News here
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Az éhség megőrjítette az embereket – a mariupoli pokolról beszélt az egyik túlélő

Maria szerint az óvóhelyeken összeverekedtek az ennivalóért, a gyerekek heteken át éhesen, fázva ültek a pincék sötétjében, és aki vízért indult, azt kockáztatta, hogy sosem ér haza.

Link másolása

hirdetés

„Mariupol most egy szellemváros. Mindig is egy hatalmas lyuk lesz a lelkünkben. Nagyon félelmetes úgy élni, hogy nincs többé hely, ahová tartozol” – mondja a félig orosz Maria. Ömlik belőle a negatív jelzők sora az átélt hetek és az elviselhetetlen bizonytalanság miatt.

„Azok az oroszok, akik támogatják ezt a háborút hazugok, fasiszták, gyilkosok, kannibálok.”

Maria Mariupolban élt 31 évig, a születése óta. A több diplomás fiatal nő egy nemzetközi civil szervezetnél dolgozik fordítóként.

Az év elején aggódva figyelte férjével a híreket, de sohasem gondolta volna, hogy ekkora háború tör ki. Azt hitte, csak Donyeck és Luhanszk megye bizonyos részein lesznek összecsapások.

„Követtük a nemzetközi híreket és a munkahelyemen hallottam néhány orosz diplomatától, hogy hamarosan mindenhol orosz zászlók lesznek. Azt gondoltam, hogy ezek egyre őrültebbek, de nem fordítottam erre kellő figyelmet. Elmondtam ezt a kollégáimnak, a családomnak, ők is kételkedtek.”

hirdetés

Óvatosságból azért bevásároltak egy kevés tartalékot: élelmiszert, kását, konzervet és benzint.

Február 24-én hajnali 5-kor rémisztő zajokra, robbanásokra ébredtek. Az ablakaik remegtek, közel csapódtak be a rakéták. Nem akarták elhinni, amit hallottak a hírekben, hogy az oroszok gyakorlatilag minden régióban támadtak.

Egy óra múlva összepakoltak, úgy számoltak, maximum két hétre. Abban bíztak, hogy az ukránok gyorsan kinyomják az oroszokat. Meleg ruha, dokumentumok mellett katonai gyorsétel, konzervek, zabkása és csoki került a táskába, majd hívták a rokonokat.  Ők viszont magukból kikelve közölték, hogy nem hajlandók elmenni.

Mariáék sem indultak végül el, mert a helyzet mindenhol veszélyes volt, nem tudták, merre menjenek. Hozzájuk költöztek a szülei és pár barátjuk is, mert az ő házuk közelében rakéták csapódtak be.

„Az összes élelmiszerkészletünket elfogyasztotta ez a 8 ember néhány nap alatt. A villanyt kikapcsolták, ahogy a gázt és a vizet is. A mobiltelefonok sem működtek és fűtés sem volt. Kint -8 C volt, bent +5 és +10 között mozgott”

– emlékszik vissza Maria a nehézségek kezdetére.

Azt mondja, a légiriadó az első két nap működött, de az erőmű lekapcsolása után az is megszűnt. Egyik éjjel az összes boltot kirabolták. Maria szerint azért tették, hogy az emberek éhen vagy szomjan haljanak.

Március első napjaiban eltalálta egy gránát a házukat.

„Hárman haltak meg, két idős nő és egy középkorú férfi. Ismertem őket. Az udvaron temették el őket, ahol a többi szomszédnak tűzön kellett ételt készítenie.”

Elmenekültek otthonról. Maria munkahelyének az alagsorába mentek. 80 emberrel éltek ott két hétig, köztük a szétbombázott görög negyed lakóival.

„Olvasztottuk a havat, hogy megmossuk az arcunkat, leveseket ettünk vízzel és krumplival. Néha a rendőrség és a katonák hoztak nekünk némi ételt.

Vízért egy forráshoz kellett menni, tőlünk legtöbbször apu ment. Ez nagyon veszélyes volt, mert a rakéták hullottak mindenfelé. Az oda vezető úton sok férfi, nő és gyerek holtteste hevert, akiknek nem volt szerencséjük, miközben a forráshoz próbáltak eljutni.”

A helyzet fokozatosan tovább romlott. A menedékhelyen összeverekedtek az emberek az ennivalóért.

„Olyan volt, mint a kőkorszakban, mindenki mocskos, dühös és éhes volt. A kiszabadulásom után hallottam, hogy más óvóhelyen is ez történt, az éhség megőrjítette az embereket.”

„Sokan sírtak, elveszettek, idegesek voltak. A gyerekek nem tudtak aludni, egyre nyügösebben, agresszívabban viselkedtek, nem tudták feldolgozni, hogy éhesen, fázva kell ülniük a sötétben.”

Március 8-án kezdődött az igazi pokol.

„A vadászgépek 10 percenként repültek, mindent bombáztak, a város égett, bűzlött, és mindenhonnan fekete füstfelhőket lehetett látni. Az éjszakák borzalmasak voltak. Szörnyű hideg volt. Székeken aludtunk. Hallgattuk a fölöttünk szálló repülőket, és egyre kevésbé hittük, hogy életben maradunk.”

Egy súlyos légibombázás után, március 17-én ezrek indultak el a városból autóval vagy gyalog. Úgy gondolták, jobb kockáztatni, mint várni a biztos halált a leomló falak alatt.

Maria férje novemberben vett egy autót az új jogosítványhoz. Ez mentette meg az egész családot.

„Nem volt zöld folyosó, mert a tűzszünetről nem tudtak megállapodni, csak ígéretek voltak. A kikötő felé hajtottunk, ahol csak egy ép út volt. A bombázás folytatódott egész úton Mariupolból kifelé. Szörnyű volt a bizonytalanság, hogy eljutunk-e élve egy biztonságos helyre.”

Két nap alatt értek ukrán ellenőrzőponthoz, előtte tucatnyi helyen állították meg őket Maria szerint szlávok, burjátok, dagesztánok, grúzok és csecsenek. Puskát szegeztek a menekülőkre, lelövéssel fenyegették, megmotozták őket, és sokakat megvádoltak, hogy a CIA kémei.

„Az utolsó kilométereken egy rakéta és aknák hullottak az útra, egy gyermek feliratú autó pedig kigyulladt, mindenki meghalt. 120-szal mentünk át a tűzön.”

Mariaék most Nyugat-Ukrajnában vannak, biztonságban. Az utánuk menekültektől úgy tudják,

a város tele van holttestekkel, a kutyák eszik őket. Az emberek galambokat főznek, és a radiátorok fűtőcsövéből isszák a vizet, mint egykor Sztálingrádban.

Sokan nem tudnak elmenekülni, mert nincs autójuk vagy benzinjük, rokkant hozzátartozóról gondoskodnak, vagy maguk is megsebesültek.

Maria úgy tudja, az oroszok úgynevezett szűrőtáborokat állítottak fel. Itt két hetet kell eltölteniük azoknak, akik bekerülnek. 150 politikai kérdésre kell válaszolniuk. Aki rossz választ ad, eltűnik vagy börtönbe csukják.

Nem tudja, mi van a Mariupolban maradt nagybátyjával. A közösségi médiában több ezer eltűnt embert keresnek. Van, akit megtalálnak élve, de sokakról nincs hír.

Azt meséli, egy barátja önkéntesként vitt benzint Mariupolba, hogy segítsen kijutni embereknek, de elfogták és börtönbe zárták. Egy 16 éves ismerősének a családját 17 napig tartották fogságban, aztán 14 napot töltött az egyik szűrőtáborban, ahol az édesanyja szíve többször megállt. Semmilyen orvosi segítséget nem kaptak. Édesapját megverték, majdnem megvakult. A család külföldre menekült, mert miután több interjút adtak az ukrán médiának, az oroszok csináltak egy filmet válaszul, A propaganda gyermekei címmel. Ezután feltörték az adományokat fogadó bankszámlájukat és több ezer üzenetet kaptak halálos fenyegetésekkel.

„Ideges vagyok, depressziós, dühös és elveszett. Ahogy mindenki más Ukrajnában” – mondja Maria.

Mariupol nem lehet már az otthonom, 90 százaléka megsemmisült, tele van aknákkal, repeszekkel. Nincsenek utak, nincsenek üzletek, nincsenek közművek. Csak a halál és a fájdalom.”



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Azovsztal pokla: „Matricát ragasztottunk a gyerekekre, hogy ha meghalnak, könnyebb legyen azonosítani a holttesteket”
Egy kondér forró vízbe két csésze tészta jutott, de ebből is csak naponta egyszer ehettek az azovsztali bunkerekben ragadtak.

Link másolása

hirdetés

A végére olyan kevés élelem és víz maradt az Azovsztal acélműve alatti bunkerekben, hogy a felnőttek naponta csak egyszer ehettek. Tíz liter vízbe két csésze makarónit tettek, és ebből harminc embernek kellett jóllaknia. A gyerekek naponta kétszer ettek. Még a legnagyobb nélkülözés közepette sem feledkeztek meg azonban a föld alatt bujkálók a kedvenceikről: az állatokkal mindig megosztották, ami jutott nekik azon a napon.

Olena és Jegor még a háború elején a bombázások elől menekült az acélgyár föld alatti bunkerébe. Úgy tervezték, hogy nagyjából két hétig maradnak, de végül két hónap lett belőle. A házaspár két fiukkal, a 12 éves Artemmel és a 17 éves Dmitrijjel, valamint a család tacskójával, Spike-kal költözött a föld alá.

A családot végül az utolsók között evakuálták tegnap az Azovsztalból éppen azon az estén, amikor Putyin a moszkvai parádén szent küldetésnek nevezte a hozzájuk hasonló családokat felszabadító háborúját.

„Milyen felszabadítás? Mire volt jó ez az egész?” - kérdezi dühösen a The Guardian újságírójától a családanya. Férje elmondása szerint az utolsó napokban már semmi reményük nem maradt, hogy valaha élve jutnak ki az acélműből, olyan erős volt a bombázás.

Amikor a föld alatt kerestek menedéket a gyárban, egy darabig még volt áram. Idővel azonban alig maradt valami: a világ történéseiről csak egy kis rádión keresztül értesültek. Mivel rohamosan fogyott az élelmiszer, arra jutottak, hogy minél többet alszanak a dohos pincében, annál kevesebbet esznek, hiszen „aki alszik, nem eszik”.

hirdetés

Némi fényt a gyárban talált autóakkumulátorok segítségével csiholtak, a halványan pislákoló LED-lámpák fényénél pedig sakkoztak és kártyáztak, hogy minél gyorsabban múljanak a napok. Egy idő után pedig valaki átalakította a Monopolyt úgy, mintha a játékosok feladata Mariupol felvirágoztatása lenne.

A szörnyű körülmények közül kimenekült család most már képes nevetni olyan dolgokon is, amik a hetekig tartó bujkálás alatt történtek velük. Egyszer például Jegor két idősebb, már rosszul látó férfival ment élelem után kutatni egy raktár maradványaihoz. Amikor visszatértek a búvóhelyre, akkor vették észre, hogy az egyik idős ember egy zsák szemeskávét és egy jókora zacskó babérlevelet cipelt magával, mivel a kávéra azt hitte, hogy tészta. Pechjükre egyik sem segített az éhségen, ennek ellenére a kávét végül megfőzték, és a körülményekhez képest kitűnően sikerült.

Valójában azonban egyáltalán nem volt vidám az élet a mélyben. Minden nap megküzdöttek az életben maradásért, például a mosdó használata felért egy hazárdjátékkal. A vécék ugyanis a földszinten voltak, ahova már veszélyes volt felmerészkedni. Éppen ezért a gyerekek, idősek és mozgáskorlátozottak számára vödröket jelöltek ki a pincékben, amiket az egészséges felnőttek felváltva ürítettek ki.

„Senki sem jött ki onnan változatlanul” - mondta a lapnak Okszana, az acélgyár egyik alkalmazottja. Az első napokban a gyerekeket traumatizálták a történtek. A tinédzserek órákon át csak bámulták az üres falakat, a kisebbek pedig ódzkodtak az érintéstől. Amikor pedig rajzolni kezdtek, egyikük sem választotta a színes ceruzákat, csak a feketéket használták. Idő kellett, hogy a kicsik alkalmazkodjanak a helyzethez, később azonban már az idősebbek tanították a fiatalabbakat. Volt például egy négyéves kisgyerek, aki az érkezésekor még olvasni sem tudott, amikor végül elhagyta a bunkert, már kitűnően ment neki a matek is az írás és olvasás mellett.

Okszanának alig maradt valami a háború előtti életéből. A nő a férje teáskanalát, a gyerekei rajzait, valamint egy kövekkel kirakott útlevéltokot tudott magával vinni csak otthonról, ezen felül mindene megsemmisült.

A túlélők elmondása szerint a menekülés sem volt egyszerű a jókora acélüzemből. Hiába biztosítottak elvileg szabad utat a civileknek, a harcok miatt végül újra a föld alá kényszerültek, és a gyár területén éltek tovább.

Egy idő után már úgy engedték ki játszani a gyerekeket a szabadba, hogy mindegyik ruhájára címkéket ragasztottak a nevükkel, születési dátummal és a vércsoporttal. Erre azért volt szükség, hogy ha esetleg megölnék őket, könnyebb legyen a holttestek azonosítása.

Végül a rádión keresztül értesültek arról, hogy ismét megpróbálják a kimenekítést. Mindössze 15 percük volt összepakolni. Az Azovsztalból elmenekültek szerint könnyen elképzelhető, hogy még maradtak civilek a gyár terültén, akik rádió híján nem értesültek az evakuálásról. A körülményeket jól jellemzi, hogy a négytagú család a kimenekítés után ismert meg egy fiatalt, aki két férfival csupán néhány tucat méterre tőlük bujkált heteken keresztül, mégsem találkoztak a mélyben.

Az azovsztali túlélők elmondhatatlanul hálásak a kiszabadításukban segítő, de a gyárban maradt katonáknak. Ugyanakkor pontosan tisztában vannak azzal, hogy a hatalmas iparterület utolsó védőinek talán már a csoda is kevés, hogy végül élve kijussanak a földi pokollá változott acélműből.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Biden ideges, amiért kiszivárgott: az amerikai hírszerzés segített orosz tábornokok megölésében
Az amerikai vezetés tart Putyin reakciójától, miután kitudódott, közrejátszottak a tábornokok halálában és a Moszkva nevű zászlóshajó elsüllyesztésében.

Link másolása

hirdetés

Miután a The Washington Post, a The New York Times és más amerikai lapok cikkeket közöltek az amerikai hírszerzés szerepéről a Moszkva nevű cirkáló elleni rakétacsapásban, illetve orosz tábornokok halálához vezető katonai akciókban, Joe Biden felhívta William J. Burns CIA igazgatót, Avril Haines-t a nemzeti hírszerzés igazgatóját és Lloyd Austin védelmi minisztert, hogy elmondja, mennyire aggódik a kiszivárogtatások miatt. Az amerikai elnök szerint ezek a nyilvánosságra került információk alááshatják azt az célt, hogy segítséget nyújtsanak Ukrajnának – írja a Washington Post.

Miközben a most megszavazott hatalmas, 40 milliárd dollár értékű amerikai segélycsomag részletei teljesen nyilvánosak, beleértve azt is, pontosan milyen nehéztüzérséget, drónokat és páncéltörő rakétákat küldenek az ukránoknak, a hírszerzési támogatást sokkal nagyobb titkolózás övezi.

Nem csoda, hogy óriási hullámokat vert, amikor a múlt héten kiszivárgott, hogy az Egyesült Államok hírszerzési adatokkal segített Ukrajnának megtalálni, majd megsemmisíteni az orosz fekete-tengeri flotta zászlóshajóját, a Moszkvát.

Bár az nem derült ki, hogy milyen konkrét információkat adtak át, névtelenséget kérő tisztviselők az amerikai lapoknak azt mondták, ezek túlmutattak azon, hogy meghatározták a Fekete-tengeren tartózkodó orosz hajó pontos helyét. Az amerikai célzási információk kulcsfontosságúak voltak a Moszkva ellen indított csapáshoz, amit az ukránok két – amúgy hiánycikknek számító – Neptun rakétával hajtottak végre.

Az RK-360 Neptun egy ukrán fejlesztésű hajóelhárító cirkálórakéta, amelyet 2021 márciusa óta használnak Ukrajna haditengerészeténél. Az ötméteres rakéta hatótávolságra 280-300 kilométer.

Az ugyanakkor rejtély, hogy a csatacirkáló radarrendszerei miért nem reagáltak megfelelően a támadásra. Ukrán és amerikai tisztviselők szerint a Moszkvát valószínűleg megzavarta, hogy Ukrajna egy török ​​gyártmányú Bayraktar drónt is reptetett a közelben. Elemzők szerint a hajó elsüllyedése rendkívül megalázó volt Putyin számára, és Ukrajna egyik legnagyobb sikereként értékelhető a háborúban.

hirdetés

Közvetlenül a rakétacsapás után a Biden-kormány hallgatott arról, hogy az amerikaiaknak bármilyen szerepük lett volna a Moszkva elsüllyesztésében, később azonban névtelen források megerősítették, hogy az amerikai lapinformációk helyesek.

Az oroszok valószínűleg ennél is jobban nehezményezhetik, hogy az is kiderült, az amerikai hírszerzési információk szerepet játszhattak több orosz tábornok halálában is.

Ukrán tisztviselők szerint a háború során eddig körülbelül 12 tábornokot öltek meg a frontvonalon. Ez a szám megdöbbentette a katonai elemzőket.

Most kiderült, az Egyesült Államok folyamatosan dolgozott azon, hogy beazonosítsa, hol vannak az orosz mobil főhadiszállások, amelyeknek a helyét gyakran változtatták. Az amerikaiaktól kapott információkat az ukránok összevezették saját hírszerzési és lehallgatási adatiakkal, és ezek alapján indítottak célzott csapásokat az orosz tábornokok megölésére.

Az amerikaiak fegyverekkel is segítik ezeket az akciókat. A most a csatatérre érkező Switchblade drón kisebbik változata alkalmas egyes katonák azonosítására és célzott likvidálására, még úgy is, hogy a célpont épp egy járműben ül.

A Biden kormány próbálta titokban tartani ezeket az információkat, mert attól féltek, hogy a kitudódásuk eszkalálhatja a konfliktust, alkalmat adhat Putyinnak a háború kiszélesítésére.

Ezt az aggodalmat osztja a neves amerikai publicista Thomas Friedman is, aki a New York Times-ban írt véleménycikkében úgy fogalmazott, a tábornokok megölésével, és a hajók elsüllyesztésével kérkedni az őrültség netovábbja. Szerinte az ezekkel kapcsolatos kiszivárogtatások súlyos veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államok biztonságára. Főként úgy, hogy az információkat nem egy átgondolt stratégia részeként hozták nyilvánosságra.

Ezek ugyanis Friedman szerint azt sugallják, hogy Amerika már nem közvetett háborúban van Oroszországgal, hanem a közvetlen konfliktus felé tart.

Mindez már csak azért is veszélyes, mert Putyin viselkedése manapság sokkal kevésbé kiszámítható, mint korábban volt, és lassan kezd kifogyni az eszközökből.

Az amerikai vezetés maga is próbálja azt sugallni, bizonyos határokat nem lépnek át. A Washington Post azt írja, több utasítás is létezik a vörös vonalakról.

Például az Egyesült Államok nem ad ki olyan részletes információkat, amelyek segítségével Ukrajna megölheti a legmagasabb rangú katonatiszteket vagy minisztereket. Ebbe a kategóriába tartozik például Valerij Geraszimov, a Fegyveres Erők vezérkarának főnöke és Szergej Sojgu védelmi miniszter.

Ez a tilalom ugyan nem terjed ki az orosz tábornokokra, de egy védelmi tisztviselő azt mondta, az Egyesült Államok „nem segít aktívan semmilyen tábornok megölésében.” Vagyis nem mondják el az ukrán erőknek, hogy egy adott orosz tábornokot észleltek egy adott helyen, de megoszthatnak információkat például a parancsnoki és irányító létesítmények elhelyezkedéséről. Ha az ukrán parancsnokok úgy döntenek, hogy lecsapnak egy ilyen irányítóközpontra, elképzelhető, hogy a támadásban valamelyik orosz tábornok is életét veszti, ugyanakkor az amerikaiak szerint ez nem olyan, mintha direkt célba vettek volna valakit.

Emellett tilos megosztani azokat a hírszerzési adatokat is, amelyek segítenének Ukrajnának orosz célpontok megtámadásában Ukrajna határain kívül.

A hírszerzési információk megosztására vonatkozó szabályok célja, hogy elkerüljék a konfliktus kiéleződését, és továbbra is azt mondhassák, közvetlenül nem segítik Ukrajnát a támadások lebonyolításában.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Megrázó képsorozat került nyilvánosságra az Azovsztal üzem védőiről
Az acélgyár bunkereiben tartózkodó fegyveresek megmentésére egyre kevesebb az esély, sokak arcán mégis elszántság és remény látszik.

Link másolása

hirdetés

Az orosz-urkán háború kezdete óta a mariupoli Azovsztal acélgyárat védő egységekről tett közzé fotósorozatot a Telegramon az Azov ezred sajtószolgálata.

A képek üzem bunkereiben készültek a sebesült, elcsigázott emberekről, akiknek rohamosan fogy az élelmiszerük, lőszerük és nincsen már gyógyszerük sem.

A képeken látható, sebesült katonák számára már lényegében se antibiotikum, se fájdalomcsillapító nem áll rendelkezésre, hogy kezeljék a sérüléseiket.

A gyárban tartózkodó civileknek szabad elvonulást ígért az orosz hadsereg, a képeken látható védők megmentésére azonban vajmi kevés esélyük van, a legutóbbi alkalommal csak egy vakmerő helikopteres akcióval sikerült utánpótláshoz juttatni őket.

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Berki Krisztián és M. Richárd halála nem a káröröm, hanem a megbocsátás ideje
Aki nem látja e két ember végzetében a sajátját, az nem érti a lényeget. Vélemény.
Rónyai Júlia - szmo.hu
2022. május 07.


Link másolása

hirdetés

Bevallom, Berki Krisztián halálhíre megdöbbentett. Fél percig csak meredtem a képernyőre: abszurdnak tűnt, hogy ez az ereje teljében lévő, örökké hencegő és középpontba törekvő ember is csak úgy megszűnt, mint egy elpattanó szappanbuborék. Még akkor is, ha - a magyarok zömével együtt - cseppet sem kedveltem őt.

Láthatóan nem csak nekem telt időbe felfogni a hírt:

“A nagy francokat halt az meg! Figyeld meg, majd estére bejelenti, hogy kamu volt az egész! Egy ilyen csávó, az nem hal meg csak úgy, meg egyébként se a kilencbe’ lakik!” - vélekedett egy járókelő a villamosmegállóban, akinek épp elkaptam a szavait.

Persze, a képet tovább árnyalja, hogy nemcsak Berki, hanem pályatársa, M. Richárd is éppen a napokban hagyta itt a földi világot. Igaz, az ő hanyatló egészsége miatt ez nem ért minket akkora meglepetésként.

Hogy a maffia, a koksz, a szteroidok vagy a stressz végzett a két hírhedt személyiséggel, netán mindezek kombinációja? Talán már soha nem tudjuk meg. A két haláleset azonban elválaszthatatlanul összekapcsolódik - ha máshol nem, a kollektív tudatunkban.

Berki Krisztián legrosszabb rémálma vált valóra. Hiszen a luxust blöffölő celeb úgy távozott, ahogyan valójában élt. Nem egy Beverly Hills-i villa medencéjéből halászták ki, hanem egy kilencedik kerületi társasház erkélyén szedték össze.

hirdetés

Berki a becsületét játszotta el, hogy őt Valakinek tartsák - és mégis egy igazi Akárkiként csekkolt ki. Hát nem elég büntetés ez neki önmagában is?

Ahogyan azonban az várható volt, a kommentelők döglegyeket megszégyenítő gyorsasággal röppentek rá a cincálnivalóra.

“A mai napot nemzeti ünneppé kéne nyilvánítani!” - lelkendeztek egyesek. “Hol volt eddig a karma? Talán nyaralt? Most végre teszi a dolgát!” - örömködtek mások. Hiszen Magyarország végre kicsivel jobb hely lett. Másfél, vagy talán két bűnöző is megkapta, amit megérdemelt. Hát nem igaz?

Kevesen tudják, hogy az ősi mondás elferdítve ment át a köztudatba, miszerint “Halottról jót vagy semmit!” Pedig eredetileg úgy szól: “Halottról JÓL, vagy sehogy.”

Tehát nem holmi kegyeleti etikettet kérnek rajtunk számon az ókori bölcsek. Hanem azt, hogy aki eltávozott, arról pontosan, a valóságnak megfelelően írjunk.

Mert ki távozott el? Akárhogyis nézzük, Berki mindössze negyvenegy éves férfi volt, aki egy gyászoló anyát, szerető feleséget és két kislányt - köztük egy néhány hónaposat - hagyott maga után.

M. Richárd körülményei előttem ismeretlenek, de bizonyára valakinek, valaha ő is volt Ricsike, aki kakaótól maszatosan vigyorog egy 81-ben készült polaroid képen, és anyák napján másodikban hazaállított egy csokor kankalinnal.

M. Richárd 2019-ben - Fotó: MTI/Kovács Tamás

“De kit érdekel ez, amikor…!” - tromfolhatnak rá persze a kommentelők. Ugyanazok, akik az utóbbi időben külpolitikai szakértővé, majd Amber Heard és Johnny Depp tiszteletére igazságügyi szakértővé avanzsáltak. Bámulatosan értenek mindenhez! Most pedig azt is megfejtik, kinek miért kell élnie vagy halnia.

Hiszen a Dózsa György úti gázoló és maffiózó M. Richárd számos embertársunknak okozott szenvedést. Berki Krisztián pedig minimum a tévénézőknek, amikor herevasalással és büntetőfékezéssel borzolta az átlagmagyar idegeit. Miért kéne hát épp ezekre az emberekre pazarolni az együttérzésünket? Máris mondom.

Egyrészt, kedves kommentelők: bennetek és Berki Krisztiánban több volt a közös, mint hinnétek. Sőt! Átláttatok a szitán, hogy valójában csak egy közületek. De miért is éreztek ilyen zsigeri felháborodást, ha valaki hamis javakkal parádézik?

Mert nektek ez nem adatott meg. Ti tisztességesek voltatok - vagy legalábbis szeretnétek úgy képzelni, hogy nemet mondtatok volna minden kétes ajánlatra, amivel valójában soha nem is kínáltak meg benneteket.

Kijártátok az iskolát, szakmát szereztetek, boldogultatok annak rendje s módja szerint. Erre jön egy ilyen tagbaszakadt ogre, aki azzal virít, hogy neki látszólag mindene megvan, ami nektek nincs. Ezért utáltátok.

Csakhogy valójában neki sem volt semmije. Olyasmije végképp nem, amitől ne fosztotta volna meg a halál.

Berki Krisztián - akárcsak ti, kommentelők - egész életében azért küzdött, hogy releváns legyen, hagyjon valamiféle nyomot maga után a világban. Szeressék, gyűlöljék, vessék meg, de bármi áron szóljon nagyot a létezése!

Vajon elmegy eddig egy egészséges lelkű ember, akit nem nyomorítottak meg? Ha valakit érdekel az igazság, nézze meg, hogyan hüppög Berki Krisztián Hajdú Péter műsorában, amiért őt soha nem szerette az anyukája (ezt Pottyondy Edina anno egy bömbölő gorillával illusztrálta).

Nem, ez a csávó nem volt ekkora színész. Bátran higgyük el neki, hogy a feltűnési viszketegsége a szeretethiány talaján alakult ki. Olyannyira, hogy még ha közvetett formában is, de erre ment rá az élete.

Ha megértjük, hogy minden felhővé fújt kolosszustestben egy szégyenlős kisfiú lakik, aki azt hiszi, neki másokon túl kell teljesítenie, hogy szeressék; ha megértjük, hogy minden csillogó Bentley, trópusi nyaralás, szilikonnal bélelt barátnő és súlyos aranyékszer azt üzeni külvilág felé: “Nézd, én is értékes vagyok!” - akkor megértjük azt is, hogy ezeket az embereket utálat helyett sajnálni is lehet.

Akkor aztán József Attila két hexametere is eszünkbe juthat:

“Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Berki Krisztián és M. Richárd rossz stratégiát választott. Ahhoz pedig nem adatott nekik elegendő hosszúságú élet, hogy módosítsanak az irányon. Vajon megtették volna? Ezt már nem tudhatjuk meg.

A dolgokat vizsgálhatjuk folyamatukban, de talán érdemesebb az eredményük szerint. A halál mikéntje pedig átkeretezheti egy ember teljes életét. Amit tehát Berki esetében eddig komédiaként fogyasztottunk, az valójában végig a tragédia felé haladt. Aki pedig nem látja e két szerencsétlen ember végzetében a sajátját, az az én meglátásom szerint nem érti a lényeget.

Berkinek és M. Richárdnak már késő, de nekünk még nem késő jobbá válnunk. Akár éppen azáltal, hogy együttérzést mutatunk feléjük. És ez minél nezebben megy, annál jobb gyakorlat.

Mert ha tetszik, ha nem, mi is ugyanazokból a szénatomokból vagyunk összerakva. Ha felboncol a halottkém, ugyanazt találja majd bennünk is. Kétszáz év múlva pedig már arra sem fog emlékezni senki, hogy mi, ti, ők egyáltalán a világon voltunk. Nem marad belőlünk más, csak néhány egyforma csontkupac.

Ha tehát van karma, akkor úgy teszi a dolgát, hogy idővel minden különbséget elsimít. Pedig felülről nézve már most sincs köztünk különbség. Ezért alaptörvény a keresztényeknek a megbocsátás, és ezért kívánnak a buddhisták békét minden létezőnek. Szóval, én is inkább békét kívánok: a családjuknak itt, nekik pedig odaát.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: