolgálatot tesz ilyenkor az online tudakozó vagy a helyi ismeretség. Eddig még mindenkit valahogy elértünk.

A művelődési központban kialakított oltópont

A híváskor sokan elkezdik sorolni a betegségeiket, de mivel sem én, sem a kollégáim nem orvosok, nem tudunk segíteni. Illetve úgy, hogy felírjuk, továbbítjuk a háziorvosnak, aki válasz e-mailben megmondja, milyen oltást kaphat az illető.

Sokszor kérik azt is, hogy házastársak, családtagok együtt mehessenek oltásra. Mivel születési idő szerint számít a sorrend, előfordul, hogy 50-100 ember is van a házastársak között. Ilyenkor megértik, hogy nem mehetnek együtt, de igyekszünk ezt a kérést is teljesíteni.

Gyakori probléma még, hogy nem veszik fel a telefont (pedig kijelzett számról megy a hívás). A legtöbbször azért, mert vonalas számot adtak meg és csak a mobiltelefont hordják magukkal. Természetesen javítjuk a listán. De ennek kinyomozása is a mi feladatunk.

Az eddigi tapasztalatok alapján elmondhatom, hogy az emberek aranyosak. Azt hiszem, ez a legjobb szó… de mondhatnám, hogy hálásak, kedvesek, türelmesek, megértőek és segítőkészek. Elsősorban annak örülnek legjobban, hogy törődik velük valaki, hiszen sokan már nagyon régen regisztráltak, és azóta semmilyen értesítést nem kaptak.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: